Besúgásról és besúgókról
Horváth István 2013. január 09. 13:30, utolsó frissítés: 2013. január 10. 10:02Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A SZŐCS ISTVÁN-ÜGY
» Könczei Csilla szekusblogja: Na jó, felveszem
» Szőcs Géza: apám rólam szóló jelentéseit inkább a paródia műfajába sorolnám
» Stefano Bottoni: Még egy ügynök [vitaindító]
» Könczei Csongor: A valakik és a senkik: válaszféle Stefano Bottoninak
» Gagyi József: Ügyről és kategorizációról
» Magyari Nándor László: Szekus bűz és Stockholm-szindróma
» Horváth István: Besúgásról és besúgókról
» Magyari Tivadar: Katonai szekus-történet
» Kuti Csongor: Tükör által homályosan
» LÁSZLÓ LÁSZLÓ: Miként nem lettem „valaki”, azaz „író” vagy „tégla̶
további közviták »A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense