2017. május 30. keddJanka, Zsanett
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hidegségi szépelgések

Vágvölgyi B. András utolsó frissítés: 2014. november 04. 13:56

Mi a közös a jiddis színházban és a jégkorong-Mekkában? Az "anyaországi tápos libsi", Vágvölgyi B. András gonzója Csíkszeredából.


A Marszalkowska és a Jerozolimskie sarkától nem volt messze a kapualj, ahol a svarchandlénál valutát váltottunk, én, a Ralph - a londoni haver -, meg az amerikai professzor. Tudtam a módszert, ez sem bonyolultabb, mint a „Hier ist der Rot, wo ist der Rot? Eine echtungarische Minikasino!”, gyűrűsujjal billenteni át a nagycímletet, beforduló vállal takarni, ezalatt közelgő rendőrről visibálni persze. Figyeltem a félhomályban iszonyatosan, mégis beszoptam a trükköt, buktunk vagy 300 dollárt. Persze, hogy a kákán is csomót kereső hangulatban megy ilyenkor az ember a Jiddis Színházba. Volt mindez úgy 1987-88 fordulóján, csikorgó hidegben, hóban, fagyban, halálban, még Szymon Szurmiej – a sztálinilag kivégzett moszkvai Szolomon Mihajlovics Mikhoelsz mellett talán a jiddis nyelvű színjátszás legnagyobb direktora – igazgatta a varsói Zsidó Színházat, még Jaruzelski volt a főnök és szó sem volt a Solidarnosc újbóli engedélyezéséről. Egy Dibuk-előadás ment, volt rajtunk kívül öt néző, mindenkin fülhallgató, ők lengyelül követték az előadást. A chicagói prof volt vagy hatvan, mondta, hogy a nagymamával anno jiddist beszéltek, de ezt a lengyel jiddist ő nem vágja, ők orosz jiddist toltak otthon. OK. A Lengyel Állami Zsidó Színháznak egyébként nem volt pénze fűtésre, nagykabátban szórványosultunk a zsöllyében, fokozhatatlan volt a frontszínház hangulat, a darab folklorisztikus, a színészek betanulták a jiddist, az előadás csapnivaló, ergya vaudeville, népszínművi petit guignol. Jim Hoberman, a ma élő talán legjelentősebb filmkritikus írt egy könyvet a jiddis hangosfilmről, azt olvastam, aztán, mikor hozzájutottam, megnéztem vagy huszat, lengyel, szovjet, osztrák és amerikai jiddisfilmről tud a filmtörténet, a hercig Molly Picon volt a sztár, meg a nagy Ida Kaminska, tizenkét évnyi filmidő jutott ennek a zsánernek. (A hangosfilm feltalálás: 1927, és a Holocaust-kezdet: 1939 között. Aztán elmúlt a nyelv, amin szólt, légneművé lettek beszélői.) A jiddis hangosfilmek egyébként legtöbbször pokoliak voltak, jött mondjuk egy Luftmensch, egy svarchandlénak beállt slemil, el akart jutni Berdicsevből Zsitomirba, vagy Vityebszkből Tarnopolba, és mindenféle vicces kalandjai akadtak útközben. Vagy: szentéletű, ám csajozásképtelen brooklyni gyémántkereskedő keres közvetítőn keresztül menyaszonyt az alte Heimatból, odesszai behajózásra vár egy fedélköznyi fogatlan és dagadt leány és asszony, akik mind a Picon naccsága képét küldték Amerikába, és a lelketlen shadkhonim (házaságközvetítők) vígan dörzsölik a tenyerüket. Hogy később aztán megannyi vidám jelenetet produkáljon néhány máme loshnt (anyanyelv) beszélő Kabos Gyula és Gombaszögi Ella.

A vastaps alatt jutott mindez az eszembe a csíkszeredai önkormányzati teátrum nagytermében, aholis az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében a bukaresti Állami Zsidó Színház „Egy zsidó Lear király” c. teltházas darabját néztem. Hány lehet a színészek közül kisinyovi? (Azt hiszem itt Chisinau-t mondani volna politikailag korrekt.) Mikor több, mint húsz éve voltam ott, a transznisztriai háború idején, akkor még a fél város beszélt jiddisül, igaz, többszázméteres sorok álltak az izraeli bevándorlási iroda előtt. Előadás után azt mondják hozzáértők, hogy a szereplők itteniek, legtöbben csak betanulták a jiddist, a darab egyébként folklorisztikus, népszínművi, ergya vaudeville és petit guignol, az avoni hattyúra utalás perképes, a végén a heppiend fáj. Ám a közönség állva vastapsol! S ez jó. Mert bár többféle magyarázat adható, én a pozitív gondolkodás jegyében azt az interpretációt fogadom el, hogy egy elveszett nyelv elveszejtett hordozóiért szól a vastaps.

***

Csíkszeredába magamfajta anyaországi tápos libsi azzal érkezik, hogy a pesti legenda szerint itt volt a második legnagyobb magyar külképviselet Brüsszel után, nem Berlinben, Londonban, Washingtonban, vagy egyebütt, állampolgársági igényeket vihartempóban kielégíteni még az áprilisi választások előtt, no de meg is köszönte a kisfőnök Bálványoson, hogy ezekkel a szavazatokkal lett meg az újabb kétharmad. Én ehhez most nem akarok, magyarországi lakcímkártyás magyarként hozzászólni, mindenestre, számos ok mellett én azért „disszidáltam Romániába”, mert ez legalább egy megbízhatóan atlantista ország, és az nekem a nünükém. Megnéztem a konzulátus épületét, hát nem úgy néz ki, hogy ez lehetne a második, a Brandenburgi Kapunál lévő például biztosan nagyobb ennél a villánál, ami egyfajta realitásérzéket jelenthetne, még ha egy volt kommunista állambiztonságis is a nagykövet.


Utaztam már keresztül Szeredán, városépítészetileg nem érintett meg a város, az általam korábban lelátogatott települések közül leginkább a boszniai Zvornik vagy a patagón Calafate asszociálódik, azzal a különbséggel, hogy e két város egyikében sem hokiütő-forma jelzi a buszmegállókat. Olvastam egy cikket rég egy Csíkszereda-Steaua jégkorong-mérkőzésről, jó riport volt, talán a Szerbhorváth Gyurika írta, de ez sem biztos, azóta vágytam eljutni egy ilyenre, s az álom most tapintható valósággá vált. A Steaua persze jobb lett volna, de a Mol Kupában a Ferencváros elleni meccs sem volt rossz. „Nem fog fájni, főnök úr!” – mondja a Dakota Security ajtónálló terminátora in full combat gear, megemelteti a kezem és megmotoz, de hányavetin, ettől még vihetnék be aknavetőt vagy csörgőkígyót. Kezdéskor régi sérelmeken hőbörög a lelátó, százak mutogatták, hogy „szopjatok le!”, és fütyölnek, megkapta a nemzet Fradikája, de a verbálerőszak elmaradt, például senki nem szájkaratézott arról, hogy „román csecsemőket ledarálna”, mint azt a magyarországi ultrák hangoztatták a minap Bukarestbe vonatozva. Az első harmad elején az FTC megszerezte a vezetést, a második harmadra kettővel elment, de még a játékrész vége előtt szépítettek a csíkiak. Aztán a harmadik harmadban egyenlítés, őrjöng a lelátó, egy kézilabdapálya méretű (a túlzás költői eszköze) székely zászló is előkerül. Ám a jobban, összefogottabban és professzionálisabban játszó, csehszlovákokkal alaposan megtűzdelt Ferencváros ritmust vált, 3-2, majd beütnek egy negyediket is. Az eddig elégedetlenkedő lelátó megtapsolja a negyedik Fradi-gólt, mert tényleg szép akció volt, és tulajdonképpen elégedett emberek távoznak a jégarénából. Már kint odajön hozzám egy férfi, megint cigivel kínál, és elmondja, hogy az előző szünetben rosszul mondta, közelebb is van elárusítóhely, ahol vásárolhatok dohányárut – azon meg elgondolkozom, ilyen eset Budapesten mikor fordulhatna elő.

Kint hideg van. Én készséggel elfogadom, hogy Csík az „egyetemes Magyarentum” Szibériája, de hogy októberben minuszok legyenek és télszag, azt én kikérem magamnak, ahhoz én túlontúl mediterrán alkat vagyok, de legalábbis globális felmelegedett. Veszek cigit, szivarozok, vígan vagyok, betérek a csíkszeredai Tilosba. (A pesti Tilosnak én törzsvendége voltam, még nemzetközi fogyasztásra filmet is csináltam róla az Arte, német-francia kultúrtelevíziónak.) Nos ez a Tilos nem az a Tilos, mert az a Tilos az itteni Ólommadár. Megteázom, kedves a pultoscsaj, ki van fölé írva egy régi plakáton, hogy a padlóra köpni tilos. Olvasgatok egy kis irredenta irodalmat, mely bőséggel hozzáférhető a helyen, szabadkőművesek, zsidó ortályoskodások a múlt századelő Kárpátaljáján, Raffay Ernő-kötetek hirdetései, és valahogy eszembe ötlik, hogy talán ez volt az elhíresült vendéglátóipari egység, mely a 2004-es népszavazás – na erről is volna néhány szavam, de máskor! – után nem engedtek be magyarországi fizetővendéget. Kifelé látom a bejáraton, hogy a „fenntartják maguknak a jogot, hogy megválogassák a vendégeket”.

A közös egyébként a jiddis színház és a jégkorong-Mekka között az, hogy mindkét helyen, a csíkszeredai önkormányzati színház büféjében csakúgy, mint a Vákár Lajos korcsolyacsarnok halljában 2 lejért vásárolható zsíroskenyér, és mindkét helyen opcionális a lilahagyma.


A szerző a Magyar Narancs korábbi főszerkesztője, többek között a Kolorádó Kid c. film író-rendezője, jelenleg a kolozsvári BBTE oktatója.

Címlapfotónkon: jelenet a Zsidó Lear királyból. Fotó: Sándor Levente, Csíki Játékszín Facebook-oldala