Egy aktkép margójára
szüsz-szatmári réka 2014. április 24. 12:03, utolsó frissítés: 12:54Két aktkép verte ki a biztosítékot a Facebook magyar őreinél. Nem pornográf képekről van szó, hanem olyan képről, amely a mainstreamtől eltérő női testet mutatja be – szüsz-szatmári réka civil feminista írása.
Az ötlet nem mai... Nem is tudom, mikorra datálható, mert nincs pontos nap. Schiller Noa fotóművésszel az Amaro Drom roma lap – mára sajnos már megszűnt – szerkesztőségében ismerkedtem meg, és úgy hozta a sors, hogy egy másik szerkesztőségben sokáig együtt dolgoztunk. Már akkor beszélgettünk arról, hogy jó lenne egy képsorozat, amely bizonyos sztereotipizált csoportot/személyt kiemel a közegéből, és megmutatja őket másként, egy másik közegben.
Az idő közben telt… Ment mindenki a maga útján, házasság, gyerek, boldogság, szomorúság. Én pedig kezdtem megbarátkozni azzal, hogy a testszégyenítés normális. Hogy egy rövid – ezt azért hangsúlyozom, mert nem változott a referenciakép – és bántalmazó párkapcsolat úgy ér véget, hogy undorítónak és visszataszítónak talált engem a férfi, és ezt természetesen hosszasan el is mondta nekem. Apatikusan olvastam már az olyan üzeneteket, hogy a „Szerencsétlen alkatod ellenére még boldog is lehetsz”. Nem szóltam már semmit akkor, amikor ad hoc szexuális kapcsolat után a férfiak „jóindulatból” elmondták, hogy milyen fantasztikusan jó nő lennék, ha nem lennék kövér. És mivel rögtön orvost/homeopatát/akupunktőrt/auralátót is ajánlottak, a burkolt kövérezést szépen lenyeltem. Ők biztos csak jót akarnak… És ettem, mert ha bántanak, eszem.
Nem hagyták abba. Mintha az emberiség fele arra hajtott volna, hogy érinthetetlen páriaként tekintsek önmagamra. Igen, voltak pillanatok, sőt, hetek, hónapok, amikor már elhittem.
Aztán, amikor arra gondoltam, hogy mégis kiugrom az ötödik emeletről, vettem egy mély levegőt, és elmentem a swingerklubba… Nem, nem fogok most a klubról mesélni, tudom, hogy hívószó, és sok ember végigolvasná, mi is történik ott, nem térek ki rá. A női promiszkuitás, mint a többségitől eltérő szexuális attitűd inkább politikai tett, mint nyálcsorgató sztorizgatás. Így bementem, egyedül, és megkaptam az üzenetet: azt, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, hogy szexuálisan módfelett vonzó vagyok.
Megváltozott a világom. Visszakaptam a magabiztosságom. A bátorságom. Rég elveszett önbizalmam is előkerült a fiók aljáról. Megint láttam magam a tükörben, nem homályosan, hanem kristálytisztán.
A férfiakkal való viszonyom is változott. Előkerült egy régi szerető – aki szintén udvariatlanul vált el tőlem –, hogy találkozzunk megint, mert olyan jó volt velem. Mondtam, hogy semmi akadálya, egyedülálló férfiaknak 16 ezer a beugró a swingerbe pénteken (ne szóljatok Teczár Szilárdnak erről!), és ha nagy szerencséje van, esetleg vele is… Azóta nem keres.
Közben éltem a civil életemet is, továbbra is a hazai nőmozgalom aktivistájaként, és a régi barátságok mellé újak is kerültek: Antoni Rita, a Nőkért.hu oldal szerkesztője. Lévén nem fővárosi, amikor itt volt dolga, nálam szállt meg, itt írta a Nők Lázadása beszédét a Milla-tüntetésre, macskákkal a nyakában, itt születtek új ötletek, itt találtuk meg a fenti szekrényben a rendszerváltás utáni első nőszervezet, a Feminista Hálózat papírjait, a Nőszemély című, szintén a kilencvenes évek első felében megjelent lap korrektúráit.
Múlt október egyik szép napján felhívott Schiller Noa: mi lenne, ha elkészítenénk ezeket a képeket? Mivel munkáit már jól ismertem, eszembe sem jutott nemet mondani. Ahogy fel sem merült bennem az, mekkora médiavisszhangja lesz ezeknek a képeknek, amikor a szomszéd kádját próbáltuk a napra vonszolni, hogy kisebb forradalmat viszünk véghez, hogy egyszer eljön az a nap, amikor hangosan és artikuláltan fogunk beszélni erről, amikor a test felszabadítása több teret kap.
A képek aztán felkerültek mind Schiller Noa oldalára, mind az én szándékosan nem szűrt Facebook-profilomra. Az élet pedig ment tovább, nézegettük a pályázatokat, mikor lehetne a képsorozatból kiállítást készíteni, amelyre eljött volna a szakma egy része, meg a kiállításmegnyitókra járó, ingyenpogácsázó kultúrafogyasztók.
De valakik (szám szerint ketten) közbeszóltak: képeimet jelentették. Letiltották, újra feltettem. Egész kis háború indult. Egy Rubens-festmény alatt, melyben felhívom a figyelmet arra, hogy a meztelenség nem feltétlenül pornográfia, pedig megindult a vitaháború. A thread majd kétszáz hozzászólást tartalmaz. Kaptam hideget, meleget.
Antoni Rita frappáns cikke a testszégyenítésről (body shaming), ezen belül is a kövérség szégyenítéséről (fat shaming) pedig végre egy fontos témára hívta fel a figyelmet. A Nőkért.hu oldal látogatottsága a semmiből hirtelen megugrott, ahogy Schiller Noa oldalának nézettsége is. Ismeretlenek írták meg nekem, hogy támogatnak, mert őket is, mert kicsi a mellük, mert nagy a mellük, mert soványak, mert kövérek… Vártam férfiak leveleit is, hiszen ez nem specifikusan női téma (sőt!), feltehetőleg ugyanúgy érinti őket is – de ők még nem beszélnek erről.
Nincsenek különösebben magasztos céljaink: a test – mindenféle test! – elfogadása, a kinézet szerinti megkülönböztetés (lookizmus) elleni küzdelem vezérel minket. Nem mi vagyunk ennek az úttörői, de kihasználva a hirtelen jött népszerűséget, szeretnénk erről beszélni.
Budapesten pénteken tartunk vitaestet erről, és reméljük, a párbeszéd tovább gyűrűzik.
A szépségről pedig szeretnék még két linket megosztani. Egy lengyel rövidfilmet, ahol fogyatékossággal élő emberek láthatóak. Bár a szereplők végig meztelenek, a filmben semmi szexualitás nincs, illetve Leonard Nimoy képeit.