2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tokyo Homeless: betekintés az emberiség jövőjébe?

Ráduly Előd István 2012. július 03. 10:12, utolsó frissítés: 10:12

Japánt váratlanul érte a csövesek megjelenése a kilencvenes évek elején. A problémát kezdetekben úgy próbálták orvosolni, hogy kitiltották az utcaképet rontó csövvereket a belvárosból.


Nagyjából öt héttel ezelőtt céltalanul kóvályogtam Tokió üzleti negyedében, arra várva, hogy egy hermetikus kapszulába zárva (lásd lentebb!) elsuhanjak Kiotóba. Vasárnap délután szinte teljesen kihalt volt a felhőkarcolókból álló kanyon, ami egy sötét parkba torkollott.

Utazó kapszulaUtazó kapszula



Akkor már három napja hánykolódtam: miután Pesten egy vendégmatracon aludtam pár órát, moszkvai 20 órás layoverem során a reptéren sikerült meghúzódnom egy éjszakára pár gigászi tartóoszlop takarásában (akit érdekel, hogy hol, annak itt a bejegyzésem az interkontinentális hajléktalanok első számú honlapján.

Végül pedig a repülőn aludtam egy sort, már amennyire repülőn aludni lehet, és a következő éjszakám se nézett ki túl fényesnek: a 7 órás buszutat már előre a tökömbe kívántam.

Ilyen állapotban léptem be a fent említett sötét parkba, remélvén, hogy elszunyókálhatok egy keveset valami padon a busz indulásáig. A megfelelő vacok keresése során meglepetten szembesültem azzal, hogy a lehetőségek nagy része olyan módon foglalt, mely kimeríti a tarlósi értelemben vett életvitelszerű tartózkodás fogalmát.

<i>a szerző felvétele</i>a szerző felvétele



Third World Food on Upper East Side

Speciális kapcsolat fűz a csövesekhez. Ez nagyrészt egyetlen, meghatározó élményből fakad.

Úgy 2002-ben egy goapartiról tartottam hazafelé a szinte üres, hajnali hármas metrón ugyanazzal a haverral, akivel most Kiotóban találkoznom kellett.

Az egész éjszakás porban-fetrengéstől gondolom nem úgy néztünk ki, mint akiket azonnal beengednek a Bed Beach-re, és én a kifogástalan megjelenésemre még rátettem egy lapáttal azáltal, hogy egyszer véletlenül jól pofára estem.

Továbbá rendesen meg voltunk fáradva, és iszonyú éhes is voltam. Velünk szemben egy anyuka utazott kábé nyolcéves kislányával, aki egy óriási tejfölös lángos felett agonizált. Láthatóan nem bírta tovább, mivel sikerült elkapnom egy párbeszédfoszlányt, miszerint „Kislányom, ha nem akarod megenni, kidobjuk a következő megállónál”.

Bennem összerándult valami, és szinte ösztönösen ugrottam oda, hogy elnézést, én szívesen befejezem, ha nem gond. Összenéztek, majd átadták a koszos kölyöknek a lepényt, és zakatoltunk tovább a belváros felé. A röhigcsélő, önfeledt habzsolást egy addig láthatatlan hajléktalan szakította félbe. Hozzám lépett, letett egy fém százast a térdemre, „minden jót, fiúk”, mondta, majd kiszállt a Nagyvárad térnél.


The Others


Visszatérve a Shinjuku Central Parkra, végül nyilván nem sikerült ejtőzni, cserében körbeszimatoltam a tokiói hajlékony életet. A hely a szemem előtt elevenedett meg, mint egy olyan bokor, melyről csak hosszas bámulás után derül ki, hogy nyüzsög az élettől.

A zöldterület aztán egy nagy betontérre nyitott, ahol több száz, rendezett sorokban térdelő csöves látványa fogadott. Utólag tudtam meg, hogy valószínűleg egy keresztény szervezet által rendezett bemelegítő előadás vagy mise lehetett az ételosztás előtt, én akkor hirtelen valamiféle kollektív távol-keleti gimnasztikai gyakorlatra gondoltam.

Jobb dolgom nem lévén, beszivárogtam a rám vigyorgó fedél nélküliek közé, majd leültem egy padra, és igyekeztem beleolvadni a környezetbe, ami meggyötört állapotom miatt szerintem elég jól sikerült.

A nyilvánvaló kommunikációs nehézségek miatt csak megfigyelésekre tudom alapozni a következő megállapításokat.

A csövesek egy része ugyanolyan cserzett arcbőrt, kócos szakállt és ágas-bogas frizurát visel, mint a pesti kollégák, azonban jelentős különbségként fogtam fel, hogy nem igazán büdösek, és népszerű körükben a Crocs. A másik részük viszont bizonyos fényviszonyok mellett elmenne kisvárosi algebratanárnak is, ahogy kockás ingben, keresztbe tett lábakkal falatozik a szünetben.

A parkot szemmel láthatóan teljesen birtokba vették, szétszórva mindenfelé a helyi Fedél Nélkül példányai hevertek (szigorúan csak padokon, nem a földön), amiből mindössze a honlapot tudtam kikódolni: www.tokyohomeless.com. Mindeközben persze mások is aktívan használták a zöldövezetet, olyan hobbikra, melyek túl hangosak otthon, vagy nincs hely a szűk szobákban. Öt-hat fiatal lány például egy divatbemutatót próbált a végtelenségig, újraloopolt '80-as diszkózenére, sok pózolással, és ez abban a közegben legalább annyira felkavaró volt, mint a fülöp-szigeteki börtöntöltelékek tánca:




A csöveskolónia nagy része nyilván részeg volt, de ez kimerült a joviális, szalonspicces állapotban, fetrengő hőbörgésnek nyoma se volt. Sokan biciklivel is rendelkeztek, ezzel tologatták javaikat; és itt nem feltétlenül szétrozsdált szarokra kell gondolni, hanem voltak ott középfelső-kategóriás, teleszkópos montik is.

Egyikük babakocsiban tolta kutyáját, míg a másik mellettem evőpálcikával matatott a kukában, akkurátusan egyik oldalról a másikra válogatva az anyagot. Cigizni is főleg az arra kijelölt zónába tömörültek, amiről hirtelen az anekdota jutott eszembe a weimari Németországról, ahol egy csoportnyi tüntetőt azért kaptak el az őket üldöző csendőrök, mivel még menekülés közben is csak a kijelölt útvonalakon haladtak, a fűre lépni nem mertek.


Working Hard at Staying Poor

Tokióban becslések szerint 3-5 ezer hajléktalan él. Többségük a külterületeken, ők jobban le vannak rottyanva. A központi részeken (Shinjuku, Shibuya) élők azonban állítólag még nem adták fel teljesen, ők a lecsúszott irodisták, akiknek végül csak nem jött be a napi 14 óra melót és örök munkahelyet ígérő élet.

Japánt kicsit váratlanul érintették a csövesek, akik főleg a kilencvenes évek elején, a nagy gazdasági boom hanyatlása után jelentek meg. A problémát kezdetekben úgy próbálták orvosolni, hogy kitiltották az utcaképet rontó csövvereket a belvárosból. Ez valahonnan ismerős lehet, ugye.

Egyébként, ne feledjük, olyan űrközpontban vagyunk, ahol falba épített hangszórók figyelmeztetik a gyalogosokat, hogy „vigyázat, lépcső”, meg ilyenek, szóval a felüljárók alatt kempelő, általában azért korrekt ruházatban levő hajléktalanok tényleg élesen elkülönülnek a tökéletes vonalú, fényes háttértől.

Remek betekintést nyújt mind a csövik, mind az átlag japán kívülállók lelki világába a következő rövid videó, amit egy helyi egyetemista készített:

Első rész:




Második rész:




A viccesen amatőr videón kétségtelenül az a legjobb rész, amikor a kutató ösztönösen leveszi cipőjét, mielőtt behatolna a csöves hajlékába, míg az szinte röhögve mondja, hogy nem kell levenni a cipőt, de végül csak rászól, hogy a szőnyegre azért ne lépjen rá. De ugyanilyen abszurd a seprűnyelekből összetákolt viskó földrengésbiztosságát faggató kérdés.


Virtual World in a Paper Bag

A japánok végül belátták, hogy a deportáláshoz mások jobban értettek, és mostanára valamilyen hallgatólagos tolerancia lépett érvénybe, melynek következtében megszokott látvánnyá váltak a hidak, felüljárók alá, parkokba beköltöző, jellegzetes kék ponyvák alatt komplett háztartást vivő hajléktalanok.
Eséllyel pályázhattam volna egy @RC-vigaszdíjra, ha lefotózom a divatfellegvár Ginza negyed egyik sarkába beépült, bento dobozból táplálkozó csövest, kinek arcán kékes fényjátékot lejtett hordozható televíziójának monitorfénye.

Ha igaz az a mondás, hogy a modern Japán betekintést nyújt az emberiség jövőjébe, akkor ez a jelenet azon cyberpunk időknek az előfutára, amit Bruce Sterling sci-fi guru vetített elő 1994-es, The Virtual City című beszédében:

„As a vision of the mid-twenty-first century I offer you the vision of a man freezing to death under a bridge with a last decade's state of the art laptop showing the entire Library of Congress on atomic-density CD-ROM storage. Bums with a virtual world in a paper bag....”


Homeless People with Homepages

A költővel az Ueno parkban találkoztam, néhány órával a fenti események előtt. Ott tett ki a Narita repteret a várossal összekötő vonat, így tulajdonképpen ő volt az első helybéli, akivel egy mondatnál többet váltottam.

A vörösfülű teknősöket bámultam épp, amikor odajött, közölte, hogy az bizony egy rohadék invazív faj, akárcsak a fehér ember, aki kizárólag azért jön ide, hogy megrontsa a japán lányokat, majd rögtön rátért arra, hogy ő egy „struggling artist”, és hajléktalan, mert senki nem hisz benne, kedvenc írója Hemingway, olvastam-e tőle valamit.

Kifejtette, hogy az öreg halász története a krisztusi szenvedést szimbolizálja, Manolin pedig az angyal, mert ő hisz egyedül az öregben, ignorálta kérdésemet, miszerint, ha annyira utálja az idegeneket, miért velem beszélget egy amerikai író keresztény történetéről, majd rám sózta haiku-füzetecskéjét 200 jenért.

Miután lelépett, végigpörgettem a verses könyvet, de a legnagyobb hatással az utolsó oldal volt rám.

Egyetlen sor állt rajta: www.hideoasano.com.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!