2019. aug. 22. csütörtökMenyhért
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szekus bűz és Stockholm-szindróma

Magyari Nándor László 2013. január 08. 17:00, utolsó frissítés: 2013. január 10. 10:02

Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.






Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.



Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)


a. Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról

Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).

Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).

Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?

Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.

Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.

Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.

Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.

Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.

Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.


b. Értelmiségi zombijaink

A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.

Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.

Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.

Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.

Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.

De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).

A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).

Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.

Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).

A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?


(De)konstruktív provokációk

Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.

Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.

Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.

Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.

Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt?

Kolozsvár, 2013. január 7.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!