Magyarok és románok történelmi vertigója
Tamás Dénes 2010. április 03. 16:53, utolsó frissítés: 2010. április 04. 04:02Ismert jelenet. A vonaton utazol, lehetőleg egyedül egy fülkében, egy idő után belép egy román anyanyelvű ember, majd a fülke szorításában beszélni kezdtek.
Miután kiderül mindkettőtök nemzetisége, a román nemzetiségű – mintegy kommunikáció kiigazító jelzésként – közli veled, hogy neki nincs semmi baja a magyarokkal. Ő nem olyan. Nem kérdeztél semmit, de a kiigazítás automatikusan és kényszeredetten érkezik. Mert általában bajunk van egymással, egymással bajlódunk. Nem én és te, hanem román a magyarral, magyar a románnal. Vagy egyszerűen azt hisszük, hogy baj van, annak kell lennie. Hisz mindig is az volt.
Hogyha nem tudnánk már eleget ennek a bajnak a méretéről, itt van előttünk a Transindex Eltűnt idők című sorozata, amelyben fiatal történészek a történelemtudomány objektivitásának eszközkészletével történelmünk néhány fontosabb fordulópontját járják körül. Meg vagyok győződve, hogy a szövegek témái
nem célzatosan voltak válogatva,
ennek ellenére a legtöbb mélyén egy magyar–román konfliktus húzódik meg. Még hogy eltűnt idők! Hiszen mindegyik felvázolt és elemzett esemény köré egy egész szimbolikus bizonyítékarzenál tapad, amiből általában egymással szembeni ellenszenvünk érveit szoktuk meríteni. Ki kit és mikor árult el, szúrt hátba, lehetetlenített el?
Ezekre a különben értelmes kérdésekre érkező válaszok (hisz sajnos elégszer árultuk el, szúrtuk hátba, lehetetlenítettük el már egymást) azonban nem a történelem jobb megismerését szolgálják, hanem aktuális helyzetekre vonatkoztatódnak, legitimációs alapot szolgáltatnak jelenlegi állapotokhoz, érzésekhez.
Szóval, mindenképpen szükség van a tisztánlátásra, amihez ezek a szövegek a maguk módján megpróbálnak hozzájárulni. Kérdés, hogy mire elég ez. Mert hogyha azt hinnénk, hogy a vádaskodásnak ez a módja csak „mélymagyar” és „mélyromán” barátaink kedvenc időtöltése, hamar ki kell ábrándulnunk ebből az illúziónkból. A történelmi vertigóba értelmes emberek is könnyen bele tudnak szédülni. Íme
egy számomra releváns példa.
Nemrég került kezembe Cs. Gyimesi Éva szekuskönyve, a Szem a láncban című. Ebben Cs. Gyimesi Éva egy Doina Corneával folytatott levélváltást is közzétesz, amit még 1989 júliusában olvastak be a Szabad Európa Rádióban. A két levél a román-magyar viszonyok kérdéskörével kapcsolatos, és a kölcsönös megértést, figyelmet, a közeledést sürgeti a diktatúra díszletei között.
Ami számomra először is aktuálissá tette ezt a levélváltást, az az, hogy hiába az azóta eltelt több mint húsz év, hiába a díszletek átméretezése, a levelekben megfogalmazott gondolatok, a megbékélés, a közeledés sürgetése még ma is frissnek, időszerűnek tűnik. Egyből gyanakodni kezdtem:
vajon minek köszönhető ez az időszerűség,
saját magam retrográd érzelmeinek, vagy valóban adott a távolság, az alulról vagy felülről táplálkozó félrevezetettség, egymás elgáncsolása, akadályozása, megsértése? Ez a kérdés önvizsgálatra késztetett, amit minden kedves olvasónak tudok ajánlani. Feltettem magamnak a kérdést: a saját életterem keretén belül érzékelem valahol is a román-magyar egymásnak feszülés áldatlan eredményeit?
A válasz meglepő volt, ugyanis a médiából néha fröcsögő magyarellenesség mellé nem tudtam semmi kézzelfogható eredményt helyezni, ami jelentheti persze az én tájékozatlanságomat, esetleg életterem szűkösségét, védettségét, de jelentheti annak a szimbolikus erőnek az átfogó jellegét, terjengősségét is, ami érzelmeimbe beszivárogtatja és problémaként állítja elém ennek a két nemzetnek az egymás mellett élését. Inkább a távolság, egymástól való függetlenség meglétét kellett fájóan megállapítsam, azt, hogy milyen idegenül, magára hagyottan kavarog a fejemben néhány belémsulykolt Eminescu-sor. Követeljük az autonómiát, de mintha túlságosan is autonómok lennénk, befele élünk, vagy éppen kifelé, ami leginkább Budapestet jelenti, de semmiképpen nem itt, hisz ez azt kellene jelentse: együtt.
Cs. Gyimesi Éva és Doina Cornea levélváltásának az aktualitáson kívül van még legalább egy kiemelendő sajátossága. Mindkettőjük szövegéből kitűnik, hogy a hirdetett egyetemes humanista értékkészlet ellenére mennyire felsértett, sebzett az alapállásuk, hogy a közeledés, a megbékélés sürgetése igenis a magukkal hordozott kölcsönös sérelmek ellenében fogalmazódik meg.
Ez a beállítottság főleg Doina Cornea gondolatmenetéből sugárzik, mindez egy különös retorika mentén, ami szinte összefüggés nélkül helyezi egymás mellé a megbékélés, a sorsközösség szólamait, a sérelmek, bántalmak felpanaszolásával. Igen, közös sors a miénk, összeköt a közös múlt, követeléseitek jogosak – parafrazálhatnánk gondolatmenetét –, de miért kellett történelmi hibákat, bűnöket elkövetnetek? Például egy ilyen hiba volt Doina Cornea szerint, hogy a második világháború után a magyar kisebbség a kiépülőben levő proletárdiktatúra támogatását választotta
a monarchia védelme helyett.
Itt nem a helyzetek felmérésének pontosságával, az elhangzott érvek helyességével vitatkoznék, hanem csak a gondolatmenet mintázatára szeretnék ráfókuszálni. Ez a mintázat ugyanis gyakran felbukkan, általában ott, ahol közösségi célok, esélyek, távlatok egymáshoz közelítése kerül terítékre. Ennek során az érvek valóságvonatkozása szinte észrevétlenül zökken ki, vált vágányt, a párbeszéd történelmi traumák villámaival telítődik, és fut egy múltba mutató sínen, párhuzamosan, közelíthetetlenül.
Az ezen a módon felbukkanó történelmi érv mindig egy sérelmet takar, amit az éppen érvelő félben a másik fél idézett elő – vált idősíkot ezen a módon az érvelés –, de maga az érvet előtáró hang is feszült, szinte sivító, számon kérő, saját indulatába, igazságába gabalyodó. Nehéz így közös platformot találni,
nehéz így egymás felé nyitni.
Nem akarom lekicsinyíteni, banalizálni a történelmi traumák meghatározó mivoltát. A közösségi traumák az egyéni traumákhoz hasonlítanak, s ennyiben megkerülhetetlenek, sőt az egyéniekhez képest a feloldásuk is jóval bonyolultabbnak tűnik. Lám, annak a történelmi katarzisnak, ami 1989 lehetett volna, sem sikerült hatástalanítania a román-magyar ellentéteket, sőt a lefojtott, erőszakkal kanalizált ellenségeskedés a szabadság pillanata után felfokozott erővel keresett utat magának, épp Marosvásárhely fekete márciusában.
De sokkal alattomosabb módon is fel tudnak fakadni ezek a sérelmek, a mindennapok piciny, jelentéktelennek vélt viszonylataiban, mondjuk egy román népdal hallgatása közben, amikor az ismerősségben lakozó, szívhez szóló fájdalmasságot egyszer csak az ellenszenv, az idegenkedés érzése árnyalja be. És ez minden nyitottság, a román kultúra iránti őszinte érdeklődés ellenére.
Ezért nincs egyetlen jó érvem sem azokkal szemben akik a veszteségek fölött szomorkodva, irritáltan a trianoni sérelmeket panaszolják fel, vagy annak a volt román kislánynak, kisfiúnak sincs mit mondjak, aki rettenetként élte meg 1940 és 1944 között a magyar himnusz eléneklésére kényszerítő reggeli pedellusi szigort. Van aminek fájnia kell.
Az már más kérdés, hogy mit jelent az, hogy még ma is ezekből a veszteségekből, sérelmekből emelünk védőfalakat magunk köré, vagy saját hiányosságainkat takargatjuk a másik diabolizált jelenlétével. A kirekesztés, az elhatárolódás extrémizmusa mindig árulkodó, mivel valamilyen közös érdekeltséget, sőt közös meghatározottságot takar, amiből a másikat
felfokozott erővel kell kitaszítani.
Azt gondolom, van lehetőség arra, hogy felfedezzük, vagy pontosabban tudatosítsuk magunkban ezt a meggyötört, szétcincált, megalázott közösséget, a közös meghatározottságunkat, érdekeltségünket, ami még a történelem elszívó hatásával szemben is felmutatható. Egy idézetet tudok javasolni, ami magában hordozza annak az esélyét, hogy kizökkenthető az a nézőpont, ahonnan általában saját magunkat szemléljük. Robert Musilt idézem:
„Minden nemzedék azt kérdi csodálkozva: ki vagyok? kik voltak elődeim? Kérdezné inkább: hol vagyok?”
Hol vagyok? Hol vagyunk? Mindig is egy helyen, ahol ha szétnézünk, azt kell észrevennünk: együtt vagyunk. Hogyha a történelem elválaszt, a hely össze tud kötni bennünket. Nem mintha a helyért nem lehetne számtalan valóságos, vagy éppen szimbolikus harcot vívni. Ezeket meg is tesszük, de általában valamilyen történelmi érv indoklásával.
Van a játékelméletben egy megkülönböztetés, ami a játék végeredményét illetően különbséget tesz a zéró összegű és a nem zéró összegű játék között. A zéró összegű játékban a játékosok csak egymás kárára növelhetik a nyereségüket, míg a nem zéró összegű játékban a két fél nemcsak egymástól, hanem egymással együttműködve is nyerhet.
Azt gondolom, a helyért, a hely minőségéért vívott harc nem zéró összegű játszma. A hely vonatkozásában többet tudunk nyerni együttműködve, mint egymás ellenében. A szövegem végén adok egy feladványt: mi az, amit együttműködve nyerhetünk?