Kovács Péter újabb válaszai az RMDSZ Panaszkönyvre
Kovács Péter 2015. április 09. 18:39, utolsó frissítés: 2015. április 10. 08:46Big Brother-törvény, Schweighofer, nepotizmus, valós kétnyelvűség: jönnek a kényes témák!
Az RMDSZ főtitkára válaszainak korábban közölt első részében az egész országot érintő kérdésekkel kapcsolatos RMDSZ-álláspontra vonatkozó, illetve a közpolitikai, szakpolitikai jellegű kritikákra reagált.
RMDSZ PANASZKÖNYV
» Roman Katalin baja az RMDSZ-szel
» Kelemen Attila Ármin panasza
» Virág György észrevételei az RMDSZ-ről
» Simon Levente baja az RMDSZ-szel
» Aszalós István baja az RMDSZ-szel
» Farkas Levente baja az RMDSZ-szel
» Mostis Gergő baja az RMDSZ-szel
» Kovács Péter válaszai - első rész
» Kovács Péter válaszai - második rész
» RMDSZ Panaszkönyv extra: Borbély László válasza
további közviták »Nagy témákkal kapcsolatos álláspontok
Pista szerint „kusza, ahogy a szövetség képviselői a Big Brother-törvény esetében megnyilvánultak”. Pistának igaza van: a teremben lévő szenátoraink megszavazták a törvényt, majd bejelentették, hogy fontolóra veszik a törvény Alkotmánybíróságon való megtámadását. Ez valóban „kusza”, bárhogyan is tekintjük.
A Big Brother törvény kérdését elvonatkoztatnám attól, hogy nem bízunk a romániai titkosszolgálatokban. Mert a fő baj éppen az, hogy nem hisszük el a szolgáltatóknak, hogy csupán a metaadatokat tárolják és adják át a „szekusoknak”, és nem a kommunikációnk tartalmát. Vázoljunk egy olyan nemkívánatos forgatókönyvet, amely remélhetőleg soha nem fog megtörténni: terrorista támadás éri Kolozsvár belvárosát, több száz ember nem éli túl a szerencsétlenséget, és utólag kiderül, hogy a Big Brother törvény segítségével ki lehetett volna szűrni a támadókat. Egy csapásra a közvélemény kérné a törvény elfogadását! Mi emberek, olyanok vagyunk, hogy ha a tragédia messze történik tőlünk, úgy teszünk, mintha nem létezne. A romániai híradások ingerküszöbét alig érik el a Boko Haram vérengzései, sokkal többet foglalkoztunk a Charlie Hebdo üggyel, az igazi sokkot az udvarunk végében történő tragédia jelentené. Ennek a törvénynek biztosítékokat kéne tartalmaznia a felhasználók szempontjából: senki nem ül a drót végén és hallgatja a beszélgetésünket, vagy olvassa a levelezésünket, senki nem él vissza a személyiségi jogainkkal. Ha erről meggyőznének mindannyiunkat a kezdeményezők, akkor lényegesen megnőne a Big Brother-törvény elfogadásának esélye.
Többen környezet- és természetvédelmi kérdésekkel kapcsolatosan panaszkodnak: Kelemen Attila Ármin említi az egészséges táplálkozás, egészséges levegő kérdését (abban a kontextusban, hogy az RMDSZ foglalkozzon az emberek mindennapjait érintő kérdésekkel), Roman Katalin és Pista a Schweighofer ügyét jelzik, de szó van a génmódosított haszonnövények termesztéséről is.
A rétyi Schweighofer fűrészüzem ügye érzelmi síkra terelődött: az ellenzők felemlegetik, hogy évi 800.000 köbméter fa feldolgozására kerül majd sor, és sokan azt látják maguk előtt, hogy a székelyföldi fenyvesek pillanatok alatt eltűnnek az üzemben. Pedig nem erről van szó, nem ilyen egyszerű ez a kérdés.
Minden ilyen jellegű befektetéssel kapcsolatban az RMDSZ álláspontja ugyanaz: a beruházónak be kell tartani az érvényben lévő előírásokat és törvényeket, amennyiben ez megtörténik, senki nem akadályozhatja őket meg. Tekintsük egy kicsit távolabbról ezt a kérdést. Folyamatosan egyensúlyt kell találni a befektetések gazdasági haszna és a környezet károsodása között. Nyugaton megépítették az úti infrastruktúrát, felvitték az autópályákat a legmagasabb hegyek gerincére, majd EU-s direktívákkal megszigorították az ilyen jellegű befektetéseket. Én meggyőződéses természetvédő vagyok, soha semmi szemetet nem hagyok magam után, kiborulok a károk láttán, de nem tudom elfogadni azt az érvelést, miszerint ha meggörbül egy fűszál, vagy ki kell vágni egy fát, akkor inkább ne fejlesszünk, ne hozzunk létre gazdasági egységeket, amelyek adóznak és munkahelyeket biztosítanak. Másrészt azt sem tartom támogatandónak, hogy fejleszteni kell mindenek felett, a középutat kellene megtalálni, de ezekben a kérdésekben a leghangosabban éppen a szélsőségek képviselői szólalnak meg.
Visszakanyarodva Rétyhez. A feldogozott fát nem a székelyföldi erdőkből vágják ki. A feldolgozott fát így is, úgy is feldolgoznák, csak az ország valamelyik más pontján. Minden befektetésnél alkalmazni kell a törvényeket, rengeteg engedélyt kell megszerezni, és ha a cég ezeket begyűjtötte, akkor törvénytelen megállítani a fejlesztést. Ez pedig nem az RMDSZ-en múlik. Ha a megyei vagy helyi tanács nem adja ki a saját hatáskörébe tartozó okmányokat, akkor beperelik őket, elveszítik a pert, és bírósági határozattal végrehajtják a döntést.
A génmódosított haszonnövények termesztésével kapcsolatban az RMDSZ álláspontja egyértelmű: ne legyen erre vonatkozóan EU-s direktíva, hanem a tagállamok dönthessenek a kérdésben. Az erdélyi mezőgazdaság jellegzetessége, vagyis a kis parcellás tulajdonok, és az ezzel járó kisgazdaságok, valamint a természeti adottságok a biokultúráknak kedveznek, ezért nem támogatjuk a génmódosított haszonnövények beengedését az országba.
A Szövetség működésével kapcsolatos elvárások, javaslatok
Kelemen Attila Ármin ravasz újságíró, úgy tud felvezetni egy témát, úgy fogalmaz meg egy kérdést, hogy az olvasó fejében már ott a válasz, szinte teljesen mindegy, hogy a kérdezett mit mond. Attila ezt a technikát mesterien alkalmazta a panaszában, gyorsan adok egy példát is: „attól, hogy valaki gazdag, nem jelenti azt, hogy korrupt, hazug vagy erkölcstelen”. Az olvasó fejében pedig megjelennek a gazdag, korrupt, hazug, erkölcstelen politikusok... Ezzel a ravaszsággal jómagam is élek időnként, például: „én nem állítom, hogy xy részeges, de nem tudom, mivel magyarázzam a legújabb nyilatkozatát”.
Kelemen Attila panaszának egyik részében arról ír, hogy a parlamenti képviselők irodáikba miért alkalmaztak családtagokat. Morális szempontból nem értek egyet azzal, hogy közpénzen saját férjed/feleséged, vagy gyereked alkalmazd, a témában zajló nyilvános vita azt erősíti meg, hogy ezzel a gesztussal politikusaink (az RMDSZ-esek is) fölösleges támadási felületeket nyitottak, és nem járultak hozzá a választóik bizalmának elnyeréséhez. És most nagyon finoman fogalmaztam, hiszen nem akarom megsérteni azokat a kollégákat, akikkel nap, mint nap együtt dolgozom. A jogi vonatkozás viszont egészen más. Megítélésem szerint a parlamenti képviselők és szenátorok nem közalkalmazottak, nekik a jogi státusukat az alkotmány határozza meg, és nem lehet számon kérni rajtuk a közalkalmazottak esetén fellelhető előírásokat. Csak egy példát mondok a sok jogi visszásság közül: a közalkalmazottak nem lehetnek párttagok, a jelöltek pedig kötelező módon párttagok kell legyenek. A képviselőink tehát morálisan tévedtek, jogilag igazuk van.
Kelemen Attila egy másik gyakran felmerülő témát is feszeget: vállalhatnak-e családtagok politikai szerepet? Az álláspontom egyértelmű: senkit nem szabad büntetni azért, mert valamelyik szülője politikus! Senki ne értse félre, elítélem a nepotizmust, de azzal a mentalitással nem tudok egyetérteni, hogy ha valaki ugyanarra a pályára lép, mint édesapja vagy édesanyja, az csakis azért lehet, mert megnyitották az utat számára. Az Attila által körülírt esetben pedig a fiú az apától éppen azt az ős-RMDSZ mentalitást, szövetségi szellemet tanulhatta meg, amelynek újraélesztésén sokan dolgozunk a Szövetségben.
Kelemen Attila megkérdi: van-e lehetőség a fent vázolt két esetben azt mondani, hogy „táti, ne csináld, van egy jó fizud, érd be annyival”. Van, de nem élünk eleget vele.
Attila állítása szerint az RMDSZ a szavazók számára unalmas. Igen, viszont a politika általában unalmas, nem is feltétlenül az a szerepe, hogy szórakoztasson, vagy szerethető legyen. Ha végignézünk a hazai, a magyarországi vagy akár a nemzetközi politikai palettán, unalmas szereplőket látunk, egy kis színt csupán a szélsőséges pártok hoznak. Ők nem unalmasak, állandóan olyasmivel állnak elő, amire felkapja az ember a fejét. Csak az Isten őrizzen meg attól, hogy ezek alkalmazva is legyenek. Viszont mindezen túl, egyetértek azzal, hogy nincs ez jól így. Le kell gömbölyíteni a szögletes fejeket, ki kell dobni az írógépeket a székházakból, be kell olvasztani a vasszekrényeket, és „a szavazó lifestyle partnere kell lenni”. Ettől nem oldódnak meg a szavazók problémái, viszont a megnövekedett támogatás által vissza lehet kerülni ahhoz az asztalhoz, ahol a döntések születnek.
Betamás jól ismerheti a Szövetség működését, mert egy részletekbe menő javaslattal állt elő, strukturális és működésbeli módosítások által „egy demokratikusabb és egyben hatékonyabb RMDSZ-t szeretne”. Javaslatainak zöme oda vezethető vissza, hogy a stratégiai döntések meghozatalánál a végső szó a tagságé legyen. Ezt egyrészt megvalósíthatatlannak tartom, másrészt (részben) jelenleg is így működik a rendszer. A fő gondot nem abban látom, hogy a magyar emberek nem tudnak beleszólni (például) a jelöltállítási folyamatba, hanem abban, hogy a tömegek nem érzik ezt magukénak, nem gondolják, hogy azon küldöttek megválasztása által, akik a végső rangsorolást végzik, érdemben tudnak hatni a folyamatokra. Az RMDSZ legalsóbb szintű testületei a Közgyűlések, ezeken sokszor bárki részt vehet szavazati joggal, a tagság nem feltétlenül kötelezettség. Ebből a szempontból a rendszer nyitottabb, mint a Betamás által vázolt elképzelés, azonban a gyakorlatban nem küszködünk azzal a problémával, hogy nincs elég szék a Közgyűléseken.
A képviseleti demokráciát azért találták ki, mert a napi döntéshozatal és tevékenység szintjén nem működik, hogy mindig, mindenki véleményt formál. Jelenleg négy évente van bárkinek lehetősége a véleményformálásra, két választás között a szavazatunkkal felhatalmazott személy dönthet.
Nem vagyok feltétlen támogatója a Betamás által emlegetett előválasztásnak sem. A magyar versenypártok megjelenése előtt egy bő évtizedig, az RMDSZ jelöltjeit titkos, közvetlen, állóurnás előválasztás során nevesítették. Ez oda vezetett, hogy megyeszékhelyi önkormányzatba nem jutott be jogász, pénzügyi szakember és/vagy közgazdász. Minden tiszteletem a lelkészeké, színészeké, sportolóké, újságíróké, vagyis azoké az embereké, akik ismertek, népszerűek, tehát egy előválasztáson nagyobb esélyekkel indulnak, de az önkormányzati munkában vannak olyan szakbizottságok (pl. városrendezés, pénzügy), ahol az illető terület ismerete nélkül nincs teljesítmény. Ugyanezt az ellenérvet tudom felhozni a nyílt választási listák alkalmazása esetében is.
Mostis Gergő egy olyan lényegi kérdésre tapint rá, amely az újratervezés, a következő időszak egyik legégetőbb kihívása az RMDSZ számára. Azt állítja, hogy az RMDSZ-nek “sokkal inkább közösségszervező, kultúraszervező, ifjúságszervező aktorként kellene megnyilvánulnia”, szemben a pártszerű működéssel. Igaza van Mostis Gergőnek. Gyakran szoktuk mondani, hogy az RMDSZ nem párt, ritkábban magyarázzuk meg, hogy miért van ez így. A legfontosabb érv a szövetségi jelleg mellett nem elsősorban a jogi bejegyzés mikéntjéhez vezethető, még akkor sem, ha az RMDSZ-t nem a párttörvény, hanem az egyesületek és alapítványok tevékenységét szabályozó törvény alapján jegyezték be. A Szövetség több kell legyen, mint egy párt. Egy önkormányzati testületben, a parlamentben, a kormányban természetesen a párt jelleg dominál, az RMDSZ pártként lép fel és működik. Szervezeti szinten, a civil és szakmai szervezetekkel, egyházakkal, ifjúsági szervezetekkel kialakított közös partneri munkában azonban a szövetségi jelleg kell domináljon. Ettől több az RMDSZ egy klasszikus értelemben vett pártnál, és ezt a jelleget kell megerősítenünk. Vissza kell kanyarodjunk a gyökerekhez, fel kell erősítenünk a kilencvenes években domináns közösség- és társadalomépítő munkát.
Érdekes módon az autonómia kérdése csupán elvétve jelent meg a panaszok között. Mostis Gergő megkérdi: mit gondolok arról, hogy „Erdély autonómiáját csak az erdélyi románokkal karöltve lehet kivívni”. Romániában bármely autonómiaformának csak akkor van esélye, ha a román társadalom többsége támogatja. Sokat kell dolgozni azon, hogy az autonómiával kapcsolatos bizalmatlanság feloldódjon, hogy a román közösségek is felismerjék: fejlődést, jobb életet jelent, ha ők dönthetnek a sorsukról. Az autonómia elérése egy hosszú menetelés, és ha visszagondolunk az 1989-es Romániára, egy hipercentralizált államot látunk, ahol a hatáskörök és a forrásleosztás kizárólag Bukarest központúak voltak. Ehhez képest lényegesen jobb a helyzet, de még sok a tennivaló.
Aszalós István, az Erdélyi Magyarság Egyesület elnökeként a kétnyelvűség kérdésével foglalkozik. Alapvetésében nem téved, hiszen azt állítja, hogy a törvénykezésben számos olyan kisebbségi jog szerepel, amivel nem élünk, és sok esetben az RMDSZ választott tisztségviselői sem élnek. Azt kéri számon a magyar polgármesterek által vezetett önkormányzatokon, hogy nem tesznek eleget a hivatali kétnyelvűségért.
A tömbben élő választott tisztségviselők munkája esetén hangsúlyosabb koordinációra, hosszútávú tervezésre és közös fellépésre van szükség. Önkormányzatainknak ki kell használniuk minden lehetőséget arra, hogy érvényesítsék a törvényes előírásokat, és úgy kell dolgozzanak, hogy minden lépésükről tudják: a távlati célok elérésében egyik, vagy másik eredmény hogyan illeszkedik. Képletesen fogalmazva, szükség van a teljes mozaikkép megrajzolására, és minden egyes mozaik a megfelelő időben, a megfelelő helyre kell felkerüljön. Ezért az RMDSZ politikusainak többet kell tenniük.
Árnyaltabb a helyzet a szórványban, vagy akár a vegyes vidékeken. Egy konkrét példával élek: Nagyváradon sikerült önálló magyar színházat létrehozni. Ha ezt a harcot az RMDSZ tanácsosai magyar nyelven, fordítás által próbálják meg végigvinni, akkor a román tanácsosok összezárnak, és csuklóból visszautasítják a kezdeményezést. Ezeken a vidékeken meg kell találni az egyensúlyt a jogérvényesítés és a nyelvhasználat hasznossága között.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!