Katonai szekus-történet
Magyari Tivadar 2013. január 10. 14:00, utolsó frissítés: 14:001987-ben volt, sorkatona voltam, tizenkilenc éves. A Securitate azt akarta, hogy besúgó legyek, és hogy kezdetben saját közeli rokonomról jelentsek.
Megértették velem, hogy elfogadják azt is, hogy róla akár kedvező dolgokat jelentsek, ha más nem jut eszembe. A beszervezés után, pár nap múlva, amikor a naivitásomból magamhoz tértem, visszautasítottam, hogy a továbbiakban bármit is jelentsek, bárkiről, kedvezőt vagy kedvezőtlent. Ezt tudomásul vették. A történet ez, dióhéjban, és részletesen megírtam 2008-ben az akkor működő blogomban.
Hosszasan mesélve pedig a következő:
Nyolcvankilenc előtt sok besúgót a kötelező sorkatonai szolgálat alatt szerveztek be. Minden katonai egységnél volt legalább egy Securitate-tiszt, általában civil ruhát viselt. Az ilyent "kémelhárító tisztnek" hívták. Ahol én voltam sorkatona, ott egy idősebb, már fehér hajú, testes alezredes töltötte be ezt a tisztséget, ő is mindig civilben járt, ettől elég feltűnő volt.
Egy délután ez az alezredes magához hívatott.
Hellyel kínált az irodájában, ez rendhagyó volt, mert a sorkatonáknak ilyenkor általában állnia kellett. Közölte velem, hogy ő az állambiztonság képviselője az egységnél, de ezt tudtam, mert azelőtt saját parancsnokaink, kissé halkítva amúgy harsány hangjukat, mondták nekünk, hogy jobb, ha „elkerüljük” a kémelhárító tisztet.
A SZŐCS ISTVÁN-ÜGY
» Könczei Csilla szekusblogja: Na jó, felveszem
» Szőcs Géza: apám rólam szóló jelentéseit inkább a paródia műfajába sorolnám
» Stefano Bottoni: Még egy ügynök [vitaindító]
» Könczei Csongor: A valakik és a senkik: válaszféle Stefano Bottoninak
» Gagyi József: Ügyről és kategorizációról
» Magyari Nándor László: Szekus bűz és Stockholm-szindróma
» Horváth István: Besúgásról és besúgókról
» Magyari Tivadar: Katonai szekus-történet
» Kuti Csongor: Tükör által homályosan
» LÁSZLÓ LÁSZLÓ: Miként nem lettem „valaki”, azaz „író” vagy „tégla̶
további közviták »A történetet sokszor, sok embernek elmeséltem már, illetve megírtam, ezért jól emlékszem részletekre is. Akkor az alezredes először kérdéseket tett fel arról, hogy mit gondolok a román nép és a román nyelv eredetéről. Ebből arra következtettem, hogy valaki beköpött, mert ilyen és hasonló történelmi témákról érdekes, nyílt szakmai vitákat folytattunk a többi fiúval az alegységben. Már egyetemre bejutott diák-jelölt voltam, több társam pedig szintén jövendő egyetemista az ország valamilyen egyetemén. Akkoriban a sikeres felvételi után először elvitték az embert kilenc hónapra katonának, együtt azokkal, akik később évfolyamtársai lettek (de más egyetemistákkal is), és a következő tanévben kezdhette az első évet.
Volt annyi eszem, hogy "megfelelő" módon mondjam el, hogy miképpen, honnan eredt a román nép és annak nyelve. A Securitate-tiszt mindent tudott rólam, azt is, hogy mikor, milyen eredménnyel, hogyan felvételiztem azon a nyáron a BBTE-re, korábbi iskoláimról.
Már nem emlékszem hogyan, de az alezredes Magyarországra települt rokonomra terelte a szót. Tudott róla is. Több kérdéssel feszegette, hogy ez a rokonom, amikor hazalátogat, hoz-e valami románellenes történelem könyvet, miről beszélgetünk a családban, és rákérdezett arra is, hogy szidalmazza-e Romániát, a fennálló politikai rendszert. Hát, folyton szidalmazta, szidalmaztuk, se nem jobban, se kevésbé, mint mások. Azt is tudtam róla, hogy őt meg is figyelik olyankor, amikor hazajön. De egyébként szűkebb családom nem tartozott a Securitate által megfigyelt, követett, lehallgatott családok közé, és a "szekuról" sem sokat – majdnem semmit – nem tudtam. Ha szüleim vagy nagyszüleim szóba hozták ezt és a hasonló hatóságokat, akkor majdnem mindig az ötvenes éveket emlegették, amikor sok-sok embert elvittek és bebörtönöztek.
Akkor, ott szekus tiszt kérdéseire válaszolva letagadtam, hogy magyarországi rokonom bármikor is szidalmazta volna a rendszert, és vártam, hogy valamivel meghazudtol és lecsap rám. De ezt a hazugságot látszólag könnyen el is hitte. Sőt, "megkért", hogy, na, jó, akkor ezt a rokonomra nézve kedvező tényállást adjam írásba, és elő is vett nekem egy papírt. Leírtuk: főleg ő diktálta, és a szöveg arról szólt, hogy a rokonom politikailag közömbös, családi témákról beszélget velünk, nem politizál, nem szidja a rendszert.
Egy későbbi alkalommal, talán egy pár nap múlva, amikor újra magához hivatott, ehhez hasonló, kedvező dolgokat újra leíratott velem – és itt következik a beszervezés, aminek szintén sokféle tanulsága lehet, mert a történet ezen a ponton nagyon hasonlít azokéhoz, akik ugyanilyen esetüket viszontmesélték később, 1989 után nekem:
"Megkért", hogy ezentúl vállaljam, hogy ezeket így leírom. Jó? Jó - mondtam. Akkor nem tudtam, ma már rég tudom, hogy a beszervezések egyik taktikája az volt, hogy először a beszervezendő személy bizalmát próbálták elnyerni. Az enyémet azzal, hogy nyilvánvalóvá tették, hogy akár csupa pozitív, felmentő dolgokat írhatok, mondhatok a rokonomról vagy bárkiről. Milyen jó.
Papírt és tollat adott ismét, és lediktált egy "csatlakozó" nyilatkozatot. Valami olyasmit, hogy ezentúl alaposan tájékoztatom őket, semmit sem hallgatok el, de ezt nem árulom el senkinek, függetlenül attól, hogy az illetővel milyen közelségi fokon vagyok. Nem emlékszem pontosan mire gondoltam közben, de már "benne voltam a hórában, járni kellett". (A szöveg szabványos lehetett, mert később, amikor azonos történeteket beszéltem meg másokkal, hasonló szövegre emlékezett mindenki.) Távozáskor a tiszt még azt mondta, hogy ha valami gyanúsat észlelek a katonák között, például valaki emlegetné, hogy "külföldre szökne", mondjuk Jugoszláviába, átúszva a Dunán, azt is így jelentenem kell, de bármi gyanúsat, vallásos propagandát, nacionalista megnyilvánulásokat. Választott is valami álnevet nekem, erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy ez volt a legfurcsább számomra. Mondtam: "megértettem". Olyan ökörséget úgysem hallottam sose senkitől a kaszárnyában, Erdély közepén, hogy Jugoszláviába akarna szökni (persze tervezhettek volna akár ilyesmit, de erről nem beszéltek előtte hangosan, hacsak nem voltak bolondok vagy provokátorok).
Az alezredes elvtárs akkor külön megparancsolta nekem, hogy erről a jelentéses dologról senkinek, soha semmit se mondjak. Mondtam: megértettem. Aztán az első alkalommal, napok múlva, amikor biztonságos körülmények között tehettem, hozzátartozóimmal, megbízható ismerőseimmel közöltem mindent, úgy, hogy a célszemély rokonom is az első lehetséges alkalommal megkaphatta ezt az üzenetemet.
Két-három hét múlva, még mielőtt újra magához rendelt volna, odamentem a kaszárnya udvarán éppen álldogáló alezredes elvtárshoz, lenyeltem a gombócot, szalutáltam neki és közöltem, hogy ilyesmivel nem akarok foglalkozni, kérem tisztelettel, tekintsen el ezentúl ettől. Hosszan nézett rám vastag, ősz szemöldöke alól, majd egy ideig elnézett mellettem, gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. És azt mondta: "jól van", binyé.
"Medve, nem vennél le engem arról a listáról? De igen."
Így csak két jelentés maradt, az is kedvező, a „célszemély” napok múlva már tudott arról is. Sem a katonaság hátralevő hónapjai alatt, sem a következő másfél év egyetemi időszaka alatt (1989 decemberéig) - immár Kolozsváron - soha egy szekus nem keresett, nem hívatott jelentésre bírni valakiről. Pedig egyetemen olyan környezetben voltam, ahol a diktatúra szempontjából számított az ottaniak lojalitása. Egyszerűen attól fogva "szekussal" semmi dolgom nem akadt.
*
Úgy emlékszem, megdöbbentett, félelmet keltett bennem maga az, hogy "konspiratív" módszerrel dolgoztak, például álnevet akartak nekem adni. Mintha egy illegális szervezetbe próbáltak volna bevonni nagy bizalmasan, nem pedig egy hatalmon levő erőszakszervezetbe.
Bizarr volt az, hogy minden a kettőnk titka kellett, hogy maradjon: a tegnap megismert szekus rád bízza a titkait, és te a tulajdon családodnak nem árulod el, inkább jelentgetsz róluk. A 89-es változások előtt óvatosan, szűk körben, aztán 1989 után közvetlenül, minél szélesebb baráti és ismerősi körben elmeséltem ezt a történetet, mert féltem, hogy, ha nem mesélem el, valaki egyszer előveszi valahonnan valami akták mélyéről.
Később, talán 2004-ben kaptam egy értesítést Bukarestből, hogy ebből a szempontból átvilágítanak, mert akkor már középszintű vezető beosztásom volt munkahelyemen. Más semmi. Gyanítom, hogy a vén szekus alezredes annak idején végül nem is terjesztett fel engem besúgónak. Nem bizonyultam megfelelőnek, nem voltam eléggé motivált, megbízható az ő szemszögükből: mindegy. 1989 után, felbátorodva attól, hogy én elmeséltem ezt a történetet, nemzedéki társak közül többen bevallották, hogy hasonlóan jártak, belépő nyilatkozatot ijedtükben írtak ugyan, de sok esetben, valamiért egy idő után nem hívatta, nem kereste a Securitate őket, nem is jelentettek semmit, soha, senkiről. Az ilyen személyek, vagy az olyanok, mint én, nyilván bátrabban tudtunk erről beszélni, mint azok, akik valóban benne voltak a táncban, és sűrű oldalakat kellett leírniuk. A mi esetünk ezért nem is izgalmas, a mostani nagy leleplezések és velük kapcsolatos elemzések – esetenként fontoskodások vagy zsigerkedések – nem rólunk szólnak. Viszont fontos információ van nálunk, akik szabadabban tudunk beszélni erről: a beszervezés körülményei, az egyes tipikus helyzetek, állapotok stb. A nagy leleplezettek vagy hiteltelenekké válnak, netán boszorkányüldözöttekké, és azért nem beszélnek a részletekről, vagy még jobban begubóznak, sőt sündisznóan védekeznek.
*
Attól kezdve egy ideig mindenki besúgónak tűnt számomra. Mert ha én, a magyar, akinek nem megfelelő nézetei vannak a román történelmi mitológiákról, sőt azokkal gúnyolódik, akinek gyanús rokonai vannak, kellek nekik, akkor mennyire lehet kelendő a többi, a tősgyökeres, lojális mitológiás?
Jó kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor az udvaron a szekus azt mondja, hogy szó se róla, a táncot tovább kell járni, mert ha nem, baj lesz; hogy milyen baj? – nagy baj! Ettől én is féltem, és a B tervem az volt, hogy ha benne kell maradni a hórában, akkor valahogy figyelmeztetni fogom majd a megfigyelendő embereket. (De ha azok is besúgók, és besúgják azt, hogy én nem akarok besúgni?)
Ezt a figyelmeztetős módszert – mert, lám, ez is működött egyes esetekben! – egy román, nacionalista, tulajdonképpen magyarellenes, de nagyon vallásos és egyenes gerincű katonatársamtól tanultam. Ez a fiú félrevont egy napon, és szólt nekem, valahogy így: "Vigyázz, mert belőlem és bizonyára még egy pár személyből a kémelhárító tiszt informátort csinált, rólad faggat engem, hogy miket beszélsz, miről dumálunk mi ketten. Vigyázz, ne mondjad többet itt senkinek azokat a hülye osztrák-magyar elméleteidet a románokról. Én mindenesetre azt mondtam neki, hogy rendes fiú vagy, nem mondasz semmi rosszat, nem vagy románellenes."
A katonatárs arra kért, hogy bármi „rendszerellenest” vagy akár „románellenest” akarok mondani, azt ne mások előtt, csak négyszemközt mondjam neki, ha már mondani akarom, mert ha nem, akkor ő lebukhat, amiért nem jelenti a tisztnek azt, amit füle hallatára mondok. Mert egy harmadik személy besúghatja őt, hogy nem jelent rendesen. Nagyjából megegyeztünk, hogy ő nem tart nekem vallásos nevelést, ha igen, nem mások előtt, én pedig nem mondok „hülye osztrák-magyar elméleteket”.
Maradt a gyanú, hogy ez a gesztusa egyszerű provokáció, és később kigondoltam, hogy próbára teszem. Azt mondtam neki, hogy megtudhatjuk, hogy kik lehetnek a valószínű besúgók. Ugyanis, amikor minket hívat a szekus, mindig délután, este felé teszi, amikor viszonylag lazább program van, tudunk hiányozni, és egy teljesen ismeretlen (más alegységből való) katonát küld hozzánk, aki beszól a terembe, kiáltja a nevünket, és azt mondja: „A kapuhoz!”. Ha csomag vagy látogató érkezett, akkor kerestek meg így. Aztán amikor kettesben ballagtunk ezzel a küldönc katonával, az mondta, hogy a kémelhárító irodájába menjünk, ne a kapuhoz, és eltűnt dolgára. Arra gondoltam, hogy, ha ezt visszamondja ez a társam a szekusnak, az más módszert fog választani később arra, hogy magához hívasson valakit, sőt lecsap rám, de megölni ejsze nem fog. De a módszer nem változott. Később kilestem, hogy azok, akiket a kapuhoz hívnak, hova mennek (valamilyen ürüggyel elhagytam a folyosónkat), de kiderült, hogy a „kapuhoz” hívás elég általános dolog, amikor ezt kurjantották, akkor nagyon sok sorkatonát valóban a kapuhoz hívtak, vagy valamilyen munkára rendeltek, például takarítani a parancsnokságon vagy rendet csinálni az irodákban). Miután megosztottam még egy-két ártatlanabb és később könnyen kimagyarázható „osztrák-magyar elméletet” ezzel a társammal, de ennek nem lett következménye, a konspiráció és a bizalom mélyült közöttünk. És kezdtünk további sorstársak után nézni.
A történet folytatódik azzal, hogy egy délután valaki a katonai hálószoba közepén, negyven ember füle hallatára a rádión bekapcsolta a román nyelvű Szabad Európa műsorát. A könnyűzenei műsort szokta hallgatni évek óta, otthon; a rovat címe ez volt: „Metronom”. Táncra perdültek a fiúk, jó zene volt, a rádió antennáját az ágy vasához érintve kiválóan lehetet fogni rövidhullámon az ország közepén, a román hadseregben, 1987-ben a Szabad Európa Rádiót.
Összenéztünk egy páran, a tájékozottabbak, és kérdeztük tőlük: „Damnyé dumnyézéulé: ti nem tudjátok, hogy ezt nem szabad hallgatni, még jól megb-nak ezért bennünket!?” Többen bambultak, mondták, hogy ez rockzene, román rádió, nem idegen, nincs benne politikai, otthon is hallható. Hárman néztünk akkor már össze, és félrehívtuk egy sarokba a rádióst, és megmagyaráztuk neki, hogy ezt ne tegye, mert bennünket időnként magához hívat a szekus, és még a végén kiveszi belőlünk ezt a Szabad Európa-ügyet. Intett, hogy jó, köszöni, figyeltük utána szemünk sarkából, fél órát hallgatott, töprengett, aztán ő hívott a sarokba bennünket, hogy vigyázzunk, mert neki meg arról kellene jelenteni „ezeknek”, hogy ki folytat vallásos propagandát vagy magyar sovén propagandát, de ő csak a vállát szokta vonogatni, ezért kér, hogy vigyázzunk mi is, ne mondjunk semmit, amit neki jelentenie kellene.
Aztán még lettünk egy páran így. Szépen fel is göngyölítettük a hálózatot, legalábbis egy részét, és – azt lehet mondani – vigyáztunk egymásra. Egy pár szarházi is képben volt, akivel nem konspiráltunk, róluk „tudtuk” – vagy, bocsánat nekünk, gyanakodtunk rájuk, esetleg teljesen ok nélkül – velük szemben tartózkodóak voltunk, kerültük őket, és – mai szóval – néha még szívattuk is őket. Egymás ellen valószínű semmit sem jelentettünk, mások ellen se, én biztos nem, hiszen akkor már „kiléptem”, és egyre bátrabban beszéltünk négyszemközt akármit, románt, magyart, osztrákot, kommunizmust, Gorbacsovot és az Istent, már nem féltünk egymástól. A leprások sem félnek a leprások szigetén, hogy egymástól elkapják a leprát: már úgyis mind leprások.