2017. június 29. csütörtökPéter
28°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az erdélyi magyar politikum és a magyar nemzetpolitika közti ütközési pontok

Kiss Tamás utolsó frissítés: 2014. április 17. 15:54

Az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról értelmetlen önmagában beszélni. A feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik, nagymértékben a román állam határozza meg.


Azzal kell kezdenem, hogy kimondottan örültem Kelemen Attila Transindexen megjelent írásának. A szerző az RMDSZ és a Fidesz viszonyát tematizálja, illetve az a kérdést teszi fel, hogy a 2010 után új nemzetpolitika hogyan „szabja át az erdélyi magyar társadalmat”. Kelemen írását azért tartom fontosnak, mert megtöri a nyilvánosságon belüli csendet ezzel a – véleményem szerint kulcsfontosságú – témával kapcsolatban*.

Magam egy terjedelmes tanulmányban próbáltam rávilágítani a magyar állampolgárság- és nemzet-politika lehetséges értelmezési kereteire, illetve hatásaira. Most ennek a tanulmánynak egy részét próbálom újrafogalmazni egy „olvasóbarát verzióban”**. A szövegben reagálok Kelemen Attila legfontosabb állításaira, és bizonyos értelemben megpróbálom keretbe helyezni azokat.

Megfogalmazásaim talán túlságosan nyersnek hangzanak majd. Ez annak köszönhető, hogy hanyagolom a normatív szempontokat, és a szereplők stratégiáinak reális megítélésére teszek kísérletet. Ez alól reményeim szerint senki nem képez kivételt.


A román politikai törekvések a nemzetépítés és a kontroll-kooptálás között



Az első fontos körülmény, hogy az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról teljesen értelmetlen önmagában beszélni. Rogers Brubaker szerint egy kisebbség politikai törekvéseit egyszerre határozza meg a többségi állam és az anyaország. E kettő közül ráadásul – esetünkben – a többségi állam (illetve a román politikai mező) szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb. Azt a feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik nagymértékben a román állam határozza meg. Ez a magyar politikai osztály stratégiáira, a magyar politikai osztályon belüli törésvonalakra is igaz. A magyar nemzetpolitikának ehhez képest igen szűk és marginális szerepe van. Ezt az RMDSZ vezetői pontosan realizálják, amikor Bukarestben jelölik meg a maguk számára a legfontosabb téteket. Ezért lehet igaz az, amit Kelemen Attila is megfogalmaz, hogy „az RMDSZ kommunikációjában a Fidesszel való kapcsolat nem más, mint külpolitikai kérdés”. Az RMDSZ vezetői koránt sincsenek a Fideszhez olyan közel, mint azt Kelemen Attila állítja. Inkább arról van szó, hogy a Fidesszel való viszonyban egy pragmatikus álláspont kerekedett felül, mégpedig elsősorban azért, mert ez a kérdés az RMDSZ vezetők többsége számára marginális kérdésnek tűnik.

Miután a román politikai mező elsőbbségét hangsúlyozzuk, érdemes vázolni, hogy a román politikai szereplők a magyar közösség, illetve politikai osztály számára milyen fajta integrációs modellt kínálnak fel. Ennek alapvető jellemvonása egyfajta kettősség, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy a román politikai elit egyszerre tartja fenn – az államot az etnikai értelemben vett román nép államaként értelmező – nemzetiesítő projektet és támogatja az RMDSZ – Bakk Miklós megfogalmazásával élve – rejtett konszociációra vonatkozó törekvéseit.

Egyrészt konszenzus van tehát a román politikai eliten belül a nemzetállami projekt fenntartásában. Ez egy olyan intézményrendszer működtetését jelenti, amely a különböző etnikumok között hierarchikus viszonyt határoz meg, és aminek következménye a kisebbségi és többségi kategória közötti aszimmetria. Most nem tárgyaljuk részletesen az aszimmetrikus viszonyrendszer kérdését. Egy szemléletes példaként az hozható fel, hogy például a fele-fele részben magyar és román Marosvásárhelyen (vagy akár a 80 százalékban magyar Csíkszeredában) a többségiek a nemzetállami intézményrendszer működése következtében gondolják úgy, hogy a nyilvános kommunikáció nyelve per definitionem a román, és nekik nem szükséges ismerniük a magyar nyelvet. Miután az intézményesen definiált etnikai hierarchiában felül vannak, teljesen természetes számukra, hogy a társadalmi integráció minden kulturális terhét a kisebbségi közösségnek kell viselnie. Ennek az intézményes berendezkedésnek az egyik hosszú távú következménye az erdélyi etnikai rétegződési rendszer átalakulása volt, ami a magyarok egyre fokozódó marginalizációjához vezetett. Az aszimmetria másik hosszú távú következménye az asszimiláció, amely Erdélyben elsősorban (de nem csak) a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializációs modellek következménye.

Másrészt azonban a román politikai osztály magyarokhoz, illetve az RMDSZ-hez való viszonya nem érthető meg egyoldalúan a nemzetiesítő törekvések felől. Az 1989 után kialakult román kisebbségpolitikai rezsimnek – a nemzetállami jelleg, illetve a kisebbség és a többség közötti hierarchia megtartása ellenére – megvannak a maga pluralista (vagyis a kisebbségi közösségek elismerésére alapuló) jellemvonásai:

(1) A román kisebbségpolitikai rezsim első hangsúlyosan pluralista (és a magyar etno-kulturális reprodukció szempontjából kulcsfontosságú) eleme, hogy az államilag finanszírozott magyar nyelvű oktatás széles spektrumát tartja fenn.

(2) A másik elem, hogy a román politikai elit valójában elfogadja, hogy a kisebbségi közösségek saját etnikai pártjaikon keresztül vesznek részt a közéletben. A magyar közösség szempontjából a kisebbségek számára kedvezményes parlamenti helyeket juttató választási törvénynek nincs túlzottan nagy jelentősége. Annak már sokkal inkább, hogy 1989 után a választási törvény végig megőrizte az arányos kimenetet, ami lehetővé tette, hogy a lakosság 6-7 százalékát kitevő magyar közösség nagyjából arányosan legyen képviselve a parlamentben. (Azt, hogy ez nem magától értetődő, jól mutatja a magyar választási törvény, ami a győztes párt számára kedvez. De akár egy klasszikus kétfordulós, kompenzáció nélküli egyéni választókerületes rendszer is elképzelhető lenne.)

(3) A harmadik (a másodikkal szorosan összefüggő elem), hogy 1996-tól az RMDSZ és a román politikai elit között kialakult egy többé-kevésbé rendszeresített politikai alkufolyamat, amelynek keretén belül az RMDSZ kisebb kihagyásokkal részesült a kormányzati hatalomból. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a „kisebb kihagyások” szintén nem jelentettek a Szövetség számára tényleges ellenzéki szerepet. Az RMDSZ minden ilyen alkalommal „speciális viszonyt” ápolt az épp aktuálisan legerősebb politikai szereplővel, mintegy kívülről támogatva azt formális koalíciós partnerével szemben.

Lényeges ugyanakkor, hogy az etnikai hatalommegosztásnak, illetve az RMDSZ (vagy tágabban a magyar elit) végrehajtó hatalomban való részvételének nem alakultak ki az intézményes, törvényileg kodifikált keretei. Az RMDSZ praktikusan folyamatosan részese a végrehajtó hatalomnak, azonban ez mindig az aktuális politikai alkuk függvénye. A kérdés másik oldala, hogy praktikusan az RMDSZ gyakran sikeresen lobbizik a magyar intézményeknek, vagy magyarlakta területeknek juttatott erőforrásokért, valójában azonban (a közjogi autonómia, vagy az intézményes hatalommegosztás egyéb változatai híján) ezekre sincs semmiféle intézményes-jogi garancia. Éppen ezért az ezzel foglalkozó elemzők, például Narcisa Medianu, vagy Horváth István, már az ezredfordulón az RMDSZ és a román politikai szereplők közötti alku aszimmetrikus jellegét hangsúlyozták, és arra utaltak, hogy ez a viszony a kontroll-kooptálás modelljén keresztül érthető meg. Ez pontosan arra utal, hogy a magyar politikai osztállyal folytatott alkufolyamaton keresztül a román politikai szereplők úgy érik el a magyar követelések mérséklődését (vagy pl. azt, hogy a kilencvenes években az erdélyi magyar kérdés lekerült a nemzetközi napirendről), hogy közben nem kell intézményesíteniük az etnikai hatalommegosztást, és nem kell módosítaniuk az államberendezkedést. Érdemes megjegyezni, hogy az RMDSZ kormányba való bevonása kapcsán Victor Ponta kormányfő talán most utalt először explicit módon a kontroll-funkcióra (vagyis, hogy azért szükséges az RMDSZ bevonása, hogy a magyar közösség ne radikalizálódjon).


Az erdélyi magyar elit a párhuzamos társadalom építése és az aszimmetrikus alku között

Az erdélyi magyar politikai osztály magatartásában szintén van egy eredendő kettősség, amit akár a Szövetség a kilencvenes években kialakított (részben implicit) programelemei és a román politikai térbe történő tényleges integrációs folyamatok között feszül. Ez a kettő valójában a mai napig nincs egymással köszönő viszonyban.

Az erdélyi magyar elit saját társadalmáról való víziójában a párhuzamos társadalom elképzelése játszik kulcsszerepet, és ennek az RMDSZ programjában is meghatározó szerepe van. Az elképzelés lényege, hogy a magyar közösség etno-kulturális újratermelése (megmaradása) akkor képzelhető el, ha felépíthető egy olyan intézményes szerkezet, ahol a lehető legtöbb társadalmi szükséglet a közösségen belül elégíthető ki. Ez az elképzelés még a két világháború között alakult ki, és (miközben a múlt rendszerben is volt egyfajta kontinuitása) 1989 után fogalmazódott újra. A kilencvenes évek első felében ez a program kulcsszerepet töltött be, és egyrészt az autonómia-törekvésekben, másrészt a magyar elit egy intenzív intézményépítő és közösségszervező stratégiájában nyilvánult meg. Ez volt az az elem, amit egyesek „társadalomépítésnek”, mások „mozgalom RMDSZ-nek” hívtak, és amely jó ideig a közösségi aktivisták és az erdélyi magyar értelmiségiek egy széles rétegét integrálni volt képes.

Miközben a programelemek szintjén a párhuzamos társadalom víziója (beleértve az autonómiát) megmaradt, a román politikai térbe való integráció (elsősorban a kormányzati szerepvállalást biztosító aszimmetrikus alku) átírta a tényleges prioritásokat, és megváltoztatta a Szövetségen belüli viszonyokat.

Soroljuk fel röviden a román politikai szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku legfontosabb következményeit. Ezeknek azért is jelentőségük lesz, mert a Fidesz és az RMDSZ közötti töréspontok is ezekhez kapcsolódóan érthetők meg (már amennyire ezek megérthetők strukturális értelemben, a személyközi viszonyok figyelembe vétele nélkül):

(1) Ahogy már érintettük, az aszimmetrikus alku, illetve a kontroll-kooptálás lényege a magyar elit követeléseinek mérséklődése (ami a közjogi szerkezet átalakítása nélkül következik be). Ez azt jelenti, hogy a stratégiák szintjén a román politikai partnerek számára elfogadhatatlan programelemek (elsősorban az autonómia) háttérbe szorulnak. Ezt a helyzetet az RMDSZ az elmúlt évtizedben többféle stratégiával próbálta kezelni. Egyrészt (leginkább az ezredforduló környékén) az volt megfigyelhető, hogy a programot a „realitásokhoz” alakították. Így a 2000-es választási programból hiányzott például az autonómiára való utalás. Másrészt (és ma ez a domináns) a programelemek és a tényleges cselekvési stratégiák elválnak, és az RMDSZ másfajta diskurzust forgalmaz a választói és másfajta diskurzust a román partnerei fele. Ez azt jelenti, hogy miközben az autonómia akár központi programelem, addig a román partnerekkel folytatott tárgyalások napirendjére fel sem kerül.

(2) Átalakul a politikai folyamat természete. A román politikai szereplőkkel folytatott (általában nem nyilvános) tárgyalások jobb esetben néhány tucat politikus részvételével zajlanak. Így miközben a bukaresti politikai aréna szerepe megnövekszik, a közösségi aktivisták korábban jobban integrált rétege a politikai folyamatokon kívül találja magát. A „mozgalom RMDSZ” megszűnésével ugyanakkor a kialakuló politikai osztály (az RMDSZ felső-vezetés) számára óriási kérdéssé válik, hogy miként biztosítsa a maga (illetve a kialakuló integrációs modell számára) a társadalmi támogatást. Ezt elsősorban a magyar közösségnek juttatott erőforrások feletti monopólium megszerzésén keresztül tudja megtenni. Mind az aktivista réteg, mind a szélesebb társadalom szempontjából ezen állami erőforrások becsatornázásának van központi szerepe.

(3) Ez egyben azt is jelenti, hogy átalakul a politikai legitimáció, illetve a szervezeten belüli politikai habitusok. Míg korábban a legitimáció forrása a közösségépítés, a magyar intézmények működtetése volt, mára ennek szerepét a forrásszerzésben való sikeresség vette át.

(4) Végül a magyar politikai osztályon belüli törésvonalak is az aszimmetrikus alkuhoz való viszonyban gyökereznek. Az úgynevezett „mérsékeltek” és „radikálisok” közötti viszonyt pontosan az 1996 és 2000 közötti első kormányzati ciklus élezte ki. A kormányzati munkában résztvevő „mérsékeltek” ekkor stabilizálták többségüket, a politikai folyamatokból kiszoruló „radikálisok” pedig 2003-ban hagyták el a pártot.


A magyar nemzetpolitika hatásai

A Fidesz-RMDSZ viszony (strukturális és nem személyközi) értelemben ebben a keretben érthető meg. A Fidesz törekvései az elmúlt két évtizedben két irányból keresztezték az RMDSZ-elit érdekeit. Egyrészt a Fidesztől folyamatos és közvetlen segítséget kaptak a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku ellenzői (a „radikálisok”). Másrészt a Fidesz saját erdélyi klientúraépítésre vonatkozó kísérletei veszélyeztetik az RMDSZ erőforráselosztásban élvezett monopóliumát.

Mindkét szempont megmutatkozott már az 1998 és 2002 közötti első Fidesz-ciklus alatt. Ekkor a Fidesz az RMDSZ vezetése ellenében nyíltan az aszimmetrikus alku ellenzőit (Tőkés Lászlót, illetve a Reform Tömörülést) támogatta. Az RMDSZ vezetők ezt külső beavatkozási kísérletként élték meg, amely a párton belüli hatalomátvételt, illetve az identitáspolitikai diskurzus fölötti ellenőrzést célozta, és azzal fenyegetett, hogy a legnagyobb Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikai alakulat a Fidesz klienteláris hálózatába kerül. Szintén már ekkor megmutatkozott a második probléma, hogy a Fidesz a magyar intézmények fenntartására szánt erőforrások tekintetében az RMDSZ-t megkerülő politikát folytatott, és (legalábbis az RMDSZ-elit szemében) egy saját kliensi hálózat kialakítására törekedett. Lényeges azonban, hogy 1998 és 2002 között az RMDSZ-elit politikai ellenfelei még az RMDSZ-en belül voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a státustörvény alkalmazását tekintve 2001-ben a Magyar Kormány és az RMDSZ között megegyezés született, és a törvény végrehajtását segítő úgynevezett státusirodákat a Szövetség keretében hozták létre.

Mielőtt a 2010 utáni történéseket bemutatnám, röviden érintenem kell azt is, hogy mi történt 2002 és 2010 között, hisz az ekkor regnáló MSZP-SZDSZ kormány a Fideszhez képest radikálisan más politikát folytatott (és nem csupán az állampolgárság-politikában). A baloldali kormány legfőbb törekvése a Fidesz határon túli informális (klienteláris) hálózatainak felszámolása volt. Ennek azért volt jelentősége, mert a Fideszhez kötődő politikai szereplők (elsősorban Tőkés László és Duray Miklós) rendre igen markánsan nyilvánultak meg magyar belpolitikai kérdésekben.

Az egyik eszköz a támogatáspolitika nagyfokú centralizációja volt, ami részben egy a baloldalhoz kötődő klienshálózat kialakításában öltött testet. Ez azonban egybeesett azzal (és ennek volt meghatározó szerepe, nem a saját klienshálózat erőltetésének), hogy a baloldal elfogadta a status quo-t, és a támogatáspolitikai döntéseket az RMDSZ-re bízta. Az RMDSZ ezzel a forráselosztás vonatkozásában igen kedvező helyzetbe került, hisz az erdélyi magyar közösségnek juttatott romániai erőforrások mellett immár a magyarországiak fölött is monopóliumra tett szert. A státusiroda-hálózat fenntartása mellett az oktatási-nevelési támogatásnak volt kiemelt szerepe, amit az RMDSZ által létrehozott Iskola Alapítvány adminisztrált.

2010-ben az újra hatalomra kerülő Fidesz az erdélyi politikai mezővel kapcsolatos korábbi törekvéseit jóval radikálisabb formában próbálta érvényesíteni. A támogatáspolitikai intézményrendszer radikális átalakításra került, aminek nyomán az RMDSZ gyakorlatilag teljes mértékben kiszorult ebből. A Szövetség számára komoly veszteséget jelentett, hogy a magyar kormány 2011 májusában megszüntette a státusiroda-hálózatot, illetve a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére bízta az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását. Ezekkel az intézkedésekkel egyidőben alakították meg a 150 személyt foglalkoztató információs irodákat, amelyek a könnyített honosítással kapcsolatos törvénymódosítás végrehajtását segítik. Az irodahálózatot a civil szervezetként működő, de valójában az RMDSZ politikai ellenfelének számító Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bízták. Az RMDSZ (illetve azok a civil szerveztek, értelmiségiek, akiket Budapesten az RMDSZ holdudvarába soroltak) nem csupán a fent említett, hanem majd minden magyarországi támogatástól elestek, miközben – ahogy Sipos Zoltán Hol a guriga című cikkében ezt dokumentálta – a magyar állami vállalatok közel 1 millió eurót juttattak a 2012-es kampányidőszakban az RMDSZ ellenzékéhez tartozó politikusok által bejegyzett civil szervezeteknek.

Nagyon fontos látnunk azonban, hogy a magyar kormányzatok befolyásoló ereje igen korlátozott maradt. Az RMDSZ (2003-tól párton kívüli) ellenzéke paradox módon az MSZP-SZDSZ kormány alatt volt a legsikeresebb. Ekkorra esik Tőkés 2007-es EP-választási eredménye és a MPP viszonylag jó önkormányzati szereplése. Ugyancsak ekkor (2008-ban) kényszerült az RMDSZ felső vezetése a székelyföldi önkormányzati jelöltek esetében „korrekcióra”, aminek nyomán a Fidesz-hez közelálló (Kelemen Attila által is említett) politikusok kerültek kulcspozícióba. Ide kapcsolódik, hogy a 2004. december 5.-i népszavazási kampányt követően az RMDSZ a Fidesszel egyébként szemben álló vezetői számára vállalhatatlanná vált a magyar baloldallal fenntartott nyilvános kapcsolat.

Azt nem kell különösebben részletezni, hogy a Fidesz erdélyi politikai mezővel kapcsolatos eléképzelései milyen látványos kudarcot vallottak a 2012-es önkormányzati, majd parlamenti választáson. Ennek oka a magyar választók és a RMDSZ közötti megváltozott kapcsolatban keresendők, amiben mára az állami erőforrás-allokációnak van döntő szerepe. Ebben a tekintetben pedig az RMDSZ egyértelműen lekörözi a (kizárólag magyar forrásokra utalt) belső ellenfeleit.


Az RMDSZ viszonya a magyarországi választásokhoz

Az erdélyi magyar politikai mezőn belüli mozgásokat tehát a magyarországi események csak kis mértékben befolyásolták. Ennek oka, hogy a tétek elsősorban Románián belül fogalmazódtak meg. Az állampolgárság-politika és a szavazati jog kiterjesztése elviekben megkérdőjelezte ezt a helyzetet. Két ezzel kapcsolatos alapproblémát érdemes kiemelni.

(1) Az első, hogy a magyar politikai közösség kiterjesztése (az úgynevezett határok fölötti nemzetegyesítés) úgy történt meg, hogy a kialakuló szerkezetben az erdélyi magyar eliteknek nincs semmilyen szerepük, intézményes játékterük. A 2012 novemberében elfogadott választási törvény kiterjesztette a választójogot a kisebbségi magyar közösségekre, anélkül azonban, hogy választhatóságuk intézményes-jogi feltételeit megteremtette volna. A magyar állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező erdélyi magyarok így nem tehetnek egyebet, minthogy egy mainstream magyarországi pártra szavazhatnak. Többségük a Fidesz-t támogatta, miután az a magyar nemzet irányukba való kiterjesztését támogatta. Ezzel együtt azonban az erdélyi magyarok vonatkozásában semmilyen programmal nem rendelkezik Az erdélyi magyar politikai osztály azzal a helyzettel, hogy egy olyan politikai aréna nyílt meg, amelyben ő (a jelen körülmények között) nem lehet szereplő, láthatóan nem tud mit kezdeni.

(2) Egy másik kérdés, hogy milyen viszony áll fenn a magyar állampolgárság és a politikai elit Románián belüli integrációs stratégiái között. Mint láthattuk, ez utóbbinak két egymással versengő modellje alakult ki. A formális programok szintjén (illetve normatív értelemben) a kisebbségi társadalom elképzelése és az autonómia-törekvések határozták meg a magyar politikai elit diskurzusait. Empirikus értelemben azonban inkább a kontroll-kooptálás, illetve a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku vált meghatározóvá. A normatív politikatudományi irodalomban többségi álláspontnak számít, hogy a kettős állampolgárság, illetve a közjogi autonómia egymást kizáró megoldások. Erdélyben ez a probléma Salat Leventénél jelenik meg.

A magyar politikai osztály azonban nem fogalmazott meg semmilyen nyílt álláspontot a kérdésben. Arról, hogy az egyes politikai szereplők, csoportosulások hogyan ítélik meg a kedvezményes honosítást, illetve a szavazati jog kiterjesztését, nehéz direkt módon információt szerezni. Az erdélyi magyar közbeszédben nem alakult ki az állampolgársággal kapcsolatos vita. Az ellentéteket jelezte, hogy miközben a székelyföldi vezetők demonstratíve elsőként vették fel az állampolgárságot, addig Markó Béla a fenntartásait hangsúlyozta. Szintén Markó Béla az, aki nyilvánosan kiállt a határon túli magyarok szavazati joga ellen.

2014 januárjában az RMDSZ-en belül az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal kapcsolatosan (a létező fenntartások ellenére) egy „pragmatikus” (az erdélyi magyar közvélemény megoszlásait figyelembe vevő) álláspont kerekedett felül. Ennek keretében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Borbély László, a Szövetség „második embere”, a román partnerek vonatkozásában is meghatározó politikusa is regisztrációra, illetve a választáson való részvételre biztatta az erdélyi magyarokat. Ezt követően az RMDSZ több helyi szervezete bejelentette, hogy segíteni fogja a választási regisztráció folyamatát.

A magyarországi választások után megkezdődött az erdélyi politikai szereplők magyarországi politikai piacon való pozícionálódása, ami nyilvánvalóan érintheti a pozíciók belső rendszerét is. Kelemen Attila (és Parászka Boróka) ebben a kontextusban érdekes. Azonban érdemes újra leszögezni, az RMDSZ mainstream szempontjából a Magyarországon való pozícionálódás meglehetősen marginális, miközben egy sikeres (Fidesz irányába történő) újrapozicionálódás megszüntetné a belső ellenzék minden létalapját.


* A témával kapcsolatban tudtommal egyedüliként Salat Levente fejtett ki koherens álláspontot, ami azonban (sajnálatosan) csak egy szűk szakértelmiségi (mondhatni baráti) körön belül került megvitatásra.

** Ez azt jelenti, hogy például nem használok szabályos szakirodalmi hivatkozásokat. Nem akarom ugyanakkor azt a látszatot kelteni, hogy minden itt megfogalmazott gondolat saját kútfőből származna. Így ahol ezt szükségesnek találtam a szövegben hivatkozom a felhasznált szerzőre.





A szerző szociológus.