2017. április 27. csütörtökZita, Mariann
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Boldog gyerekkor: agyonszabályozott unalom vs. balkáni szabadság

Herédi Zsolt utolsó frissítés: 2015. július 03. 15:45

Sokszor megkérdik tőlem, akik megtudják, hogy többször is kint dolgoztam Amerikában, hogy miért nem maradtam ott? Én rendszerint visszakérdeztem, hogy miért maradtam volna?


Itthon is, de például magyarországi magyarok (főleg akikkel Nyugat-Európában találkoztam), szinte kivétel nélkül, csodálkozva, értetlenül néztek rám, hogy hogyhogy miért? Hát ott jobb. Ott jobb az élet, minek jöttél haza? Lejárt a szerződésem, ezzel a munkavízumom is, szoktam mondani, egyéb részletekbe helyzettől függően megyek bele, mert egy mentalitást, világnézetet vagy netán ábrándot nem lehet pár perces beszélgetéssel kifejteni vagy megváltoztatni.

Rendszerint az én miértemre az a válasz, hogy hát legalább a gyermeke(i)dért, legalább neki(k) legyen jó, mondják. Azért néha a többes szám, mert attól függetlenül mondják, hogy tudnák, hogy van-e gyerekem. Persze több oka is volt/van részemről az itthon maradásnak, az évek folyamán ezek az okok változtak is, de például az is egy ok, ha már utódokról van szó, hogy nem szeretném, hogy az unokáimmal angolul beszéljek. Ha már a gyermekemről, utódaimról van szó, érezzem, hogy ők az enyéim, akikkel az én nyelvemen tudok beszélni, ugyanabban a kultúrában vagyunk otthon. Nem szeretném, hogy akár már a gyermekeim egy idegen nyelven válaszoljanak vissza, ha én az anyanyelvemen szólok hozzájuk (elég nekem a generációs különbségből adódó kulturális különbség).


Szeretném érezni, hogy még az én utódaim, még az én véreim.

Számos alkalommal tapasztaltam, hogy ez nem így működik a kivándoroltaknál. Ritka kivételektől eltekintve, a második generáció kétnyelvű, de a szülők nyelve már egy nyűg, egy idegen, elmaradt, távoli világ nyelve, amit csak pár – főleg idős - ember használ a környezetükben. A harmadik generáció pedig felnőttként már biztosan nem beszéli a nagyszülők nyelvét. A washingtoni magyar bazár idején megfigyeltem, hogy a magyar gyermekek, illetve fiatalok, csak a szüleikkel beszéltek magyarul, egymás közt már angolul.



De még a legnagyobb etnikumnál is előfordul sok helyen a még gyorsabb asszimiláció, hogy a gyermekek (akik az ottani iskola hazafias neveltetésén, agymosásán átmennek) már nem beszélik jól a szüleik nyelvét, asszimilálódni akarnak (volt olyan salvadori származású fiatal kollégám, aki mesélte, hogy Ő szokott tolmácsolni a húga és a szülei közt, mert a húga már alig beszéli a spanyolt, a szülei viszont nem beszélnek jól angolul).

Na, de visszatérve a „legalább a gyermeke(i)dnek legyen jó” érvhez, ez olyan magas labda szokott lenni, amit nem lehet kihagyni, muszáj lecsapni, és elképedésükre az a válaszom, hogy na igen, éppen ez az egyik ok: ha azt szeretném, hogy a fiamnak boldog gyermekkora legyen, akkor biztos nem egy amerikai gyermekkorral fogom sújtani.

Ilyenkor szoktam elmondani, hogy attól, hogy annyi édességet enne, amennyit akar (lehet kövérebb is lenne), annyit játszana a gépen és olyan programon, amin éppen kedve szottyanna, márkásabb, drágább cuccokban járhatna, de mindettől még nem biztos, hogy boldogabb gyermekkora lenne. Itthon is már szinte közelharcot kell vívjak vele néha, hogy a számítógép elől felálljon, de olyan is volt, hogy napokig nem volt képernyő előtt, és ami a lényeg, hogy van sok barátja, különböző társaságai, éli az életét, van gyermekkora (mostanában épp a barátokkal lógást nem győzöm visszafogni).

Amerikában elég kicsi az esélye egy gyermeknek a csínytevésekkel teli, gyermekbandában eltöltött élménydús, kalandos gyermekkorra, olyan emberi kapcsolatokra amelyekre nálunk még van lehetőség (nagyvárosban adott esetben itthon is már csak akkor, ha erre odafigyel a szülő). Az ilyen kapcsolatok, élmények, a kialakuló szolidaritás később


egy komoly visszatartó erő is lehet a kivándorlással szemben.


Számos történetet hallottam ott, ami elképesztő volt számomra. Csak egy példa: még az első amerikai utamon találkoztam egy vidéki vásárban egy harminc körüli lánnyal, aki szezonmunkákból élt, nem volt komolyabb képzése, iskoláit nem tudta befejezni, alacsony végzettsége és az önéletrajzi fekete foltja miatt nem tudott komolyabb álláshoz jutni. Mi volt az önéletrajzi fekete folt, honnan indult a szerencsétlensége? Tinédzserként az egyik iskolai szünetben féltékenységből felpofozta a barátját. Emiatt kirúgták az iskolából, majd később, mivel fegyelmi okokból rúgták ki, egyik környékbeli iskola sem akarta befogadni. Ez az önéletrajzi folt végigkísérte életén, nem tudott messzebb menni, kitörni az elmaradottabb ohio-i vidéki környezetből.

Belegondoltam, hogy én bár a város legjobb magyar iskolájába jártam akkoriban, de nyolcadikosként volt olyan nap, hogy szinte minden szünetben volt verekedés, vagy olyan hét, hogy szinte minden nap. Birkóztunk, verekedtünk, bakalódtunk. A monostori csínytevéseket nem is említem, amelyek jó, emlékezetes kalandok voltak, társaságba kovácsoltak, társaságon belüli szolidaritást erősítették, de Amerikában karriert, életutat derékbe törő élmények lettek volna.

Utólag megítélve azoknak a gyermekcsínyeknek, „bandázásnak” a szolidaritás mellett nem utolsó sorban jellemformáló hatásuk is volt. Ma a fiam a Palocsay kerti vagy a györgyfalvi negyedi negyedik, ötödik tó körüli vagy egyéb csatangolásai egy amerikai rendszerben magánbirtok-háborítást vagy egyéb törvénytelenséget jelentene (mint ahogy annak idején a mi fészkekhez való fára mászásaink is), amiért rég lebuktak volna és már egész társasága keményen bűnhődne, nem kis valószínűséggel velünk szülőkkel együtt.

De egy ilyen túlracionalizált, bürokratikus rendszerben, mint amilyen ma az amerikai, itt Keleten annak idején Petőfi, vagy Ion Creangă lehet, hogy nem írhattak volna úgy, ahogy írtak gyermekkori csínytevéseikről (Petőfi: Szeget szeggel, Creangă: La cireșe), hanem gyümölcslopás miatt kiskorúak intézetébe zárták volna őket. Itthon Petőfinek elég volt a szomszéd bácsitól egy csúfos elporolás, Creangănak egy kiadós apai verés (húúú, mennyi erőszak, börtönt nekik!). Iskolában pedig ennek a tanítása, lehet, hogy bűnözésre való felbujtás lenne, de az biztos, hogy ilyesmi ott tananyagban nem jelenik meg.

Az amerikai rendszer amúgy pontos, az üzleti élet, a gazdaság számára ideális módon kiszámítható és átlátható tervezhetőséget, mindenre kiterjedő szigorúan betartandó és működő szabályozást biztosít, de egy gyermek számára szerintem roppant unalmas műgyermekkort nyújt. Sokszor felnőttek számára is unalmas az agyonszabályozott életmód,

ha egyáltalán van idejük erre rádöbbenni az anyagiak hajszolása, a robotolás közben.

Ha lassú léptekkel is, de ebbe az irányba tartunk mi is, a modernizáció a fogyasztói társadalom e falanszteri világába vezetget (nálunk is már egyre több a „szobagyerek”, aki képernyők előtt, magányosan éli le a gyermekkorát, maximum szülői szervezéssel és szülői felügyelet alatt van valódi - azaz nem virtuális - társaságban). Erre épít a szórakoztatóipar, ezt próbálja előregyártott, ellenőrizhető élményekkel kompenzálni. Meg természetesen mindenhonnan az ömlik, hogy a fogyasztás, a birtoklás a boldogság forrása. Minél többet és drágább dolgokat fogyasztunk, birtoklunk annál boldogabbak vagyunk, annál többet érünk.

Felnőttként valóban jólesik néha Nyugatra, egy kiszámítható világba menni, ahol érezni lehet, hogy működik a rendszer. Érezni, hogy a törvényeknek van egy logikája, hogy betarthatóak, hogy egyszerűek, hogy mindenkire érvényesek, s hogy elsősorban a közjót próbálják szolgálni, nem a hatalom gyanakvásának, elnyomásának, totális kontrolljának a szándéka szülte őket. Meg ahol lehet érezni, hogy nem gond az alapszükségletek biztosítása. De nekem ugyanúgy jólesik utána visszajönni, és a tradicionálisabb világ, a szerves közösséghez egy kicsit még közelebb álló társadalom, az itteni életmód előnyeit is kiélvezni. Egyik világ sem ideális, de mindkettőnek megvannak az előnyei. Egy jó gyermekkor eltöltésére, pedig az itthoni szerintem alkalmasabb.

Nemrég olvastam egy hírt: a németországi Goethe Egyetem nagyszabású tanulmánya, mely 15 országban mintegy 53 ezer 8-12 éves gyerek boldogságát mérte megállapította, hogy Romániában a legboldogabbak a gyerekek. Voltak nekem megfigyeléseim, megérzéseim, na, de, hogy a tudomány ennyire visszaigazolja, erre magam se számítottam! Megörvendtem: ezentúl nem kell magyarázkodjak! Elég lesz a felmérés végeredményét idézni az utódaikért aggódó, de csak az anyagiakra összpontosító (vagy valójában mégiscsak a saját igényeikre figyelő), csodálkozó felnőtteknek.