2018. december 11. keddÁrpád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nyelvében korcs a nemzet, avagy hitványabb a vinetta, mint a padlizsán

Bencze Ildikó 2012. december 12. 19:19, utolsó frissítés: 19:25

Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet angol anyanyelvűként élni. Nevezetesen arra is, milyen érzés lehet nap mint nap azzal szembesülni, hogy drága anyanyelvemet több millióan beszélik rosszul.


Bizonyára érdekes, mondhatni felemelő érzés lehet azt látni, hogy a világ legkülönbözőbb szegleteiben élő emberek vért izzadva magolják anyanyelvem rendhagyó igéinek múlt idejű alakjait, szédelegve bolyongnak az igeidők határtalan mezsgyéjén, miközben azzal a bizonyos „f” betűs szóval illetik a korántsem a kiejtésen alapuló angol írásmód változatosságát. Ezzel szemben én, az Angol már kisiskolás koromban fél kézzel emelem meg az egész internetet!

Én azonban az éremnek a másik oldalára is kíváncsi volnék, nevezetesen arra, milyen érzés lehet nap mint nap azzal szembesülni, hogy drága anyanyelvemet több millióan beszélik rosszul. Nem tudom, az angolok hogyan birkóznak meg ezzel a gondolattal, de mi, magyarok nagyon zokon vennénk ezt. Már most is, amikor csak közel 13 (15?) millióan beszélik a magyart, nem lehet elégszer hallani a panaszt, hogy nyelvünk beteg, egyre csak romlik, és ez főleg a hanyag nyelvhasználók bűne, mert mindenféle jött-ment idegen szót beengednek, nem beszélve arról, hogy lassan a „tiszta” magyar szavakat sem tudják jól használni. Hát milyen magyar ember az, aki „leszáll” a buszról? Nem tudja, hogy szállni a madár szokott? (Valós adat!)


Az idegen szavak ostorozása ennél kicsit hétköznapibb téma szokott lenni,

és valami olyasmi indokkal próbálják azokat kiűzni a magyar nyelvből, hogy rontják, korcsosítják szép anyanyelvünket. Nagy szerencsénk, hogy nyelvművelők csak nemrég óta léteznek, mert így még idejében át tudtunk venni a szlávból, törökből, németből, latinból olyan szavakat, mint például medve, kávé, cukor vagy éppen templom.



A magyar amúgy is különc, majdhogynem egzotikus nyelvnek számít az indoeurópai nyelvek gyűrűjében. Emellett pedig Kazinczyék jócskán tettek is azért, hogy ez a különcség még inkább észrevehető legyen. Nekik köszönhető többek között a matéria szónak anyagként való meghonosodása (ha már mater az eredeti szó töve, akkor legyen anya ez a magyarban is), de olyan csodálatos ritkaságok is, mint amilyen például a dugattyús tolattyú, melyet még a mai napig megtalálunk a technikai szótárakban. Ha rájuk hallgatunk, ma az oxigént élenynek hívnánk, a mágnességet delejnek (tudniillik a két mágneses sarkot, a delet és az „éjszakot” fogja egybe), az oválist pedig monyorúnak. Furán viccesek ezek a szavak mai fülünk számára, pedig ha meghonosodtak volna, semmivel sem lennének másabbak, mint a higany (azaz: „híg anyag”) vagy a domború szavaink. A hidrodinamika helyett javasolt higmoztan pedig egyenesen MZ/X-nek, a Mézga család 30. században élő rokonának újmagyar nyelvét juttathatja eszünkbe, a haszutmellémaford típusú csodálatos szóalkotmányokat (jelentése: ’használati utasítás mellékelve magyar fordításban’).

Úgy tűnik azonban, hiába volt a súlyos figyelmeztetés, hogy „nyelvében él a nemzet”, a nép (az istenadta nép) azért mindent éppen mégsem szándékozott úgy mondani, ahogyan azt az akadémikus székekben vitatkozó nyelvművelők megkívánták. Arany János, ez a szelíd természetű, megfontolt, a magyar nyelv csínját-bínját igencsak ismerő nagy költőnk korának eltúlzott nyelvművelése ellen így fakadt volt ki: „Jó, hogy mindezeket csak most tudom. Mert ha fiatal koromban verték volna fejembe, soha sem lett volna belőlem – tót író”.

A nagy nemzeti öntudatra ébredő 19. század letűnte ellenére a magyar nyelv védelme, ápolása, idegen szavaktól való szorgalmas megóvása nem lankadt. Sőt. Most, amikor minden oldalról csúnya, zagyva beszédű ellenséggel vagyunk körülvéve, égetően fontos tudatosítani a beszélőkben anyanyelvünk csilingelő csudaszépségét, s megróni őket a nyelvünkben amúgy sem létező kifejezések (buletin, blokk, tokány, bordúra és a többi) lépten-nyomon való használatáért.

Múltkorjában épp egy ilyen hanyatt vágó írásnak voltam csöppet megszeppent olvasója. A nyelvművelés patyolat zászlaját lobogtató szerző ugyanis nemcsak azt magyarázta meg fogcsikorgató lelkesen, hogy miért jobb az arab eredetű padlizsán szót használni a sokkal csúnyább román vinetta elnevezésnél, hanem arra is bátorkodott rámutatni, hogy katasztrofálisan nagy bajban vagyunk, mert Trianon óta az erdélyiek a nyelvromlás útjára léptek, s egyebet sem hallani tőlük, mint a „Balkánról betüremkedő idegen elemeket”. (Szegény nagyszüleim, kiknek szeme megtelt könnyel a magyar állampolgári eskü letételekor, nem is sejtik, életük során hány meg hány ütést mértek már szép magyar anyanyelvük rogyadozó derekára pusztán azzal, hogy elővigyázatlanul megszólaltak!) Kicsit úgy éreztem magam, mint a Pistának szólított József Attila, vagy mint a kisbetűs Nemecsek, de


legalábbis mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Ógtam-mógtam magamban, aztán megírtam a nyelvművelő bácsinak, hogy akkor érdemes lett volna azt is leszögezni, hogy maga a perzsa padlizsán is román-bolgár közvetítéssel került be a magyarba. És ha már itt tartunk, a román eredetű román szó helyett is használja inkább az oláh kifejezést, mert az legalább szerb-horvát-bolgár jövevényszó, s ennélfogva biztos szebb. Az áfonyás (román jövevényszó, vö. román afină) palacsinta (román jövevényszó, vö. román plăcintă) helyett pedig sürgősen javasoljon valami magyarabbat, hátha attól finomabb lesz. A magyar nyelv felkent prófétája azóta sem válaszolt.

Nyelvhasználó honfitársaimnak mindenesetre üzenem, ezentúl hordjanak magukkal etimológiai szótárt, és a nyelvrontás poklának következő bugyrát elkerülendő feltétlenül lapozzák azt fel, mielőtt megszólalnának. Nehogy egyszer csak azon kapják magukat, hogy idegen elemek türemkednek ki a szájukon…

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!