2019. aug. 22. csütörtökMenyhért
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az a fránya román nemzetállam

Főcze János 2014. június 26. 17:23, utolsó frissítés: 2014. június 27. 14:51

„Ukrán, tatár, lipován nemzetiségű románok”: egy aberráció, amely rövid távon felemésztette őket.


Lipovánok, ukránok, tatárok énekelnek, népviseletben, lelkesen. Bukarestiek, erdélyiek, bánátiak hallgatják. Köztük mi, magyarok. És majdnem minden esetben kissé megilletődve, keserűen távozok.

Kedvesek, megetetnek. Elmondják, hogy amikor elkezdték az iskolát, akkor nekik nagyon nehéz volt. És mert nem akarták ezt a fiaiknak, lányaiknak, az utánuk következő generációk már alig tudnak a nyelvükön. Már csak „români, de etnie lipoveană, ucraineană, tătară”. Az öregek is azok voltak, annak vallották magukat, de tudtak az anyanyelvükön, ismerték a szokásaikat, a népdalaikat. Szemben a mostani generációkkal, akik Innát hallgatnak és Copilul Minunet, és – kevés kivétellel – csak románul tudnak.

Ahány ilyen előadást meghallgattam, mindannyiszor úgy éreztem, hogy csak egy mondat fogalmazódik meg bennem: az a fránya román nemzetállam. Meg az idők. Meg úgy minden.

Az a nacionálkommunizmus idején sikeresen elterjesztett aberráció, hogy „ukrán, tatár, lipován nemzetiségű román”, rövid távon felemésztette őket. A nagyanyáik még tudtak az anyanyelvükön, ők már nem. Még egy generáció, és maximum legenda lesz, hogy milyen nemzetiségűek voltak. A magát a francia nemzetállam-modell értelmében az állampolgárok közösségének meghatározó román állam a román, kulturális értelemben vett nemzet asszimilációs eszközévé vált.


Letea közelébenLetea közelében


Szóba álltunk a dobrudzsai vendéglátókkal, mint a kisebbségi a kisebbségivel. Őszinték voltak, barátságosak. A román volt a lingua francánk, és ők kevésbé kínlódtak vele, mint mi. Igaz, hogy mi kevesebbet is tudtunk mondani. Kérdezni annál többet. De a kérdések végül óhatatlanul a hallgatásba vezettek. Felsejlett a gyanú, nem vagyunk-e ugyanannak a kisebbségi helyzetnek a különböző asszimilációs stádiumaiban.

A következtetés azonban csak akkor fogalmazódott meg bennem, amikor eljutott hozzánk, fű alatt, hogy egyes többségi kollégák számára zavaró, hogy magunk között magyarul beszélünk. Mert talán megtörténhet, hogy a beszélgetés éppen róluk folyik, és ellenük irányul.


A román nemzetiségpolitika tudathasadásos,

ez lenne a következtetés. Az ehhez hasonló, a multikulturalitás jegyében szervezett rendezvények résztvevői közül néhányan felszínesen toleránsak, eléggé sokszor kibújik a szög a zsákból. Az évek során a mindenkori román kormány által a kisebbségek felé tett gesztusok, kiharcolt kompromisszumok inkább taktikai engedmények, mint stratégiai megfontolás szüleményei. A jogaink nagyrészt az érdekképviseletünknek köszönhetőek, amely értesítette a hatalmat, hogy vannak nemzetközi szerződések, amelyek ránk is vonatkoznak.

Ezekkel szemben, ebből a szempontból egyetlen igazán eredményes cikkely van az alkotmányban. Az, hogy


Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam.

És legtöbbször ekként is lép fel. Nemcsak állampolgári közösségként, hanem nemzetállamként. És akkor fog neki ukránt támogatni, mikor már alig van ukrán. És akkor fog lipovánt támogatni, mikor már alig van belőlük. Pontosabban akkor is csak beszél arról, hogy szeretné támogatni a kisebbségi kultúrákat.

De eközben, míg a beszédből esetleg tett lesz, Dobrudzsában az ominózus cikkely és annak szelleme nagyon közel van ahhoz, hogy célt érjen. Szépen, csendben, halkan teljes generációk vesznek el a kisebbségi közösségek számára, és ezen fennhangon senki sem szomorkodik. Beletörődtek, és nem is látnak más kiutat. Az „állampolgárok közössége” pedig egyszer csak rájött (?), hogy bennük érték van. És most, hogy már nem igazán van tétje, kiállítaná őket az anyanyelvükön énekelni népviseletben, hogy turistákat vonzzon az elnéptelenedő vidékekre.

Közben pedig nekünk és más turistáknak az ukrán nénik kifogták a halukat, és kisütötték tojásban. Felhozták a pincéjükből a borukat, és ideadták nekünk. Megsütötték a jellegzetes süteményüket, és megkínáltak belőle.

Mi meg megettük az ételeiket, felhörpintettük az italaikat, és továbbálltunk. Igaz, hogy tapsoltunk és integettünk. Ennyi jusson nekik is. Kiérdemelték. De vajon mi, kisebbségiek és többségiek – fotógépes-kamerás turisták, hivatalnokok, a rendszer működtetői és fenntartói – megérdemeltük ezt az önzetlenséget?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!