2017. június 29. csütörtökPéter
28°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magyar! Lapít, hasad

Selyem Zsuzsa utolsó frissítés: 2010. május 30. 20:07

Mintha az ezer móricka országa volnánk (az oszágban), akik csak egy dologra képesek gondolni.


Romániában az IMF-hitel feltételeként kiszabott igazságtalan és ésszerűtlen megszorításokra a társadalom egy része május 31-től sztrájkot jelentett be, a társadalom másik része (a szabadon megválasztott hatalom) pedig – keleteurópai diktatúrákon edzett reflexeik szerint – részint fenyegetni és zsarolni kezdte a társadalmi ellenállás szervezőit, részint teljes gőzzel a közvélemény manipulálásába fogott, hogy ne az elnök végtelen cinizmusáról beszéljenek, hanem a tanárokéról: hogyan is képzelik, hogy a gyermekek életét, mit életét: sorsát!, veszélyeztetik.

Az ország elnöke – a Realitatea TV-n többször bejátszott hangfelvétel szerint – arra a fölvetésre, miszerint korábban 500 lejes (nagyjából 120 euró) minimál-nyugdíjról beszélt, azt válaszolta a maga keresetlen modorában: akkor bizonyára alkohol hatása alatt lehettem. Vicces.

A tanárok viszont! Ott van nekik a nagyvakáció, mégsem fogják be a szájukat. Ugyan az eddigi bérük is több, mint megalázó volt, akinek több esze volt, mint lelke, nem is ment tanárnak, de az új adatok 1285 lejes átlagot (309 eurót) vizionálnak.

Az is igaz persze, hogy az utóbbi években magunkhoz képest egészen komoly társadalmi vita folyt a tanügy helyzetéről, a tantervek, a rendszer hatékonyságáról, a PISA-felméréseket figyelembe véve elkezdődött a korszerűsítés, és konszenzus alakult ki atekintetben, hogy prosperáló társadalmak csak ott jöhetnek létre, ahol rendesen odafigyelnek a nevelésre, a pedagógusok pedig nem az egyébhez mit sem konyító, két lábon járó szerencsétlenségek, hanem jól megfizetett, kreatív, innovatív emberek, akiknek a saját szakterületükön való naprakész tájékozottságát csak a gyermekpszichológiai jártassága szárnyalja túl.


De félre a tudománnyal, félre a több országra kiterjedő alapos felmérésekkel, félre a közgazdasággal és szociológiával – ha a regnáló hatalom azt susogja, hogy a tanárok ostoba ingyenélők, akik nemhogy béremelést érdemelnének, hanem hármat a hátukra, akkor a teljes webkettő a tanárok cinizmusáról visibál, s hogy szegény, ártatlan gyemekeket akarják odadobni mérhetetlen mohóságuk oltárára.

– És mi lesz a gyerekekkel, ha sztrájk van? – szól az álhumanista, fesztelenül egoista szólam. – Mi lesz az érettségizőkkel?

– A sztrájkkal, kérem szépen, esetleg időben célt is lehet érni: megtörténhet, hogy a minisztérium még időben tárgyal a tanügyi szakszervezetekkel, megtörténhet, hogy értelmes konszenzusra jutnak, és a gyerekek megkapják a bizonyítványaikat, az érettségizők leérettségiznek – ez eddig, ha jól figyeltem, senkinek nem fordult meg a fejében. Mintha az volna mifelénk a normális, hogy a hatalom úgyis egyedül dönt, a civil ellenállás csak amolyan fakszni, estére lelohad. Szóval, tisztelt polgártárak, volna az a megoldás, hogy május 31-én, legkésőbb június 5-én, netán június 7-én a kormány teljesíti a tanárok feltételeit. Mert ez volna az ésszerű. Ha pedig nem, mert aktuálisan az ésszerűt világszinten a sajnálnivaló víziók, fantazmagóriák, értelmiségi szublimációk körébe utalják, akkor baj van. Azt, hogy baj van, enélkül is tudtuk, nem? És mondjuk őszig a kormány még mindig észhez térhet, és akkor meg lehet még úszni – a kormány, nem a tanárok elhibázott döntését! – anélkül, hogy évet veszítsenek a diákok (mert ez a legtöbb, max évet veszítenek, de szó nincsen arról, hogy „sorsuk forogna kockán”). Ha pedig nincsen sztrájk, vagy szétnyomják, vagy feladják, akkor még nagyobb a baj: évtizedekre az ostobaságba, felkészületlenségbe, hozzá-nem-értésbe döngölik az oszágot, a gyermekek pedig kaphatják egyik diplomát a másik után, sokra nem mennek vele, mert a megalázott, alulképzett, nyomorult balfácánoktól nem sokat bírtak tanulni.

Szintén a Realitatea közöl egy komparatív statisztikát arról, hogy milyen restrikciókat vetettek be más országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Nagy-Britannia, Magyarország, Bulgária): sehol másutt nem vonják meg a közalkalmazottak fizetését, legfönnebb befagyasztják (néhány évig nem emelik), vagy a 13. (és 14.) havi bért nem adják ki. Ugyanitt aláírásokat is gyűjtenek (közeledik a 100.000-hez az aláírók száma), hogy a teljes hatalmi gépezettől is vonjanak meg bizonyos pénzösszeget, mire vannak olyan hatalmi reakciók, hogy á, ezzel nem oldanánk meg semmit.


Az erdélyi magyar sajtó viszont nem ettől hangos.

Érthető: érdekvédelmi szervezetünktől ebben a játszmában a jó rendőr alakítására futotta: egy árva szót nem szólt a tanárok mellett, viszont elérte azt, amit az egy ország-röhögte turisztikai miniszter, Elena Udrea is kinyilatkoztatott: hogy a 350 lej (84 euró) alatti nyugdíjaktól nem vonnak le 15 %-ot. Istenem, hát ezzel a pénzzel nem mentek volna túl sokra amúgy sem. Ám ha érdekvédelmi szervezetünk ezen lényegi módosítással nem szavazta volna meg a csomagot, akkor az bizony nem ment volna át a parlamenten.

Nemzeti önbecsülésünket azzal pátyolgatjuk, hogy lám, megint sikerült ésszerű kompromisszumot kötni azért, hogy végre magyarul tanítsák az erdélyi magyar iskolákban a történelmet és a földrajzot. De kivel kötöttek kompromisszumot? Egy hitelét vesztett, bukásra álló hatalommal. Már a parlamenti vitán is őrületes magyarellenes szpícsek hangzottak el, most még ráadásul bebizonyítottuk, hogy mi, magyarok, fütyülünk az ország hosszútávú érdekeire, mi több, a társadalmi ellenállást minden módon megpróbáljuk megtörni, a szakszervezeteket hitelteleníteni, nem vagy félreinformálni, mert egyetlen dologra bírunk odafigyelni: nemzeti fensőbbségtudatunkra.

Persze, elviselhetetlenül értelmetlen románul tanulni a történelmet és a földrajzot (egyébként a latint is románul tanítják, színtiszta elvesztegetett idő, de ezzel valamiért nem törődtek), de ha az oktatási rendszer egésze lenne működőképes, akkor jóval nagyobb eséllyel lehetne meggyőzni erről a román kollégákat. De mi itt mintha az ezer móricka országa volnánk (az oszágban), akik csak egy dologra képesek gondolni. Ha magyar politikus szóra emelkedik, a kartársaknak vagy ásítani, vagy üvölteni volna kedvük.

De mit is törődjünk mi, erdélyi magyarok effélékkel: itt a kettős állampolgárság, jöhet a hejehuja, dínomdánom. Kicsit megaláztak hat évvel ezelőtt a népszavazás előtti beszédekkel, amikor különféle stigmákat nyomtak ránk, határon túli magyarokra jobbról is, balról is, de most, most itt Hencidától Boncidáig. Másik reálpolitikusunk, Tőkés László Washingtonból máris megüzente, hogy „Trianon gyógyítása elkezdődött”, és „az a magyar, akinek fáj Trianon”.

Fájni fáj. S egyre jobban, látva, hogy a történelmi hibákat másokra hárítva egyre csak ismételgetjük őket. Pedig volna jobb megoldás is.