Csíksomlyó Expressz
Gereöffy Andrea 2012. május 31. 11:15, utolsó frissítés: 11:16Hazafele tart a magyarországi zarándokvonat. Kíváncsian húzom meg magam az étkezőkocsiban, várva, kikkel fogok majd itt a tizenhárom órás út során találkozni. És mi derül ki Csíksomlyóról, ki mit mesél majd.
Hazafele tart a magyarországi zarándokvonat Csíksomlyóról. Alig kapok helyet. A tizenöt kocsis vonatban, úgy tűnik, mind az 1600 hely foglalt. Kíváncsian húzom meg magam az étkezőkocsiban, várva, kikkel fogok majd itt a tizenhárom órás út során találkozni. És mi derül ki Csíksomlyóról... Ki mit mesél majd.
A zenészek
Vannak! Egyből pozitív színezetet nyer a hosszú út, amint felfedezem őket a leghátsó kocsi leghátsó sarkában.
– Idefele még tánc is volt! – súgja oda az egyik utas.
Remek! És tényleg. Fáradhatatlanul húzzák a zenészek, mind a tizenhárom órát, táncház az étkezőkocsiban, és kívánságmuzsika a vonaton végig. Csak úgy zengenek a csitári hegyek és Kossuth Lajos kalapja, amint egy vagon fújja, végig.
Az egyik szünetben, valaki megkérdezi mellettem a zenészt.
– És te, milyen gondolatokkal térsz haza egy ilyen összmagyar találkozóról?
– Ez nem összmagyar találkozó – feleli egyszerűen a zetelaki prímás – ez egy vallási ünnep.
A rendőr
Először is Marius, a román rendőr, aki rám mosolyog az étkezőkocsiban. Szentgyörgyi vagy, igaz? Én téged ismerlek valahonnan. Tegezzél nyugodtan, azt hiszem, egy évfolyamra jártunk. Erőltetem a szemem, de így rendőregyenruhában szinte hihetetlen, hogy esetleg ismerhetem, és csak nehezen dereng fel, hogy ki lehet. Ettől függetlenül kedvesen elbeszélgetünk. Elmeséli, hogy „a biztonság kedvéért” vannak a vonaton, és, hogy a Noua Dreapta esetleges akcióit szeretnék megelőzni, akik szemében a vonatból libegő magyar zászlók olyanok, mintha a bika szeme előtt lobogtatnák a vöröset. Marius egy remek PR fogás a román rendőrség részéről. Egy kicsit beszél magyarul, fiatal, kedves, jóképű, közvetlen. A vonaton több helyről is hallom az út során, hogy „milyen jófejek ezek a rendőrök”. És speciel bennem meginog kicsit a rendőrséggel szembeni bekövesedett negativitás. Ha már az ember ismerősei is ott vannak...
A tulaj
Mező Tibor a vonatot működtető turistairoda egyik vezetője. Itt a vonaton ő a főnök. Mosolygós, sármos. Így, hazafele, már igencsak vidám.
–Hivatásból? Hát, inkább azt mondanám, hogy szeretem csinálni. Végső soron ez profit, igen, ezt senki sem tagadja, ez egy üzleti vállalkozás.
Ami rendben is van. Hiszen egy igényt elégít ki ez a vonat, sokan akarnak jönni, különleges élmény, szervezett kirándulás, népzenés vonatozás, profi szervezés. Ügyes. Hacsak... bizonyos hangok szerint a szállásadó székely házakat áron alul fizeti ki az utazási iroda. Szállás plusz két étkezés, 60 lej. Azt ugye, nem lenne szabad összekeverni, aki barátságból vagy misszionárius cselekedetként a házába fogad egy vallási zarándokot, meg azt, amikor valaki elszállásolja egy utazási iroda fizető kliensét. Az össz-kirándulás, vonatjeggyel, két éjszaka szállással és étkezéssel székely házaknál, és egy plusz kitérővel az ezeréves határhoz, 64 000 forint. A menetrend szerint vonatra a jegy oda-vissza 22 000. Akinek kedve van, végezze el a matematikát.
Az Aranycsapat
Az idén, külön attrakcióként, az Aranycsapat egyik tagja is a vonaton utazik (6:3). Sőt, a mozdony is az Aranycsapat tagjainak képmásaival, gyönyörűen díszített. Az idén ez a „téma”.
Buzánszky Jenő bácsi kedélyesen elbeszélget mindenkivel. A tizenhárom óra alatt mindenkinek jut esély, hogy egy szót szóljon vele.
–Hát gyakran járok én erre. Igyekszem tolni a csángók szekerét. – mondja nekem, de már nem tudjuk megbeszélni, hogy pontosan milyen nehéz is a csángók szekere.
A szegény székely
Gál István a Székelyföldért Társaság egyik alapító tagja. Le a kalappal, ahogy – székelyesen, ügyesen – a tizenhárom óra vonatút alatt végigment a tizenöt kocsin, és fáradhatatlanul magyarázta a tétlenül vonatozóknak, mit is lehetne tenni a székelyföldi autonómia érdekében. Végre, valami konkrét tevékenység! E-mail címeket gyűjtött, paragrafusokat idézett a Lisszaboni Szerződésből, és emlegette az egymillió aláírást, amivel az Európai Parlament elé lehet terjeszteni az állampolgári kezdeményezéseket. És, hogy egy ilyen európai állampolgári kezdeményezést készítenek most elő – az őshonos kisebbségek autonómiájának elősegítése érdekében. Jövő áprilisban kezdődik majd az aláírásgyűjtés, hét országból kell majd összegyűjteni egy millió aláírást egy fél év alatt. Ő most az előkészítésen dolgozik, mégpedig a civil szféra, és nem valamely politikai párt képviseletében. Igazán örülök, hogy itt van, és elmagyarázza mindezt a vonaton tétlenül utazóknak. Így meg van adva az esély, hogy aki komolyan gondolja az összetartozást, egy konkrét akcióba becsatlakozzon. És még a tizedik óra után is ugyanolyan lelkesen és meggyőzően elő tudja adni a székely autonómia gondolatát, és a konkrét lépéseket, amelyeket az Európai Unió jóvoltából ezirányban tenni lehet. Ha a vonaton nótázók csak fele összefog, komoly kampány lehet ebből.
A Csíksomlyó Turiszt prototípus
A Csíksomlyó Turiszt prototípusa – mert valóban mintha egyazon kategóriát képviselne a vonaton ülők többsége – középkorú, illetve középkor plusz-os, 50-60 év körüli úr és hölgy. Általában felnőtt gyerekekkel, akikről egy hosszú vonatút során mesélni lehet. Aki kilóg a sorból, arra általában magyarázat van: két huszonéves fiú, akikről elmondásuk alapján kiderül, hogy „dolgoznak”, idegenvezetők a vonaton. Egy negyven év körüli hölgy, akiről kiderül, hogy az édesapját kísérte el, ez az út volt a hetvenéves szülinapi ajándéka. Egy másik fiatalemberről kiderül, ő újságíró. A társaság nagy többségében hazafi, amint az az énekekből is látszik.
Mikor a zenekar végigmegy a vonaton kívánságmuzsikálni (mert ilyen is volt!), még hosszú ideig nem tudom kiűzni a fülemből a „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom” kezdetű dalt, vagy akár azt, hogy „Lesz, lesz, lesz”. De az itteni utasok nem tipikusan elhivatott revizionisták, inkább csak jól esik ilyen keserédes énekeket fújni, így együtt, hazafele. A még Magyarországról hozott sós ropit rágcsálva. Sokan székely zászlót visznek haza, szuvenírként.
Már a csíksomlyói tömegben is elég jól meg lehet saccolni, hogy ki a magyarországi magyar, és ki a helybeli. Az itteniek inkább kereszteket visznek, és Csíksomlyó feliratú hímzett zászlókat. A magyarországiak inkább nemzeti lobogókat visznek. És drága fényképezőgépeket.
Nem mindenki magyaroszági. Mellettünk például egy nagyon kedves felvidéki páros ül, érsekújváriak. Olyanok, akik nem igazán tudják eldönteni, hogy ők akkor most szlovákok vagy magyarok. És eszükbe nem jutna például kérni a magyar állampolgárságot. Viszont beszélnek magyarul, vallásosak, és becsületesen végigjárták az ezeréves határt, és egyéb adódó látnivalókat. Valahogy hozzájuk érzem magam a legközelebb.
Számomra az út végén is egy kicsit rejtély, hogy miért mennek annyian Csíksomlyóra. A vallásosság egy dolog, de ebben a mai hitetlen világban kétlem, hogy az emberek százezrei vallásos okból tesznek meg kétszer tizenhárom órát, vonaton. A Csíksomlyó Expressz prototípusa nem ilyen. A közösség megtartó ereje fontos. Az együttlét ereje bizonyára hozzájárult a Csíksomlyói hagyományos búcsújáráshoz. Biztosan ez is hajtotta az elmúlt századok alatt – és most is – a székely, csángó falvakból több tucat kilométert gyaloglókat. Biztosan két-három évszázada is fontos volt az „együttlét”. Hogy mind ott legyünk egy helyen. Akár porosan, mocskosan, vánszorogva, de mégis valahogy megtisztulva, közös jó szándékkal és... együtt.
Azóta a dimenziók kitágultak, határok lettek, satöbbi. Azt, talán, értem, hogy miért jönnek ki a székely városokban integetni a vonatnak. Jó, hogy a magyarországiak úgy érzik, összetartozunk. Meg hát szép dolog, hogy ennyien bevállalják ezt a hosszú vonatozást ennek megerősítésére. A prédikáció is ezt állapította meg Csíksomlyón, az összetartás megtartó erejéről beszéltek. Tehát – legalábbis nekem az volt az érzésem – a stuttgarti püspök úrnak, a zetelaki prímástól kissé különbözően, összmagyar találkozó ez leginkább. Pedig beszélhetnénk valami egyetemes emberi témáról is, akkor is szép lenne, hogy együtt imádkozunk.
Bizonyosan van azért egy másik hajtóerő is. Az imádkozás ereje hajthatta a szombat éjjel a templomban virrasztó zarándokokat. Igaz, ők nem ezen a vonaton jöttek. Hajnali négykor tele volt a templom. Ki fejét a padra hajtva, ki az oltár elé kucorodva, aludni próbál sok zarándok. Meghúzza magát a templomban. De ékes énekhanggal folyik közben a körmenet, és lankadatlanul az imádkozás. És hajnal fele többen románul szólnak egymáshoz: itt az idő, menni kell a hegyre, jön a napfelkelte. Ezt azonban a vonatozók nem látták. Szombat délután visszavitte őket a vonat a környező falvakba, szálláshelyeikre.
A határok a fejekben vannak. Efelől semmi kétség. Az étkezőkocsiban például kedélyes beszélgetések folynak erről-arról. A cseh nyelvtanulás előnyeiről, például. Amint kiderül, hogy „erdélyi vagy!” hirtelen a besztélgetés visszacsap nemzeti színezetűvé, és én leszek a kandid kérdések célpontja. És, bár minden kérdés jóindulatú és udvariasan érdeklődő, kicsit úgy érzem, hogy az addigi „mi”-ből, a társaságból, akik együtt utaztak a vonaton, és megbeszélik, ami eszükbe jut, lebomlottunk „én” és „ők”-re. Valahogy egy csapásra kilógtam. És egy más, ott nem levő, képzeletbeli társaság része lettem. Valamilyen filozofikus szinten ez a „különbözőségtudat” elválaszt a többiektől. Pedig hát határtörlésről énekel a vonaton utazók nagy többsége.
Ez kicsit sok nekem – mondja aztán az út végén a felvidéki hölgy. – Legközelebb autóval jövök.
Az az érzésem, a csodatevő Mária mindenkinek másképp tesz csodát. Van, akinek pünkösdkor megmutatja a Szentlelket. Van, akinek az együttlét örömét. Van aki, lehet, hogy el tudja adni a kerámia Madonnáit. Van aki profitot csihol turisztikai vállalkozásába. (Van aki kis profitot, van, aki nagyot.) Van, akinek szavazatokat szerez a pártjába. Mint mindannyiunknak, Csíksomlyónak is vannak égi és földibb részei. Sokféle csodát várnak az ideérkezők, a megtisztulástól a szavazóbázisig.
Elég nagy ez a Csíksomlyó. Elférünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!