2018. november 18. vasárnapJenő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az utolsó szó jogán: utolsó kiáltás

Markó Attila 2013. szeptember 27. 10:59, utolsó frissítés: 10:59

#i#Szép “ranglétra”: elkövetőből gyanúsított, gyanúsítottból vádlott, vádlottból elítélt. Amúgy tényleg: mi is van Markó Attilával, a hétköznapi emberrel?#/i#


Ma töltöm életem negyvenötödik évét.

Mához két hét valamilyen formában véget ér életem utóbbi öt évének furcsa, sajátos, egyedi színezetű kálváriája.

Nem is találhatnék ennél megfelelőbb pillanatot egy szubjektív visszatekintésre. Szubjektív ugyan, mert nem hiszem, hogy e rémálom mélységébe bárki is bele tudna látni – nem is kívánom senkinek sem -, de ugyanolyan mértékben objektív is, hisz tanulsága alkalmas arra, hogy egy közösséget összetartson. Alkalmas arra, hogy – túl az otthonunk falain belül megnyilvánuló “ez az enyém” érzése mellett – felébressze a közösségben azt is, hogy van értelme az “ez a miénk” érzésnek is. Van értelme, netán érdemes felemelni érte a szavunkat is, vagy akár utcára is menni annak védelmében.

Jöjjön hát egy rövid összefoglaló.


2002-ben a törvény által létrehozott bizottság, a törvényt alkalmazva, jegyzőkönyvben szentesíti a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatását egykori jogos tulajdonosának, a református egyháznak. Mivel az egyház korábban is kifejtette igényét az egykori kollégiumi vagyon teljes egészére, köztük a tanári lakásokra is, ezért az itt lakók közül néhányan bíróságon támadták meg a visszaszolgáltatást. Ez a polgári per 2006-ban úgy zárult, hogy a bíróság megállapította: a református egyház teljes joggal lépett fel az épület visszaszerzéséért, hisz annak egykori tulajdonosa. A pervesztes személyek nem nyugodtak bele ebbe, ezért bűnügyi feljelentést tettek a visszaszolgáltatási bizottság tagjai ellen, őket hatalommal való visszaéléssel vádolva…

2007-ben indult a vizsgálat, 2008-ban már elkövetőként idéztek be a brassói DNA székhelyére. 2008 és 2010 között több ízben behívtak, írásban nyilatkoztam és… mindvégig nevettem. Nevettünk Marosán Tamással, hisz egyetlen pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy ártatlanok vagyunk, hogy ez egy rossz vicc, egy fölösleges időtöltés, “az ügyészek is csak végzik a dolgukat”. És nevetésünkben elkönyveltük, hogy biztos mindjárt lezárják, hülyeség az egész.

Nem volt hülyeség.

Elkövetőből gyanúsított lettem…

Ha 2008-ban, az első idézésnél sejtettük volna, hogy ez a játék minden más, csak nem az igazság kiderítésére irányuló eljárás, akkor a nevetés helyett azonnal a közvéleményhez fordultunk volna. Itt tévedtünk. Azonnal hangosan kiabálnunk kellett volna, még a vizsgálat első stádiumába. Így amikor a média és az emberek tudomást szereztek erről a történelmi igazságtalanságról, akkor már a korrupcióellenes ügyészség hivatalosan vádat emelt ellenünk: hatalommal való visszaélés minősített formában, az általunk okozott kár pedig 1.300.000 euró, azaz a kollégium épületének felbecsült értéke. Nos, akkor fagyott először ajkunkra a nevetés. Soha nem felejtem el azt a jelenetet, amikor közvetlenül a vádemelés előtt, az iratcsomó átnézésekor azt mondta a nyomozó DNA-ügyész: az épület sosem volt az egyházé, mert közadakozásból épült. Erre kifakadtam és megkérdeztem: már elnézést, jár ön templomba? És tesz-e pénzt a perselybe? Miután mindkét kérdésre igenlő választ kaptam, akkor rákérdeztem: és akkor ezek után milyen arányban tulajdonosa a templomnak vagy az adományozott pénzből felépülő ingatlannak? Ha a nép adakozik a bukaresti ortodox katedrális felépítéséhez, akkor az kinek a tulajdona lesz?

Így lettem gyanúsítottból vádlott, aztán beindult a gőzeke. 2010 karácsonyán vádemelés, vagyonlefoglalás, bírósági idézések, a per áthelyezése Sepsiszentgyörgyről Buzăuba, tárgyalások havi gyakorisággal. A per folyamatát annak idején részletesen leírtam az egologo blogomban. Visszaolvasva most is feláll a szőr a hátamon, pedig minden momentumát átéltem. Érdemes odafigyelni a leírt eseményekre, hangulatjelentésre, fordulatokra.

A per egyébként úgy indult, ahogy egy jogállamban normális: feloldották a vagyonzárlatot, jóváhagyták legfontosabb kifogásunkat is, amelyben azt kértük, hogy állapítsák meg az egyház tulajdonjogát. Aztán, ahogy ezt a már említett blogomban is leírtam, fejére fordult a világ. Minden korábbi normalitás ellenére, egy új bíró keze alatt három év letöltendő börtönre ítéltek. Olyannyira számtalan “véletlen” állította fejre a világot, hogy ebből számomra egyértelművé vált: a 2012 június 28-án, a házassági évfordulómon hozott ítéletnek az égvilágán semmi köze az igazságszolgáltatáshoz, semmi köze a korrupcióellenes küzdelemhez, semmi köze a jogállamhoz. Nem ismer el korábbi jogerős bírósági döntéseket, államosítási dekrétumot. Elutasítja a saját maga által nem sokkal előtte jóváhagyott kifogást. Indoklása nagyrészt idézetek halmaza a vádiratból. Miért van szüksége ennek az országnak bírói szervezetrendszerre, ha az ügyész szava szent? Mi szükség van bírói szervezetrendszerre, ha az ügyész azt mondja, hogy a kollégium épülete soha nem volt az egyházé, anélkül, hogy megmondaná, kié volt? Mi szükség van rá, ha úgyis nekünk kell bebizonyítani, hogy ártatlanok vagyunk, ahelyett, hogy a vád megfogalmazói bizonyítsák be a mi vétkességünket? – Ó, és még mennyi megválaszolatlan kérdés…

Vádlottból tehát elítélt lettem.

Szép “ranglétra”: elkövetőből gyanúsított, gyanúsítottból vádlott, vádlottból elítélt. Csírió, ó mi jó a dió!…

Sokat és sokszor beszéltünk a perről, de nem árt újra felidézni az egész történetet. Ahogy fel kell idéznünk azt a páratlan közösségi szolidaritást is, amelyet ez a döntés kiváltott. Az erdélyi magyar közösség és a nemzetközi közvélemény megmutatta, hogy képes kiállni az igazság mellett. Egyedüli csalódásom Reding asszony, aki – levelünkre válaszolva – túlzott óvatosságában épp azt köpte le, aminek védelme uniós kötelessége: a független és ténylegesen igazságot szolgáltató igazságszolgáltatást…

Köszönettel tartozom ezért a szolidaritásért mindenekelőtt annak a több tízezer embernek, aki az Igazság Napján a tűző nap ellenére kiállt érettünk. Ugyanolyan mértékben köszönöm annak a sokszázezer embernek is, akik lélekben, gondolatban folyamatosan jelen vannak ebben a küzdelemben. Köszönöm az Olasztelekiek élőláncát, a megszámlálhatatlan biztató levelet, telefonhívást.
Köszönöm az erdélyi, anyaországi és nemzetközi médiának – mindent megtettek annak érdekében, hogy ország-világ megismerje, hogy mindenki érezze sajátjának ezt a közösségi ügyet.

Köszönöm a diplomáciának. Kiemelten Magyarországnak és az Amerikai Egyesült Államoknak – ezen belül is a Magyar Emberjogi Alapítvány lobbijának és a Kongresszusi képviselők levelének. Bebizonyosodott, hogy nincs annál hatásosabb, mint amikor a nemzetközi közvélemény leveti a finomkodó álarcot, és kemény hangon szót emel az igazságtalanság ellen.

Köszönöm a Romániai Magyar Demokrata Szövetségünknek, hisz első pillanattól kezdve minden eszközzel készen állt megvédeni a Mikót, támogatott és támogat bennünket emberileg, politikailag – országosan és helyi szinten egyaránt. Soha nem tapasztaltam ilyen mértékű szövetségi együttgondolkodást, közös cselekvést. Nem is beszélve az igazságtalanság elleni kampány anyagi támogatásáról…
Képtelenség kellőképpen megköszönni az RMDSZ háromszéki és sepsiszentgyörgyi vezetőinek kéznyújtását, hisz az ő támaszuk, barátságuk, bátorításuk nélkül megtörtem volna. Ezért is vált természetes módon a választási kampányom kiemelt motívumává a kézfogás: véleményem szerint az egymáshoz való közeledés, az egymásra figyelés az egyik legfontosabb dolog a mindennapi életünkben.
Kiemelten meg kell köszönnöm annak a lelkes fiatal csapatnak, amely önkéntesen háromnyelvű honlapot szerkesztett, ismertető kampányt és aláírásgyűjtést szervezett – több mint 50.000 ember támogató aláírását sikerült begyűjteni, és jelen volt mindenhol, ahol ezt az ügyet minél több emberrel meg lehetett ismertetni – a Kolozsvári Magyar Napoktól a Félszigetig. Mai napig is él a Mikó-ügy honlapja. Soha nem felejtem el beszélgetéseinket, nem felejtem tanácsaikat, ahogy a tavalyi döntés után egyengették utamat.

Rengeteg embernek, szervezetnek meg kell még köszönnöm. Mert rengeteg ember és szervezet dolgozott és dolgozik szívvel-lélekkel azon, hogy ilyen gazemberségek ne ismétlődhessenek meg. Hatalmas méretű belföldi és külföldi szolidaritás egy olyan ügyért, amely méltán vonul be a történelembe azzal a félreérthetetlen üzenettel, hogy amennyiben ez valóban megtörténik, akkor bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak.

A köszönetek sorában utoljára hagytam azt a személyt, aki napi huszonnégy órában, heti hét napban, a nyomozás megindulása óta minden porcikájával rám figyel. A feleségem ugyanis minden tárgyaláson, minden eseményen, minden pillanatban azon munkálkodott, hogy a hétköznapi ember Markó Attila ne omoljon össze, mint egy kártyavár. Együtt éltük meg ennek a kálváriának minden másodpercét. Általa és vele álltam talpra, emeltem fel a fejem. Köszönöm, hogy vagy nekem!

Amúgy tényleg: mi is van Markó Attilával, a hétköznapi emberrel?

Bár egyetlen porcikám, egyetlen sejtem sem kételkedik abban, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, mégis ez az embert próbáló, aljas döntés azt eredményezte, hogy megszűnt a bizalmam a rendszerben, a bíróságban, a jogbiztonságban. Ez a bizalmatlanság pedig kiszámíthatatlansághoz vezet, kétségekhez – és ezáltal rögtön ott vagyunk, hogy bizonytalanná válik a holnapunk… Úgy telt el öt év az életemből, hogy gyakorlatilag képtelen voltam tervezni. Például megszokottá vált, hogy minden évben megpróbálunk kimozdulni nyáron is, télen is egy kicsit, ezt mindig úgy szerveztem, hogy mire elindultunk nyaralni, akkor már tudtuk, hogy mikor és hol síelünk – és fordítva. Ám különösen az utóbbi három évben nem voltam erre képes. Vagy azért nem tudtam tervezni, mert nem tudtuk, hogy mikor lesz a következő tárgyalás, vagy pedig azért, mert nem tudtuk, hogy vajon leszünk-e még úgy, hogy eljussunk oda, ahova elképzeltük… Ám ennél sokkal nagyobb teher az élet jelentősebb dolgainak tervezhetetlensége. Íme ennek az állapotnak a legbeszédesebb példája: nem lehet gyerekünk, ezért évek óta foglalkoztat bennünket az örökbefogadás gondolata, ám az utóbbi pár évben egyszerűen nem mertünk lépni ezen a téren. A döntést meghoztuk, de a nagy lépéshez két ember kell. Két szülő. A jövő bizonytalansága, kiszámíthatatlansága viszont megbénított. Terveket, hatalmas terveket teszünk holtvágányra, mert egy buzău-i bíró úgy döntött, hogy egy kicsit eljátszik az életemmel. Évek peregnek le úgy, hogy fontos döntéseket, közép- és hosszútávra mutató döntéseket nem merünk életbe léptetni. Nem is tudom, hogy van-e ennél nyomasztóbb állapot…

Aztán az elmúlt három évben szinte teljesen megőszültem. Mármint a szakállam, hajam nem sok lévén… :-)

A másik zavaró változás rajtam a hadarásom. Korábban sem voltam egy színészi kiejtésű fickó, de most már gyakorlatilag képtelen vagyok kontrollálni magam. Nagyon nyugodt kell legyek ahhoz, hogy érthető legyen a beszédem… Talán emiatt is csücsülök néha látszólagos burában, vagy az utóbbi időben emiatt is hívtam egyre gyakrabban segítségül az írott szavakat.

Felejtek. Amúgy emögött is van egy tudatos elem, hisz megpróbálok mindent elfelejteni ebből a trágyából. Igen ám, de ezzel együtt idegesítő módon olyasmi is elszáll, ami nem kellene…

Elbambulok. Néha mintha kilépek magamból, hosszú pillanatokra eltűnik minden körülöttem – vagy én tűnök el mindentől, ami körülvesz.

Éjjelente nem alszom három óránál többet egyhuzamban…

Még sorolhatnám…

És mégis.

Mégis.

Mégis megtanultam élni ezzel az állapottal. Megtanultunk apró dolgoknak örülni, a pillanatok vidámságát megragadni, az emberek kisugárzásából meríteni. Azt hiszem, hogy az összeroskadás elleni küzdelem legjobb gyógyszere emberekkel, barátokkal, kezet nyújtó közösséggel körülvenni magunkat. Szerencsére vannak bőven – családban, Háromszéken vagy politikában – akik nemcsak kezet nyújtanak, hogy megfogják a kezed, hanem figyelnek is arra, hogy el se engedjék azt.
Megtanultunk felkészülni a legrosszabbra, megtanultunk B vagy C-terveket készíteni, de a legrosszabbig is mindenre mosolyogni. Más lett így számunkra minden. Más a reggelink, más a sétánk. Más a Székely Vágta lódobogása, más a hárompontos dobás a kosármeccsen, más lett minden pillanat a korábbiakhoz képest. És lehet úgy is önfeledten nevetni, fiatalokkal bulizni, hogy közben nem tudod, hogy másnap mi vár rád. De mindezek ellenére úgy fekszel le minden este, hogy holnap reggel örömmel ébredsz, hisz eltelt egy olyan csodálatos nap, amikor nem történt veled semmi igazságtalanság.

Erőt merítettünk a ma varázsából, a pillanat illatából. Egyfajta carpe diem…
Mert évek óta nálunk az élet kizárólag a “most” pillanatainak halmaza, hisz a “holnap” pillanatait sajnos mások kontrollálják…

És akkor most itt állok én, a magam negyvenöt évével, sokmillió megtervezhetetlen, de megélt pillanatommal, a holnap pillanataira vakon felkészülve.

És az utolsó szó jogán utolsót kiáltok: legyen vége már ennek!

Legyen vége az igazság megcsúfolásának! Legyen vége annak, hogy nincs lassan olyan nap az életünkben, amikor valahonnan nem rúgnak belénk az igazságszolgáltatás hamis álcája mögé bújva! Bírói döntés eszközével akarják elvenni iskoláinkat, egyházaink javait. Bírói döntéssel tagadják meg a közösségi jelképekhez való jogunkat: betiltják a megyezászlót, levetetik a székely zászlót önkormányzataink épületeiről. Bírói döntéssel tipornak emberek életébe pusztán azért, mert tenni akarnak a közösségükért. Az elnyomást nem meri senki felvállalni politikailag, ezért a “független és befolyásmentes” bírákkal végeztetik el a piszkos munkát.

Ezért kell egyre többen, egyre többször és egyre hangosabban megálljt kiáltanunk!

A hallgatás nem vezet sehová. Ellenkezőleg.

Nem vagyok paranoiás. Minden jel arra mutat, hogy egyszer valamikor valaki kitalált egy Európának és a nagyvilágnak végtelenül tetsző korrupcióellenes intézményrendszert. Az senkit sem zavart, hogy a korrupcióellenes harc szent célja mögött féltucat ügyészi hatáskörrel felruházott intézményt kreáltunk, az sem zavart senkit, hogy sehol a világon nincs ilyen. Hadd hulljanak sarlóik alatt a bűnös politikusok! És most a szent cél árnyékában koncepciós perek, valóságos leszámolások húzódnak meg, és hadd ne higgyem el, hogy ezek nem koncepciós perek, hanem tévedések, ritka kivételek, hadd ne higgyem, hogy mellékes áldozat vagyok egy nagy és győzedelmes országos megtisztulásban. Nem. Mert miközben Iustitia lesújt egy Voiculescura vagy Becalira, aközben kisiklik a nagy harckocsi és Máté Andrást csak úgy, szúrópróbaként elüti, több tucatnyi polgármesterrel együtt, akiknek egyetlen bűne, hogy szimbólumainkhoz ragaszkodnak. Vagy netán ma visszaállamosítja a Mikót, holnap a Bolyait, holnapután az Apáczait vagy a Bethlen Gábort. Persze nem csak úgy, hanem az államosítással együtt dutyiba pakol pár velejéig romlott magyar embert is… Ezek az egyébként kifejezetten fontos öntisztulás folyamat éppúgy elfajult, akár Orwell 1984-ében, vagy Kafka Perében. A legszomorúbb számomra az, hogy még mindig nem ébredt fel az ország a hamis és kirakatnak szánt korrupcióellenes harc csipkerózsika-álmából, hisz amennyiben manapság szóvá merjük tenni a rendszer hibáit, akkor rögtön a torkunknak esik egy halom álszent, hogy bezzeg mi meg akarjuk védeni a korruptjainkat. Pedig nem ártana néha bekukkantani a varázskalapba, mielőtt kikapná belőle bárki is a megtisztult politikusokat.
Ez természetesen messze nem jelenti azt, hogy nem kell a nemes cél, nem jelenti azt, hogy nem kell egy közéletet tisztító varázskalap.

De ország, ébresztő! Minden takarítási szándék fölött ott kell uralkodjon az örök és változatlan Igazság!

Ezért kiáltok az utolsó szó jogán – és remélem nem egyedül. Az én utolsó szavam eredményezze az igazságtalanság végét.

Utolsó utáni lehetőség ez arra, hogy a magát jogállamnak nevező ország ne váljon bandák martalékává, a leszámolások, kicsinálások dél-amerikai mintaországává, illetve arra is, hogy végérvényesen ki ne vesszen belőlünk a jogbiztonságba, igazságszolgáltatásba vetett hitünk. Valahol valakiknek csak rá kell ébredniük, hogy ebben az országban az igazságszolgáltatás igen gyakran politikai repressziós eszköz, hogy a korrupcióellenes küzdelem hamis és szelektív, hogy a gyűlölet lassan nem ismer határokat…

Én csak azt szeretném, ha igazságom végleges és jogerős birtokában elmehetnék majd azokhoz az emberekhez, akik megszavaztak – de azokhoz is, akiket mások becsaptak – és elmondjam: megéri! Ember, megéri küzdeni az igazadért, megéri küzdeni azokért az igazságokért, amelyek mind-mind téglák lehetnek a mi jelenünkben, de sokkal inkább gyermekeink jövőjének építésében.

Tanévnyitó volt nemrég. Nem tehettem meg, hogy ne a Székely Mikó Kollégiumban éljem meg ezt a felemelő pillanatot. Sok apró, kíváncsi gyerek arcát figyelve arra gondoltam, hogy csak akkor lesz teljes a győzelmem, ha majd az én apróm iskolakezdésekor kicsi kezét hozzáérinthetem az épülethez és elmondhatnom neki, hogy ez is közösségünk egyik darabkája, amelyet visszaszereztünk és meg is őriztünk.

Tiszta lélekkel és igazságos bírói ítélettel.


A szöveg eredetileg Markó Attila blogjában jelent meg

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!