Nem én kiáltok, a slam dübörög
Bencze Ildikó 2013. április 11. 12:43, utolsó frissítés: 12:43Az elmúlt hónapokban valami megváltozott. Jött néhány merész ifjú, és megmarkolta a mikrofon tökét. Néhányuk baseballsapkában, térdig letolt gatyában, lazán, szemtelenül – de nem slamtelenül: ők a slam poetry művelői.
A magyar költészet világa nagyon sokáig ugyanolyan volt. Költők jöttek, költők mentek, közben új vizeken járó dalnokok is születtek, mégis mindannyiszor majdnem üres kocsmák várták a jó szagú kötetek lelkes bemutatóit. Néhány hozzáértő fül, kritikus tekintet, szakbarbár szisszenés – mindössze ennyi volt a fogadtatás. A visszhang még gyengébb. Újoncok könyveit kóstolgatni főleg nem ment el a közönséges műélvező; esetleg csak olyan szerzők estjeire, akik neveit hallotta már legalább tíznél többször itt-ott, és látta is minimum háromféle információhordozón.
Az elmúlt hónapokban azonban valami megváltozott.
Jött néhány merész ifjú, és megmarkolta a mikrofon tökét. Néhányuk baseballsapkában, térdig letolt gatyában, lazán, szemtelenül – de nem slamtelenül: ők a slam poetry művelői. A kocsmák megteltek, a közönség őrjöngött, az ováció máig tart. A költészet állóvize fel-, majd megzavarodott, föltámadott és hullámozni kezdett, de hát miért csodálkozol ezen, kedves magyar versolvasó, te (és én), aki még „a Balatont is csak úgy fogadod el, hogy tenger”.
Mikor először hallottam erről a szlem-őrületről, azt gondoltam, hogy ha nem is rögtön rossz vicc, de komoly művészet, magas kulturális érték sem lehet ez az eminemes költészet – mert ez volt az a szókapcsolat, ami elsőre beugrott a mozgalomról. Persze tudni kell azt hozzá, hogy én szeretem Eminemet (bár rajongó nem vagyok, és rapszakértő sem). Az a vagányság, azok a nyelvvel és ritmussal való játszadozások, az összecsengő, egymásra tornyosuló rímek, a bazdmegek és egyéb trágár szókimondások – hát az már majdnem művészet. De csak majdnem, legalábbis számomra.
A slam poetryről sem gondoltam többet,
annak ellenére (vagy pont amiatt), hogy még nem láttam élőben egy fellépést sem. De a kíváncsiság hajtott, így különböző videókon keresztül sikerült közelebb férkőznöm a lényeghez. Annyit leszűrtem lassan, hogy itt nemcsak a rímek, de a poénok is csattannak rendesen, a közönség jól szórakozik, mintha stand up comedy lenne a javából: tehát a szlemmerek már nemcsak a költészet eminemjei, hanem annak bödőcstiborjai is. Kimondják a kimondanivalót, de miközben ledöbbentenek és elgondolkodtatnak, szórakozunk is rajtuk/velük. Röhögünk azon, hogy „Pest egy celeb, aki egyszerre két mozgássérült helyen áll”, mert élvezzük, hogy tudjuk, Hajdú Péterről van szó, aki közel sem egy dohos, papírszagú könyvtárból ismert polihisztor, hanem a való világunk hús-vér celebje. Jólesik hallani a Budepesmód, bulgakovalens és az ehhez hasonló szójátékokat, a szeretni fog–fogni szeret vagy Erdős Virág–virágos erdő elmés szókapcsolat-tükörképeket (vagy miket), nem beszélve az ilyen rímhányásokról: „az igazi gáz, / Hogy az igazi gazig, az igaz igáz. De talán mindennél jobb viszontlátni ezekben az alkotásokban Aphroditét, Radnótit vagy éppen Adyt és Csinszkát, olyasvalakiket, akik a rap vagy hiphop világában nem igen kapnak helyet, annál inkább az irodalomban, a kimondhatatlanok tárházában.
A slam poetry, be kell látnom, mégis több, mint Eminem. Itt slamrebbenés nélkül megfér egymás mellett Pöltenberg Ernő, Radnóti és Obama, Aphrodité és Schobert Norbi: a kimondhatatlan a kimondhatóval, az örök a mulandóval. Talán sokak számára polgárpukkasztó a szlem, sokan épp ezek miatt a megférések miatt érezhetik „felvizezettnek” a verseket. Pedig ez ad erőt neki, hogy új vagy legalább egy másik árkot vájjon a költészet folyásának. Egy olyat, ami visszahozza az olvasókat, a hallgatókat, valamint a költői művek régóta elfeledett, pedig nélkülözhetetlen elemét: a szóbeliséget. Mert: „a vers az, amit mondani kell”. Nemcsak leírni, hogy elolvassák, aztán ne értsék és elfeledjék, hanem mondani kell azt: másoknak, a közönségnek, önmagunknak. Úgy mondani, hogy nyomot hagyjon bennünk, hogy felismerhető legyen rajtunk, mint Kolozsvár arcán a „klúzsnyomok”.
Csak egy dologra kell vigyázni.
Hogy a meggyőzni akarás ne menjen a mondanivaló rovására. A szlem ne váljék a verseny, a bajnokságok áldozatává, az American Idolok és X faktorok költészetesített arénájává, ahol a rímek, celebek és botrányos kiszólások tengernyi hada szép lassan leöli bennünk a szépérzéket. Ha erre vigyáznak, akkor József Attila –az a József Attila, aki „5 költőgenerációnak okozott azóta életfogytig tartó, halálos frusztrációt, és örökre tönkretette az ingatlanárakat Balatonszárszón”; az a József Attila, akinek Születésnapomra c. költeménye az 1937-es slam poetry versenyen lazán elnyerte volna a bajnoki címet, s nem mellesleg akinek születésnapját választottuk a magyar költészet ünnepéül is –, szóval ez a József Attila méltán büszke lesz utódaira.