2019. március 18. hétfőSándor, Ede
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Császármetszéses? Stai jos, patru!

Veres Nagy Timea 2012. június 14. 16:19, utolsó frissítés: 19:25

A magzatom három hónapos korában szoktam le a fórumok olvasásáról. Virtuálisan találkoztam legalább negyven diploma nélküli remek, hozzáértő nőgyógyásszal, gyermekorvossal és gyermekpszichológussal.


Régebb két dologról mondták, hogy mindenki ért hozzá, a politikáról és a fociról. Manapság, a polihisztorok új fénykorában, alig maradt egy-két dolog, amihez csak néhányan értenek, a tömegek olyan mértékben edukáltak, hogy nem maradt téma, amiről ne lenne valakinek valamilyen határozott és megvétózhatatlan véleménye.

A szülés és a gyermeknevelés egyike a legtrendibb, mindenki által hozzáértett témáknak. Lottószelvényből nem nyomtatnak talán annyit, mint amennyi írás születik a teherbeesésről, a magzatról, az anyáról, a szülésről, a babáról, a gyermekről és egyáltalán a leghelyesebb nevelési módszerekről, a tudatos fogantatástól az óvodáig. Vagy ki tudja, tovább is van, mi még a szoptatásnál tartunk...



A magzatom három hónapos korában szoktam le a fórumok olvasásáról.


Állandó netezőként én is ahhoz vagyok szokva, hogy ha valami érdekel, akkor I google it. Szerencsére az internet remek hely a gyermekneveléshez, úgyhogy a magzat 12 hetes korára legalább 15 módját ismertem a gyermekgyilkosságnak, 1 féle ételt és italt, amelyet fogyaszthatok - de ebben sem volt egyöntetű döntés -, 30 módját a helyes életvitelnek, a férjemhez való viszonyom alakulásának minden lehetséges változatát, a magzattal való telepatikus kapcsolat kialakítását, a fájdalmak és problémák egész tárházát, meg úgy egyáltalán mindent, amit tudni lehet. És amit nem, azt is.

De mindenek fölött virtuálisan találkoztam legalább negyven diploma nélküli remek, hozzáértő nőgyógyásszal, gyermekorvossal és gyermekpszichológussal. Az asztrológusok valahogy elkerülik ezeket a fórumokat. Egy esetben volt egy hozzászóló, aki speciel terhes nő volt és semmi több, de róla válaszkommentben kiderült, hogy rossz anya lesz, úgyhogy úgy döntöttünk a férjemmel, hogy amennyiben lehetséges, élünk úgy, ahogy eddig, igyekszünk nem ártani senkinek, akinek szívdobogása van a környezetünkben (ez azelőtt is így volt, és a növényeknek nincs szívük) és megkérdezzük a diplomás nőgyógyászunkat, hogy mit ajánl. Ő azt mondta, ne igyak, ne cigizzek és ne drogozzak. Ezen elv mentén éldegéltünk csodálatos hónapokon keresztül, azt hiszem, valami hormonális dolog kell legyen, mert bár sosem voltam belőve, ezt a néhány hónapot úgy éltem meg, mintha állandóan valami szeren lennék. Szóval a konstans boldogság állapotában.


Közben folytak a beszélgetések: barátnőkkel, könyvekkel, előadásokkal,


szülőkkel, terhességet és szülést ismerő nőkkel és ezeket nem ismerő nőkkel (ebből több van az én környezetemben), kismama klubokkal, férfiakkal. És ahogy telt az idő és egyre több véleménnyel találkoztam, úgy kezdtem valamiféle mintát megfigyelni. Saját, személyes mintát, semmilyen statisztikával alá nem támaszthatót.

A férfiak sokkal hamarabb ráhangolódnak és könnyedebben kezelik a környezetükben lévő terhes nőket (korlátlan udvariasság, rémület a szemekben, de nem a viselkedésben, a domborodó has állandó simogatása), mint azok a nők, akiknek nem volt részük ebben az élményben.

Mindenkinek van valami véleménye arról, hogy mit ehetsz-ihatsz-szívhatsz a terhesség ideje alatt. Láncdohányosok kedvenc mondata: az orvosom azt mondta, inkább szívjam, mint hogy stresszes legyek, mert az árt a babának. Mármint a stressz, nem a cigi, nyilván! (Megj: én magam is aktív dohányos vagyok, csak már egy ideje tiszta).

Az állapotos nők két nagy csoportját fedeztem fel: amelyik így „be van lőve”, mint jómagam, illetve amelyik számára egy teher az egész periódus. Az előbbiekkel értelemszerűen izgalmasabb beszélgetni, találkozni.

Állapotos nők súlyos tévedésben élnek arra vonatkozóan, hogy a nem terhes nők (vagy férfiak) mennyire érdekeltek a témában: legtöbbször semennyire. A terhes téma, mint minden nagy személyes élmény, csak azoknak izgalmas, akik megélték, a többiek részéről létezik egy felületes kíváncsiság, amit hamar kielégítenek, és utána térnének vissza a mindennapi életük témáihoz. Én szerettem a terhességemről beszélni, de a legtöbb esetben nagyon vigyáztam, milyen hallgatóság előtt teszem. Egyetlen olyan kismama barátnőm volt, akivel heti rendszerességgel tartottuk a kapcsolatot, és egyszer sem terhességről vagy gyermeknevelésről beszélgettünk. Persze, hasonló állapotot átélt nőkkel adottabb a baba-dumcsi.


A szülés.

Minden idők legizgalmasabb témája. Könyvek, hangoskönyvek, kisfilmek, tanítómesék, klubok, szövetségek, egyesületek és lópikulák megszámlálhatatlan mennyisége foglalkozik vele, kimondott és ki nem mondott értékrendek szerint.

Szüléshez kapcsolódóan felállítottam egy személyes értékelését a nőknek, aszerint, ahogyan a társadalom viszonyul hozzájuk. Az első a zöldostoros, az utolsó az ember. Bizonyos kor esetében (mondjuk úgy 30 körül és afölött) így néz ki a lista alulról felfelé: egyedülálló nők, párkapcsolatban lévő nők, házasságban élő nők, párkapcsolatban és gyermekkel élő nők, házasságban és gyermekkel élő nők, de a házasság a teherbeesés után történt, házasságban élő nők, akiknek idővel gyermekük lett. Ők a tuti ászok. Csakhogy ez nem elég kategória, a gyermekesek közül is van két nagy kategória: akik természetesen szültek, és akik császárral.


A természetesen szülő nők istennők.

Azok, akik egyedüli jogosai a valódi anya elnevezésnek, akik fájdalommal és nehézséggel dacolva világra hozták az élet legnagyobb csodáját, a világ leggyönyörűbb gyermekét. Ők a Bajnokok Ligája.

A császárosok ..., nos, hát, végül is, ők is anyák. Merthogy kihordták a gyermeket. Merthogy nem volt más választásuk. De a szülés az más. Megoldhatták volna: ha erősen koncentrálnak, a placenta elkerül a gyermek útjából, orvosi nonszensz egy ilyenért felvágni, a 7-es dioptria visszacsökken 1-re a szülés idejére, és a 40 körüli nők újból 20 évesek lesznek, a magzati fekáliát is ők szivárogtatják a magzatvízbe, sőt, ha már magzatvíznél tartunk, ha netán elfolyt, mit sem számít, csak feküdj nyugodtan, a bába megmondta, hónapokig ülhet benn a gyermek, mert bírja. Csak a lustákat és kényelmeseket kell császárolni. Az Anyák, azok megszülik maguktól.

Félreértés ne essék: azzal semmilyen szinten nem értek egyet, ha valaki azért választja a császárt, mert fél a fájdalomtól. A császármetszés egy műtét, nem több, nem kevesebb, mint bármelyik műtét, véleményem szerint összességében nézve (előzmények, történés, felépülés) sokkal fájdalmasabb és procedurálisabb, mint a természetes szülés, de erről úgyis csak utólag lehet meggyőződni.

A gond csak az, hogy a természetes szülés körüli egyáltalán nem természetes felhajtás azt eredményezte, hogy a császáros nőkben egy furcsa, ki nem mondott szégyenérzet alakul ki a saját szülésükkel kapcsolatban. Például nyelvileg: állandóan kijavítják magukat, „pénteken szültem, vagyis na, született a gyermekem”, mert józan önértékeléssel számolva, nem te szülted, kivették belőled, miközben te zsibbadtan és kikötözve feküdtél egy darab fémrúdra felszerelt vászon alatt.


Csakhogy tulajdonképpen a gyermek sem született meg,

ugyanis nem tett semmit annak érdekében, hogy világra jöjjön, a tehetetlenség rá ugyanúgy jellemző volt, mint rád, hiszen a természetes szülésnél a magzat világra „verekedi” magát. És emiatt aztán nem elég, hogy te nőből elégtelen vagy, de a gyermekednek sincs sok esélye, mert megmondták az okosok: a természetes babák életrevalóbbak. Egyszóval, a te hibádból egy mutuj kis palántával több van a földön. És sajnos a műtétet követő első néhány napban képtelen vagy a gyermekeddel foglalkozni, nem beszélve a nagyon nehézkes szoptatásról, tehát még szeretethiányos is lesz, aminek aztán később issza meg a levét, szegény pára. Minden Spiru Hareten pszichológia diplomát szerzett nő tudja ezt, de még a mérnökök is.

Társaságban elmesélik a szülési élményeiket, a vajúdást, a fájdalmakat, az eksztázist (akinek az volt), a gátmetszést, mindent, amit akarsz a szülésről. Könnyen kiszúrod a császárosokat. Ők hallgatnak, hol daccal, hol szégyenkezve, majd gyorsan mentegetőzni kezdenek. Orvosi kifejezéseket használnak, gyakran belekeverik a gyermek élete, a halál, a felelősség stb. kifejezéseket, minél drámaibb az esetük, annál jobban legitimizálják a császárt. Mintha az akkora élmény lenne, mintha nem vágyna minden egészséges nő természetes szülésre, ha egyszer erre van neki jóféle kódoltsága.

Persze, értem én, hogyan alakult apránként a tendencia: egyre több helyen lett divatos a császármetszés, mind orvosok, mind szülő nők körében, hiszen egyszerű, gyors, jogilag védett, gyakran plusz pénzzel jár a végrehajtók szempontjából, és fájdalommentes (attól függ, mi számít fájdalomnak) meg gyors az elszenvedők szempontjából. És ez a folyamat nyilván ellene van a természet rendjének, úgy helyes, ha akad, aki megvédje a normalitást.

Inkább az bosszant, hogy mifelénk ezt sem sikerült moderáltan csinálni. Otthonszülők, dúlák, bábák, szakorvosok, peres történetek hosszú sora érkezik többnyire Magyarországról, és lassanként valamiféle ájtatosság kezdte körüllengeni a természetes szülést. Megjelenik az anya-gyermek transzcendentális kapcsolat (örökbefogadó szülők: sorry), elültetett placenták, otthoni történetek, meleg víz és simogatás, nyugalom, biztonság, bátorság stb. fogalmak. Szavamra, nagyon szerettem volna, ha a műtétre való felkészítés magába foglalt volna egy forró fürdőt, egy kiadós vacsorát, egy megnyugtató, kedves hangot, aki addig beszélt volna a lelkemre, amíg le nem csillapodok, megsimogatja a hátam és így tovább. A műtő félelmetes, pedig engem speciel rendkívül kedves emberek kísértek be, és megöleltek és biztattak. Egy állami kórházban, horribile dictu!


Hogyne kéne készülni agyban és fizikailag egyaránt a szülésre!

Egyrészt, mert megismételhetetlen érzés, bármilyen formájában, képzeld csak el, a szívdobogás a gyomrodból kikerül a világra, minden testrésze adott, ami neked, és hangosan sír. Ez a létezés alapja, nem? Másrészt, mert az alapos felkészülés sokat segít a szülés megélésében. Lehet irányítani a fájdalmakat, befolyásolni a történéseket. És jó, ha minél több nő tanulja ezeket a dolgokat, készül a szülésre. De nem kell túllihegni, Jeanne d’Arc-okat csinálni minden természetesen szülő nőből, és csendes lenézéssel kezelni a császárosokat.

Nekik is ugyanúgy joguk van az anyaság érzésének megéléséhez, a születés megünnepléséhez, a szégyen nélküli kibeszéléshez annak, ami velük történt, a felszusszanáshoz. Mert legyünk őszinték, nálunk a legtöbb esetben még csak akkor vágnak, ha tényleg veszélyben van gyermek és/vagy anyja, és azt a típusú félelmet természetesen szülő nő nem tudja megérteni, ami akkor fog el, amikor közlik veled, hogy a gyermeked nem fog a világra jönni segítség nélkül. És az azt követő nyűgölést, az (elméleti) elvesztését annak az esélynek, hogy természetesen szüld a következőket, sőt esetleg, hogy egynél több következő legyen. Aki szerint ezeket kényelmes nők vállalják be, azoknak még senki nem magyarázta el, mit jelent szűkebb pátriánkban császármetszéssel szülni. És egyébként valóban nem magyarázzák el legtöbb helyen. Számtalan blog és előadás van a természetes szülésről, az otthon szülésről, a csodáról s a szépségről. Beszéljünk nyíltan a császárról is, a műtétről, a félelmekről. Azok is részei a gyermekvállalásnak.


És végszóként következzék a reklám:


kézdivásárhelyi állami kórház. Itt szültem az első gyermekem, volt vajúdás is, volt császármetszés is. Tudom, tudom, vidéki kis kórház, orvos barátnőm azt mondja, ő csak egyetemi központba menne, másik ismerősöm csak otthon szülne, barátaim úgy néztek rám Kézdi említésekor, mint amikor nem sikerült a sofőrvizsgám, vagy kocsmában kezdtem dolgozni a mesteri alatt.

És remek volt. Szinte egy hétig voltam benn, ez idő alatt kapcsolatba kerültem a szülőszobával, a műtővel, az intenzív osztállyal, a szülészettel és az újszülött osztállyal. Egy valós és néhány elhanyagolható kellemetlenséget leszámítva klassz ellátásban részesültem, emberséges, tisztességes hozzáállással találkoztam, egy hadseregnyi emberállomány foglalkozott velem alaposan, egyszóval, az állami fenntartású egészségügyi ellátó rendszerekkel szembeni megalapozott előítéletem lényegesen javult. És a koszt sem ehetetlen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!