Nem kudarc. Rászedés
Selyem Zsuzsa 2009. október 17. 11:09, utolsó frissítés: 2009. október 20. 09:39A Hosszú péntek és a Visszaszületés című előadásokról, a transindex.ro kérésére.
Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye egyszerre a moralitás apoteózisa és túllépése: az alaptörténet egy minden ízében végiggondolt etika szerint alakul, miszerint ebben a világban nem születhet meg a gyermek. Az embernek semmi erkölcsi alapja nincsen, hogy egy ártatlan, kiszolgáltatott lénynek életet adjon, ha mégis megteszi, önzésből teszi.
Jó, ez világos. Ám az alaptörténet, az akció, a végkifejlet semmi ahhoz képest, hogy megszülethetett volna! Aki nem szereti az irodalmat, tágabb értelemben: a művészetet, mondjuk, mert arra van kondicionálva, hogy gyorsan valami jó sztorit kapjon, alighanem unalmasnak találja Kertész művét. Már az elején elmondja, hogy nem, nem akar gyereket, aztán megy, megy a szöveg, és a végén csak ott vagyunk, hogy nem, nem akar gyereket. Szóval nem egy hollywoodi forgatókönyv. Ha viszont álmatlanságot okoz, hogy miért is nem akar gyereket valaki, és olvassa és olvassa az ember könyvet, egyre inkább meg van győződve róla, hogy tökéletesen igaza van annak a férfinak, ide, ebbe a világba, ahol az ember bármikor belekerülhet egy kiirtásra ítélt csoportba, mely csoportot néhány hatalmas idióta kénye-kedve szerint állít össze, s ahol az engedelmességre – tágabb értelemben: meghunyászkodásra – nevelő iskolák mindent megtesznek azért, hogy a gyerek még csak ne is védekezzék, valóban felelőtlenség gyermeket vállalni.
Ha viszont ennyi az erkölcsi tanulság, és ennyi, akkor minek írni? Ha ettől a kérdéstől sem tudunk aludni, és még egyszer elolvassuk, és még egyszer a könyvet (persze, tehetséges olvasók már elsőre észreveszik), rájövünk, hogy van itt két pillanat, két gyújtópont, mely minden morális megfontolásunkon túltesz: az egyik pillanat két ember, az elbeszélő és a zöldeskék szőnyegen feléje lépdelő nő találkozása, a másik: a Tanító úr tette, hogy életét kockáztatva odaadja a fiúnak a fejadagot, és jótettéért nem vár hálát, nem vár semmit az égvilágon. (Ha érdekel, részletesebben írok erről itt.)
A regény színpadi változatát Visky András Hosszú péntek címmel írta meg, két éven át játszotta a Kolozsvári Állami Magyar Színház, Tompa Gábor rendezésében. Az előadás a posztdramatikus színház (Hans-Thies Lehmann fogalma) iskoladarabjának mondható: a szövegről a hangsúly a multimediális közegre tevődik át, szimultán több esemény történik, nem hisz és nem hitet többé egy teljesen megformálható és átadható üzenetben. A szöveg nem drámai, hanem epikus szabadvers, a főszereplő B. tulajdonképpen szaval, nincsen reális dialógus-szituációban a többi szereplővel, amit az is erősít, hogy a többi kilenc színész a Kar eleme. B és a Kar más-más dimenzióban vannak: a Kar itt az emberiséget reprezentálja, az emberiséget a maga állatias vágyaival, törleszkedéseivel, olykor (ritkán) egymás iránti szolidaritásával, B viszont kívül van rajtuk, ő nem reprodukció és birtoklás uralta emberállat, őneki nincsenek vágyai, ő pusztán folyamatosan szaval, és ír a maga üvegketrecében.
Mint egy próféta. Olyan próféta, akit nem érdekelnek az emberek. Persze, Jónás sem volt különb. De miért is beszél, ha próféta, a meg nem született gyermekéről: a sötétszemű kislányról és a konok kisfiúról? Hiába nem alhattam a kérdés miatt, bár többször megnéztem az előadást, nem segített. A regénynek ez kérdése volt, az előadás meg importálta onnan a kérdést, anélkül, hogy megformálta volna. Súlyos kifogás ez, tudom, érvem az, hogy a zöldeskék szőnyegen átlépdelő nő és a férfi találkozása, mint a tökéletesen plauzibilis, világ fölötti lesújtó ítélet nagyvonalú lesöprése az előadásban nem volt megformálva: itt a nő a Kar része, semmi esélye egyenrangúnak lenni, tehát semmi esélye valóságosan találkozni a férfival. Akkor meg miért is lenne gyerekük? A szexuális drill körtáncában vonagló animális lénnyel, aki miután a férfi visszautasította, hogy megtermékenyítse őt, a Kar többi tagjának ölébe zúdul?
Azt gondoltam erről az előadásról, hogy végülis sikerült tükröt tartania az erdélyi magyar kis(ebbségi) társadalomnak: itt csak a férfi lehet ember. Őneki van emlékezete, őneki van erkölcse, őneki van írógépe, és őneki van ketrece is hozzá. Nem lettem boldogabb a felismeréstől (a regénytől, valahányszor olvasom, igen, boldogabb leszek), de beláttam: az sem kevés, hogy az előadás legalább a fölismerést lehetővé teszi.
Visky András Visszaszületés című drámáját idén ősszel kezdte játszani a kolozsvári színház. Idézem a szerző sorait a műsorfüzetből: „A Visszaszületés, szándékait tekintve legalábbis, dialogizál a Hosszú péntek jeleneteivel, olykor átemel sorokot, jelenet-töredékeket, sőt egy teljes jelenetet is, az utolsót, és egy másik szituációban teszi próbára őket, és a történeti időt is kitágítja valamelyest.” A posztdramatikus Hosszú pénteknek csak a szövegkönyve, a szerző kifejezésével: librettója változott, az előadás minden más eleme: koreográfia, díszlet, zene, fény maradt. Előbb a librettót olvastam, csak utána láttam az előadást.
Az epikus szabadvers ezúttal nem a holokausztot tekintette világképe alapjának (mint a Kertész-mű és a Hosszú péntek), a történet-töredékek részint korábbról (ötödik jelenet, a sakter vörös tehenének az elpusztítása Horthy Miklós kormányzó bátorító szavainak hatására), részint későbbről származnak (negyedik jelenet, a fogságból, a kommunista börtönökből hazatérő ember története), ez az időbeli kiterjesztés pedig azt jelzi: itt mindig, mindenütt – de legalábbis Kelet-Európában – a végítéletet éljük. Jó, ez is világos. A szövegkönyv, ez az új epikus szabadvers számomra működött, még ha a kérdés, hogy egyáltalán, miért is merül föl a gyermek születése, nem volt érthető.
De miért is merült föl az új szövegkönyvben a gyermek születése? Hiszen új darabról van szó, melynek premisszája, hogy a Kertész-regénynek immár nem színrevitele, hanem továbbgondolása, és – ahogy olvastuk néhány sorral fennebb – pusztán sorokat, jelenet-töredékeket és egy teljes jelenetet „emel át”. Az első jelenet valóban teljesen új: szó nincs itt a gyermek születésére mondott drasztikus nem!-ről, itt egy hazatérő, de persze hazáját végképp elvesztett figurát hallunk beszélni, pontosabban Pilinszky stílusában verset mondani („Egy ismeretlen arc / ha fiúnak néztem fiú / ha lánynak néztem lány / ha gyereknek gyerek / ha felnőttnek felnőtt / ha öregnek öreg / ha angyalnak angyal / ha istennek isten”).
A 14. jelenet viszont szórul szóra megegyezik a Hosszú péntek 14. jelenetével (az asszony bemutatja másoktól szerzett gyermekeit a férfinak). De miért? Ha a librettó szövegéből próbálok választ találni a kérdésre, alighanem rossz úton járok. Merre?
A 15. jelenet is szórul szóra egyezik.
Az előadáson további jelenetek librettói lettek megismételve, és ezen meglepődtem: a kéziratban ezeken a helyeken mást olvastam: a két 12. jelenet között a különbség pusztán annyi lett, hogy míg az elsőben „római egyes”, az újban „jobbegyes” a srác, aki végignézi, hogyan működik az iskola megalázás-politikája, egyébként a Visszaszületés kolozsvári előadásán (2009. október 12.) a replikák ugyanazok, mint a Hosszú péntekben: a konyháról egy lány eltűnik az egyik felsős fiúval. (Kertész irt erről.) Az új szövegkönyvben ezzel szemben magát a főhőst, a Névtelen Férfit alázza meg nyilvánosan az igazgató.
És szószerint egyezett az új előadás 6. jelenete, az úgynevezett „lágerpóker”, a régivel.
Persze, erre nem muszáj emlékezni, a Névtelen Férfi is többször mondja, hogy nem tud emlékezni. Igaz, ő felejteni sem tud. S talán néhányan a közönség soraiból sem tudtunk felejteni. Az előadás a maga változatlanul fölemelő gyászzenéjével, halálszex-táncával, írott papírlap színpadával, üvegketrecével és koponyamaszkjaival újraalkotta az értelmes, etikus Névtelen Férfi és az animális tömeg dichotómiáját. Bizonyára vannak olyanok is, akik megerősödve távoznak a színházból, hiszen semmi sem kecsegetőbb és egyszerűbb, mint különbnek tartani magunkat mindenkinél.
De tartogat még valamit az etikus, kudarckereső, az életen túllevő férfit megformáló előadás. A hamlet.ro színházi portálon megjelent néhány szöveg, melyek nem az előadásról szóltak, hanem bemutatásának körülményeit feszegették. Lőrincz Ágnes publicisztikája, mely bevallottan a Visszaszületés megtekintése előtt íródott, azt a kérdést vetette fel, hogy új-e ez az előadás, hiszen nem klappol a rendező nyilatkozata (hogy a kommunista rezsim alatt játszódik) az avignoni beharangozókkal és előadás-reflexiókkal, miszerint a darab a náci koncentrációs táborok tapasztalatából indul ki. (Keresgéltem én is a világhálón, és az idézettek mellett olyan előadáshirdetést is találtam – ráadásul az avignoni fesztivál honlapján – miszerint a Visszaszületés Kertész Imre Kaddisa alapján íródott.) A publicisztikát követte magának a szerzőnek, Visky Andrásnak a portál szerkesztőségéhez címzett levele, mely etikailag kifogásolta egy másodéves teatrológia szakos hallgató írásának bemutató előtti közlését, mely „egy tisztességtelenül eljáró, sőt a közvéleményt szándékosan átverő közintézményt [...] leplez le”. Köllő Katalin, akit Visky András megszólított a levelében, válaszolt, szintén levélben, és továbbra is problematikusnak látta – „átverésnek” – hogy egy két éven át játszott előadást bemutatóként hirdet meg a színház. Visky András következő levelében újra oda tér vissza, hogy a a legelső cikk publikálása „manipulatív, gyáva tett”.
Aki Kolozsváron élt az utóbbi 15-20 évben, talán tudja, milyen társadalmi feszültségekkel jár egy progresszív, az európai szcénákon elismert magyar (itt most az az érdekes: kisebbségi) színház fenntartása. Több mint tíz éve a helyi napilapban cikkek sorozata jelent meg arról, hogy ez a színház nem képviseli a magyar emberek értékrendjét, közpénzeken csak ne művészkedjenek, inkább játszanak olyan könnyen érthető előadásokat, melyekre tódulnak az emberek. Aláírásgyűjtés is folyt Tompa Gábor eltávolításáért. És ellenaláírásgyűjtés is indult, hiszen világos: az a színház, amelyre a kezdeményezők vágytak, már rég szépen, csendben átadta közönségét a televíziónak: az emberek gondolkodás alóli fölmentését, szórakoztatását simán és olcsón ellátják a változatosnál változatosabb tévécsatornák.
Világos: közpénzeken nem az amatőr népbutítást kell finanszírozni, hanem azt a színházat, amely megmutatja, még ha nem is kellemes, azt, amiben és ahogyan élünk, azt a színházat, amely nem elzárkózásunkban, önnön igazunk biztos tudatában és az egész világra való sértődöttségünkben erősít meg (de facto: gyöngít el), hanem nyitottságunkat, kreativitásunkat, hogy ne mondjam: megtisztulásunkat segíti elő.
Akkoriban, tíz-tizenöt éve?, nem emlékszem pontosan, végül – talán szolidaritásunknak is köszönhetően – Tompa Gábor maradt a K.Á.M.Sz. igazgatója. Ám most, 2009-ben megint helyzet van, megint támadt egy kezdeményezés, miszerint közpénzeken nem lehet egy ily kevéssé magyar színházat eltartani. Ha nem tudjuk, mi is ez, csak döbbenten nézzük, Visky András miért ír egy nem túl alapos, de nem is elfogult, pusztán egy kérdést fölvető cikk kapcsán „képmutatók cselszövéséről”, „gyáva manipulációról”.
Elmondom hát a történetet, nem hosszú: öt ismert kolozsvári személyiség, Szőcs István kritikus, Vekov Károly történész, Wass-szakértő, politikus, Csetri Elek történész és Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök följelentést tett a román művelődésügyi minisztériumnál, hogy a kolozsvári magyar színház nem reprezentálja a magyar közönséget. Tekintve, hogy ezen úriemberek közül Szőcs István bizonyítottan hivatalos ügynöke volt a hajdani Securitaténak, valamint hogy egyikőjük sem mondhatja el magáról, hogy a kortárs színházi élet szaktekintélye volna, és ha hozzáképzeljük, hogy az 1989 előtti Romániában pont ilyen följelentések alapján dőlt el intézmények és emberek sorsa, és – még ha a Visszaszületésben szerintem nem is sikerült a szerzőnek ezt eléggé érvényesen megformálnia – Visky Andrásnak e tárgyban kétségkívül kemény tapasztalatai lehetnek, talán érthető a túlreagált hozzászólás.
Azt sejtem, hogy nem tudta elképzelni, hogy Lőrincz Ágnes a cikket nem Szőcsék felbujtására, hanem saját, érdekmentes kiváncsisága alapján fuserálta el, és hogy a hamlet.ro sem az eljövendő jobbos uralomtól kapott ígéreteket szerkesztői limuzinokra, egyebekre, amennyiben leközli ezt a cikket, hanem mert a kérdésfelvetést relevánsnak tartotta. (Azt, hogy másodéves vagy akárhányadéves hallgató írhat vagy nem írhat bármiről is, badarságnak tartom, főként, hogy itt nem a nagy leleplezés és hatalomváltás volt a kérdés, hanem az, hogy mitől bemutató egy régóta műsoron lévő előadás.)
Talán nem kell jeleznem, de a félreértések elkerülése végett mégis ideírom: én ezt a följelentést és a színház jelenlegi vezetési koncepciója elleni aláírásgyűjtést az erdélyi magyar hagyományok iránti tisztelet paródiájának tartom, továbbá destruktív, az erdélyi magyar kultúrát elszegényítő, romboló akciónak.
Viszont az Avignonban bemutatott, majd Kolozsváron szintén bemutatóként meghirdetett előadás nem ikerdarab, nem továbbgondolás, nem a kommunista börtönöket idézi, hanem teljes erejével és erőtlenségével a Kaddis alapján megírt Hosszú péntek igen kis mértékben módositott, és hátrányára módosított változata. Mint korábban ezt példákkal érzékeltettem, itt motiválatlanok maradnak (illetve a Kertész-műben meglévő összefüggésekre hagyatkoznak) jelenetek, mi több, néhány olyan jelenet is van, amelyet Kertésztől ismerünk, nem Visky Andrástól. Aki azt írja a műsorfüzetben, hogy a Hosszú péntek átírásának feladatát előbb oly drasztikusan hárította volna, mint ahogyan Kertész elbeszélője teszi a Kaddisban: „Nem!”, végül azonban „[Kertész] Thomas Bernhardtól idézett mondata is fölrémlett bennem: »legalább a kudarcra törekedni kell«”, és a kudarcra-törekvés jegyében belevágott.
Most élünk: az egész átírás-kérdés csupán amiatt merült fel (erről több újság is beszámolt), mivel a színháznak lejárt a Kertész frankfurti kiadójával kötött szerződése, viszont Avignonba ezt az előadást hívták, így ha Visky András nem írja át a szöveget, akkor nem utazhat a társulat az avignoni fesztiválra.
Amikor ott ültem október 12-én a színházban, és néztem a jól ismert Hosszú pénteket mint Visszaszületést, azt éreztem: ez nem kudarc, ez rászedés. Nem Visky András viseli el a jó előre látott és felvállalt kudarcot, hanem a nézőt csapják be. Hiába zengi a műsorfüzet, hogy ez a darab a szabadságról szól, mert nem a szabadságról szól. És nem is az ember nem-szabadságáról. A színészek arca, a szenvedélyt imitáló patetikum az önfeladásról, beletörődésről, a sikervágy játékot ellehetetlenítő túlhatalmáról szólt. Nagyon rossz volt ott ülni, hiszen mind külön-külön, mind társulatként fantasztikus színészekről van szó.
És mit írtak erről Avignonban? Hiszen az előadás a fesztivál legjobb off-előadásának címét nyerte el, a szerző a hamlet.ro-nak írt levelében hivatkozik a fesztiválon aratott sikerekre, a neves színikritikusok elismerő szavaira.
Nem értem, ha a kudarcot vállalta, miért fogott ebbe a name-droppingba.
Nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy én nem látom jól ezt az előadást, elkértem hát a K.Á.M.Sz. titkárságán a francia sajtóanyagot, hátha csak én találtam csupán rövid, bár kétségkívül lelkes ismertetéseket a neten, és sehol az a sok értő, szakszerű elemzés. Nem mondom, hogy a sajtóanyag elolvasása után kezdtem újra becsapottnak érezni magam, hiszen már magam is rátaláltam a hazai román és magyar sajtóban „neves színikritikusként” hivatkozott Pascal Bély CV-jére, aki a legjobb off-előadásnak nevezte a Visszaszületést, gazdája lévén a festivalier.net színházi blognak. Egyébként pedig rendkívül tiszteletreméltó munkát végez mint innovatív pályázatok, csapatépítés, a kórházi rendszer szakértője. Utolsó lennék, aki amellett kardoskodna, hogy színházról csak profik beszéljenek, örülök, hogy ez a blog ennyire lelkes a kolozsváriak előadásáért, de hát miért kellett őt kicsiny honunkban „neves színikritikusként” aposztrofálni?
A színház titkársága által segítőkészen a rendelkezésemre bocsájtott francia sajtódossziéban egyetlen előadás-elemzés sincsen: rövid, pár mondatos ismertetések különféle lapokban (Lőrincz Ágnes nem tévedett, amikor azt írta, hogy ezek mind holokauszt-történetként mutatták ba a darabot), a leghosszabb írás a fesztiválszervező Patrice Pavisé, mely a fesztivál programjában jelent meg, a fesztivál koncepcióját vázolja fel, valamint néhány előadást mutat be. A sajtóanyagban a Patris-irás teljes 16 gépelt oldalából egy oldal szól a Visszaszületésről. Azt írja, hogy a 30-as évek Magyarországát és a náci táborokat idézi meg az előadás, modern rendezés, Kafka korának, a tizenkilencedik század vége, huszadik eleje bürokatikus abszurditása és egzisztenciális homálya jelenik meg, „Kafka és Beckett feloldozó humora nélkül”. Kemény szavak ezek. Vagy a neves színház-esztéta értette félre az előadást, vagy az előadás értette félre saját magát.
Elviselhetetlennek érezném, hogy az alkotói válságot elfedő, a kapitalizmus profitorientált logikája szerint termelésbe hajszolt kolozsvári magyar színház nem állna meg egy pillanatra, nem gondolná át viszonyát a közönségéhez, nem engedne nagyobb teret új terveknek, fiatal színházi embereknek. Mert akkor jönnek az ősmagyar kán-kán görlök.
címoldali fotónkon a Visszaszületés plakátrészlete