2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Levélféle Selyem Zsuzsának

Tompa Gábor 2009. október 26. 15:25, utolsó frissítés: 2009. október 28. 13:18

„ (…) mindannyian teljes mértékben legitim kísérletnek érezzük a Visszaszületést, úgy ahogyan van. Iker-előadásnak.”



Kedves Zsuzsa!

Meglepődve olvastam a Transidexnek szánt eszmefuttatásodat a Visszaszületésről. Megdöbbenésemet fokozza, hogy írásod végkicsengése – noha, mint mindig, most is leteszed a voksodat a valódi színházi értékek mellett – valahogy „kicsiny honunk” immár hagyománnyá vált színházellenes hangulatkeltésének és törekvéseinek kedvez, s akaratlanul is a „nemzetet, magyarságot féltő”, a nyájat minduntalan a „jobbik” irányba terelni kívánó, közösséget, közönséget önjelöltként képviselő, mégha szekus múlttal is rendelkező honpolgárok malmára hajtja a vizet; s miközben Rusz Péterné (vagy hasonmása) például újra színházellenes aláírásokat gyűjtöget, nem mulasztja el majd szándékod ellenére sem kifordítani jelentéséből. S mindezt nem éppen tárgyilagossága miatt. Azazhogy a bizonyára tényszerűnek szánt, de pontatlanságokat is tartalmazó, s emiatt a valóságnak nem egészen megfelelő, vélt tárgyilagossága miatt... Éppen e pontatlanságokból adódható félreértések késztetnek arra, hogy papírra vessem ezeket a sorokat.

Meglep az, hogy – akár az előadást akkor még nem látó, szöveget még nem ismerő, felkészületlen és egyértelműen a háttérből manipulált diáklány, (aki „érdekmentes kíváncsisága” folytán talán még a mai napig sem olvasta a darabot és nem látta az előadást, vagy ha mégis, ez nem változtat azon a tényen, hogy mindezt megelőzően írta meg ügyetlen dolgozatát), valamint az arról akkor még semmivel többet nem tudó, de a szóbeszéd kétes forrásaiból merítve nyilatkozó Köllő Katalin –, a Visszaszületést magad is „rászedésnek” tartod. Nem hiszem el, hogy te, aki olyan sokat tudsz a Színházról és annak világszerte jelentős alkotóiról, ne ismernéd alaposan például Tadeusz Kantor teljes életművét, akinek számos előadásában ismétlődnek ugyanazok a jelenetek, néha ugyanazokkal a szereplőkkel. Ha nem ismernéd, figyelmedbe ajánlom Denis Bablet-nak, a transzilván ízlés és hiedelem szerint talán nem eléggé jelentős színikritikusnak és esztétának, a Les Voies de la Création Théâtrale című, a huszadik század legjelentősebb előadásait elemző sorozat egyik szerkesztőjének és kezdeményezőjének Kantorról készült 1985-ös portréfilmjét. A filmben egy adott ponton Bablet azt kérdezi Kantortól, igaz-e, hogy némely előadásában egész jeleneteket vesz át régebbi előadásaiból. Mire Kantor azt válaszolja: „természetesen, hiszen az én színházam az emlékek gépezetéről szól, és az alap mindig ugyanaz. Még a szereplők is ugyanazok”.

Nem hinném, hogy Kantor „alkotói válságból” kényszerült erre. Mivel a Visszaszületés is az emlékezésről szól, illetve szerintünk arról is, hogyan tudunk beilleszkedni saját hagyományainkba és hogyan tudjuk elfogadni azokat, anélkül hogy teljesen átvilágítanánk a múltat, mi is szánt szándékkal hagytuk meg a Hosszú péntek több szövegtelen jelenetét, teljes díszletét, az ugyancsak általunk kitalált jelenetstruktúráját, szereplőinek számát, zenéjét. És szándékosan tartjuk a kapcsolatot a Hosszú péntekkel mint szöveggel és mint előadással is, nem pedig „alkotói válságból”. Mert folytatása annak, továbbgondolása, olykor idézése is. Ugrás az időben a náci haláltáborok világából és az azokra való emlékezésből, a kommunista lágerekébe, azok torz értelemben vett „identitásteremtő” ideológiájába, melyek kérdésessé tehetik a jövő generációjának, gyermekeinek vállalását, ha a felejtés birodalma jön el. Elmélkedés a fogoly-létről. Barakk-dramaturgia, mely mindkét előadás esetében a Visky Andrásé, s amely egyben főhajtás Kertész előtt. Mint ilyent, mindannyian teljes mértékben legitim kísérletnek érezzük a Visszaszületést, úgy ahogyan van. Iker-előadásnak. Még akkor is, ha az új szöveg létrejöttében kétségtelenül szerepet játszott a Hosszú péntek előadási jogainak meg-nem-hosszabbítása. Számít egy mű megítélésénél az, hogy milyen körülmények között jött létre? Megróható-e Mozart például azért, mert a Don Giovanni zenéjének megírása közben üldözték a hitelezői?

Vitatkozhatnék azzal is, hogy milyen alkotói válságban van az a színház, amelyben csak az elmúlt három év alatt olyan produkciók születtek, mint a Woyzeck, a Ványa bácsi, a Hosszú péntek, a Gianni Schicchi, a III. Richárd, a Vadásztársaság, a Három nővér, a Danton halála, vagy a Visszaszületés. De mindegy. Nevetségesnek tartanék bármit is „megvédeni” mindabból, amit az erdélyi magyar kultúra jelenleg talán egyetlen európai élvonalban („bizonyíthatóan”?) számon tartott intézménye az utóbbi években megvalósított.

Nem tudok mit kezdeni azzal a kinyilatkoztatásoddal, miszerint Pascal Bély egy jelentéktelen kritikus, aki nem is színházi ember, hiszen nem ez a szakmája (lásd még többek között Anton Pavlovics Csehov doktort, Liviu Ciulei építészt és másokat). Az már csúsztatás, hogy ő maga egyes-egyedül kiáltotta ki az előadást az Off legjobbjának, hiszen az általa vezetett EGYETLEN, az avignoni fesztiválra kritikailag reflektáló honlapon közel 50 kritikus szavazott. Az is meglep, hogy Patrice Pavis, aki – Franciaországban és Nyugat-Európában – az egyik legjelentősebbnek tartott színházi elméletíró, s aki egyáltalán nem szervezője a fesztiválnak, mint állítod, „félreértette az előadást”. Mint ahogy félreértette megannyi francia meg cseh néző, az előadások után a színészekkel beszélgetni kívánók lelkes sora, meg, gondolom, azok a kolozsváriak, akik nem látták a Hosszú pénteket...Vagy Cristina Modreanu színikritikus, a Scena.ro című színházi folyóirat főszerkesztője, a Romániai Országos Színházi Fesztivál igazgatója, aki megnézte mindkét előadást, s avignoni beszámolójában kiemelt helyet szán a társulat fesztiválszereplésének. Azt méricskélni, hogy Pavis harminc oldalból csak EGYET szentel a Visszaszületésnek, az Off-ból az egyetlen általa méltatott előadásnak, szerintem szintén egyfajta félreértés. Valakiknek nagyon fáj Avignon, meg egyáltalán mindaz, amit a Kolozsvári Magyar Színház a cenzúrától megszabadult korszakban létrehozott, s én úgy érzem, hogy te most az ők csapdájába sétálsz bele, de az is lehet, hogy tévedek.

Különös, hogy úgy is lehet nézni mindkét előadást, hogy a bátor és szabad választásáért általunk felmagasztalt Feleség vagy Nő csupán egy esélytelen, mellőzött, reprodukálásra ítélt lénynek látsszon. Vannak rögeszmék, melyeknek a genézisét nem feladatom felkutatni. Jól látta Hamvas, hogy egyszer valamitől mindnyájan „megpörkölődünk”, különösen, ha (erdélyi?) magyar társadalomban élünk.

Barátsággal és őszinte nagyrabecsüléssel:

Tompa Gábor

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!