2020. július 9. csütörtökLukrécia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ügyről és kategorizációról

Gagyi József 2013. január 07. 09:04, utolsó frissítés: 09:45

Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?


Csak részben értek egyet Stefano Bottonival, A Szőcs István ügy című írás szerzőjével: csak részben értek egyet azzal a kijelentésével, hogy Romániában "a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mind azok, akiknek szenvedniük kellett."

A kijelentés betűjével egyetértek: valóban összehasonlíthatatlanul többen voltak az egyik oldalon, mint a másikon.


De milyen átjárás létezett a két oldal között?

A kijelentés mögött húzódó, a társadalom kettéosztottságára és kétféle működésére, a társadalmi kategorizációra vonatkozó előfeltevést vitatom. Véleményem szerint a "létező szocializmus" korszakában, vagyis abban a történelmi korszakban, miről ma mint kommunista diktatúráról beszélünk, két alapvető ok miatt kellene másképpen kezeljük, árnyaljuk ezt a kategorizációt.


Az egyik: a korszak időtartalma.

Nem érte ugyan el a saeculumot (egy nemzedék születésétől, felnevelkedésétől az utolsó, a nemzedéki emlékezetet még őrző tagjainak eltávozásáig terjedő időszakot), de a negyvenes, hatvanas, nyolcvanas évek végének húszévesei lényegesen más vonásokkal jellemezhető diktatúrában lettek nagykorúakká. Szovjet megszállás, "fokozódó nemzetközi helyzet", osztályharc, a pátvezetésen belüli vetélkedések és leszámolások, koncepciós perek, gyors társadalmi átrétegződés jellemezte a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét. A hatvanas évek végén egy a nemzeti függetlenséget deklaráló (és azt például a csehszlovákiai bevonuláskor felmutató), az államszerkezet szempontjából stabil, a(z értelmiségi) foglalkozási pályák kiszámíthatóságát, biztonságát nyújtó, gazdaságilag is a huszadik század legprosperálóbb időszakát élő Romániáról beszélhetünk.

A nyolcvanas évek vége az irracionális, diktatoriális döntéshozatal, az életszínvonal-csökkenés, az ellátási nehézségek, az apparátusokon belüli meghasonlás, a hivatalos és a magánszféra közötti szakadék kialakulásának, tudatosodásának a világa.

Az ötvenes évek elején az ellenállók börtönben ültek, vagy éppen naponta érezhették a börtön fenyegetését. A hatvanas évek végén (ha nem is államszervezési, de ) értelmiségi intézmények falain belül is tevékenykedhettek, és (ha nem is szervezkedhettek, de) viszonylagos egzisztenciális biztonságban élhettek. A nyolcvanas években – és ezekre emlékezünk leginkább – külső vagy belső emigrációba vonultak, megfigyelés és szoros felügyelet alatt voltak, életük is veszélyben forgott.

A másik: az államirányítási, államszervezési törekvések központi eleme volt mindvégig a nevelés/szocializálás és a szűrés.

Csak éppen korszakonként más és más volt ennek kiterjedtsége, hatékonysága. Az ötvenes éveket a megfélemlítés, kiszorítás, elnémítás jellemezte, meg a nevelés/átnevelés különböző kísérletei. A legfontosabb szűrő maga a párttagság volt, a szűrés az afelé vezető út. De a börtönök, a hadsereg is szűrő intézményként működött.

A hatvanas évek végére már felnőtt, egyetemet végzett a szocialista korszak első nemzedéke. Ők már pionírok, IMSZ-tagok voltak, szocialista munkahelyeken alkalmazták őket, vagyis mindet megtett az állam, hogy a szocialista társadalomba integrálja őket. Ennek az egyik fontos eleme volt a szűrés: azoknak a helyzeteknek a sokasága, amikor az iskola, egyetem, a párt, munkahelyi vagy belügyi szervek figyelték, követték, ,,káderezték” és nyilvános vagy titkos, dokumentált vagy improvizált/szóbeli technikákkal fegyelmezték, (be)szervezték a fiatalokat.

Én Szőcs István fiával, Szőcs Gézával együtt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján felnőtt generációhoz tartozom.

1973-1974-ben nyolc hónapon keresztül voltam a Szőcs Gézáéval szomszédos ágy lakója egy kaszárnyai hálóteremben, egy jellegzetes szocialista fegyelmező-szervező intézményben, a Román Néphadseregben. Rendszeres látogatónk, "barátunk" volt a CI (Contrainformaţii – Katonai elhárítás) tiszt. Megszokott délutáni tevékenység volt, hogy egyik-másikunkat behívott az irodájába, elbeszélgetett vele. Utólag úgy gondolom, szolgálati feladata volt mindegyikünkkel elbeszélgetni, mindegyikről megfigyeléseket vezetni, és a katonáknak a beszervezését megkísérelni.

A nyolcvanas években a kialakult nevelő-szocializáló-szűrő szerkezetek és intézmények egyre kevésbé hatékonyan működtek, elsősorban azért, mert a képmutatás-hazugság-korrupció egyre világosabbá vált, és ezen túl: akinek az igazodás és erkölcsi választás valóban dilemmaként jelentkezett, egyre könnyebben tudott magának magánéletében és egy már szerveződő, összekacsintásra és félszavakra, kettős nyelvhasználatra épülő félnyilvánosságban társakat is találni.

Én akkor, ott, a hadseregben megtagadtam, hogy aláírjam a papírt, miszerint vállalom, hogy Kolozsvárra visszatérve a külföldi diákokkal (görögökkel, arabokkal – akkor már megjelentek Kolozsváron) barátkozom, és jelentek a szerveknek. Az tudható volt, hogy ha igen, akkor már nem csak róluk. Ott, a katonaságnál ennek nem lettek következményei.

Azért tartom fontosnak a társadalmi kategorizáció fontosságára felhívni a figyelmet,

mert nem tudtam akkor sem, azóta sem tudhatom: ki utasította vissza, ki nem a katonaságba bezárt, otthonától és felnevelő környezetétől viszonylag távoli nyelvi-kulturális-értékvilágba (esetünkben a Konstanca melletti Corbura) száműzött, az egyetemi helyének elvesztésével fenyegetett férfitársaim (egyetemre, filológiára bejutott, egyetem előtti katonaságot teljesítő románok, németek, magyarok, zsidók) közül az őket újra és újra megkereső CI-s tiszt ajánlatait, zsarolásait?

Aki akkor igent mondott, az mondott-e később nemet – és aki nemet mondott, az később igent?

Milyen új alkalmak sokasága követte a katonaságot, amikor újabb és újabb próbatételek válthattak ki újabb fordulatokat?

De hát másból se állt az élet a diktatúrában, mint azokból a krízisekből, azokból a kikerülhetetlen, rendszerspecifikus erkölcsi próbatételekből, amelyet akkor túléltünk, de amelyen egy utólagos, mai, történelmi perspektívából történő értékelés szerint: jól szerepeltünk vagy elbuktunk.

Mivel pedig a férfipopulációnak (ha úgy tetszik: romániai magyar elit férfipopulációjának) legnagyobb része Romániában megjárta a Román Néphadsereget, ezt a román nemzet és állam iránti lojalitásra szocializáló intézményt – hogyan ismerhetők, összegezhetők, kezelhetők ezek az első, inicializáló, majd az ezt követő helyzetek, választások a társadalom (ha tetszik: romániai magyar társadalom) szintjén?

Kik voltak akkor, húsz évesen tiszták, a negatív megkülönböztetés, büntetés fenyegetését vállalók ott, a Román Néphadseregben – és mi lett később velük?

Vagy mi lett azokkal, akiket ott beszerveztek, és később meghasonlottak, megtagadták az együttműködést, kiléptek?

Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?


A szerző antropológus, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!