2020. január 26. vasárnapVanda, Paula
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Még egy ügynök

Stefano Bottoni 2013. január 03. 10:06, utolsó frissítés: 10:06

Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről.


2007 nyarán Kolozsváron egy Szilágyi Domokos-konferencia után úgy döntöttem, hogy soha többé nem nyilatkozom romániai, kiváltképp erdélyi magyar „ügynökügyekben”. Eddig tartott a fogadalom. Erre a rövid írásra Szőcs Géza közleménye késztet apjának, Szőcs István költőnek a hálózati múltjáról. Az elmúlt években a Securitate és az erdélyi magyar közösség viszonyáról folytatott kutatásaim után úgy érzem, egy kicsit tisztábban látom a kérdést, mint néhány évvel ezelőtt. És talán higgadtabban, meggyőzőbben tudok róla beszélni.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozó megfigyelési és hálózati dossziék áttanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy erdélyi magyar vonatkozásban (is) teljesen használhatatlan a romániai diskurzust uraló áldozat/tettes ellenpár. Nem azért, mert nem voltak áldozatok, ellenállók, másként gondolkodók, akiket megnyomorított és tönkretett egy cinikus és hazug rendszer. És nem azért, mert nem lett volna kívánatos – és főleg igazságos – dolog egy igazi lusztrációtörvény. De nem 2012-ben; hanem mondjuk 1990 elején, amikor még értelmet nyert a „forradalom” szó.

De nem így történt, tudjuk. Ugyanaz a szekusozó és ügynököző (román; erdélyi magyar) társadalom tűrte és további tűri köztudott szekusok jelenlétét a parlamentben, a közélet minden szögletén. Mert hasznosak lehetnek. Mert régen történt már. Mert ők a „mieink”. A mi szekusaink.

Mint kivülálló, nincs jogom elítélni ezt a hozzáállást. Akkor viszont legyünk következetesek, és valljuk be őszintén: a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mint azok, akiknek szenvedniük kellett. Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.


Mivel 1956 után a „magyar kérdés” a román állambiztonság egyik kulcskérdésévé vált, teljesen természetes, hogy a magyarok körében – egészen pontosan az intézményi szinten kooptált magyarok körében (egyetemek, kutatóintézetek, folyóiratok, kulturális műhelyek) – nagyobb volt a hálózati személyek aránya. Egyes munkahelyeken ma már nyugodtan állítható, hogy szinte több volt a megfigyelő, mint az aktívan megfigyelt. Mert ha nincs megbízható ember (kiben nem motoszkál egy kis magyar nacionalizmus?), akkor mindenki gyanús, és ha mindenki gyanús, megfigyelhető vagy beszervezhető. Vagy mindkét dolog egyszerre.

Szőcs Géza elkésett, de üdítően rövid és méltóságteljes közleményét olvasva el tudom képzelni, milyen hosszadalmas vívódás előzte meg ezt a döntést. És milyen családi dráma. Mert ő tudta, hogy fél Erdély (vagy legalább is az irodalommal foglalkozó párszáz ember) hónapok óta tud róla, de nem beszél. Csak suttogva számonkér, mint az érintetlen erdélyi magyarság erkölcsi ítélőbírósága. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse. Miközben senki nem veszi a fáradságot, hogy Könczei Csilla blogjára reagáljon. Elvégre az ő magánkutatásából indult ki ez a történet (is). Ő az, aki meg merte törni a hallgatás falát és szembesíteni édesapja nemzedékét, közegét azzal, amit tett.

Szőcs István ügye akkor nyerne értelmet, ha eljutunk odáig, hogy megértsük, miért és hogyan tette. Mi vezette arra, hogy (sajnálom, de rosszindulatúan) jelentsen a fél kolozsvári szellemi életről. Ráadásul olyan tartótisztnek, Florian Oprea ezredesnek, a magyar kérdés kiváló „specialistájának”, aki Szőcs István szomszédjaként élte el fél életét. Florian Oprea, aki anyanyelvi szinten tudott magyarul, aki felköszöntötte az „Utunk” szerkesztőjét ünnepek alkalmával, aki felnőni látta később lázadó gyermekét. Ha nem tudjuk elmondani ezt a történetet, értelmezni ezt a perverz szimbiózist, akkor semmit nem fogunk megérteni ebből a diktatúrából, és csak újabb és újabb ügynökökkel leszünk gazdagabbak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!