2017. június 29. csütörtökPéter
28°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dóra műtétje 2: CT

Aczél Dóra utolsó frissítés: 2016. június 30. 14:36

Azt kaptam útravalónak ettől a kedves fiatal osztrák orvosnőtől, hogy keressem meg jól a dokit a CT-hez. Ahogy hazajöttem, leálltam gondolkodni. Kerestem a szálakat.



Telefonbeszélgetések

Háziorvos: Szilágy megyében van, én Biharban, egy CT-ért nem utaznék. Zsigerből elkezdtem tárcsázni a számát, de aztán észbe kaptam, gyorsan megnyomtam a piros gombot.

>> Dóra műtétje 1: a bécsi közkórház >>

PET CT:



- Kriszta, szia. Most teljesen más ügyben kereslek, mint eddig. Szükségem van egy CT-re, nekem, személyesen. Mennyiért csináljátok meg?

- Ha hozol szakorvostól egy beutalót, akkor ingyenes. Ha nem találsz orvost, akkor nagyon drága. De a szakorvos lehet bármilyen területről, nem kell ortopéd legyen.

Nőgyógyász:

- Szia, Tamás. Most teljesen más ügyben kereslek. Egy CT-hez szükségem van egy beutalóra szakorvostól. Te tudsz nekem adni ilyent?

- Dóra, én az országban nem rendelek, nekem magánpraxisom van, úgyhogy sajnálom, de nem tudok adni.

Onkológus lánya:

- Orsi, szia. Egy CT vizsgálathoz szükségem van egy beutalóra szakorvostól. Édesanyád tudna nekem adni?
- Nem tudom, de épp ma találkozok vele, megkérdem.

Onkológus:

- Jó napot, Doktornő! Orsitól kaptam meg a számát, mikor mehetek Önhöz?
- Jó napot, drága. Holnap 8 órára gyere az onkológiára.

Onkológia - Nagyvárad

Reggel 8 óra előtt vagyok pár perccel. Keresem a bejáratot. Alig van kitáblázva, de megyek a szag után, megtalálom a bejáratot. Szép, új épület. A linóleum sem ragad még a padlón, szép recepciós pult fogad a fotocellás ajtón túl. Nincs itt senki. Várok. Nincs csengő. Várok. Senki. Körbejárok, hátha valahol megtalálom a doktornő nevét. Kétszer járok körbe, mert egy nagy táblán ugyan megvan a név, de az, hogy melyik ajtón kopogjak, nincs. Vissza a recepcióra, sehol senki. Most már 8 után vagyok pár perccel. Idegesít, hogy késtem. Másik folyosóra bandukolok, és akkor végre meglátom a nevet az ajtó mellett. Amúgy szép, aranyozott táblán fekete az írás. Kopogok az ajtón, be van zárva. Várok. A folyosó nem túl szűk, fényes is, de nincs szék, hová leülni, gyakorlatilag álló-váróterem. Az én esetemben majdnem mindegy, csakhogy lassan odakullog hozzám egy pizsamás öreg bácsi, az osztályról küldték le, ez látszik. A bőre szürke, csak az akarat tartja a lábait, az erő nem. Tipeg, hogy a mozgás lendülete állva tudja tartani. Eltelik vagy tíz perc, jön még egy bácsi, ő az utcáról, otthonról úgy értem, nincs pizsama rajta, a mozgása valamivel virgoncabb, de azért nem annyira virgonc, hogy kényelmes legyen állni neki. Látszik, hogy nem régen még kezelés alatt volt. A haja puha, friss, a teste hordozása beteg, megtört. Nincs hová leülni, ezért a falnak dől, mellém, mert nekem is jólesik. A doktornő viharozva érkezik fél kilenc körül. Bemegy egy másik ajtón, nem ahol az ő neve van, futva még odamondja nekünk, hogy mindjárt jövök, mindjártjövök. Aztán tényleg mindjárt jött is, felvette a fehér köpenyét, és lehajtott fejjel kérdezte meg tőlünk, hogy mit akarunk, kik vagyunk. Mondom, hogy Orsi, mondja, hogy jaj igen!, menjek be, meséljek. Mesélek, a dossziém a teljes orvosi lelettel nálam van, mire van szüksége vajon, hogy egy beutalót megírjon nekem. Igazából semmilyen papírt nem kért, de tudomásomra hozta, hogy most nem tudja megírni a beutalót. Mert erre a hétre már nincs több CT vizsgálatra szóló ingyenes beutalója. Jöjjek vissza jövő héten, akkorra már hazajön a nemzetközi orvoskonferenciáról, s most be is írja a füzetébe a nevem, én vagyok pont a harmadik, én még épp beleférek, akkor adja a beutalót.

Egy hét. Én értem, tényleg, hogy a rendszer nem működik másképp, de azt nem értem, hogy miért. De szükségem van arra a beutalóra, nem tudok sokat pattogni a rendszer rendszertelenségein, így hát egy hét múlva újra itt vagyok. Akkor is nyolcra.

Most többen vannak az álló-váróteremben, a folyosón járkáló asszisztensnők is valahogy idegesebbek. Egy idősebb hölgy cammog pizsamában, keresi a rendelőt. Hátulról gyorsabban jön az asszisztensnő, zsigerből letegezi, és durván kérdi, hogy hé, mit keresel itt? A néni annyit mond, hogy hát őt fentről küldték, és a doktornőt keresi. Ne itt keresd, mert a másik kabinetben rendel most. Menj oda, majd jön ő is.

Aztán az én orvosom is viharzik. Ugyanúgy, mint a múltkor. Most még kevésbé akar szemkontaktust felvenni. Kérdi, hogy mi kik vagyunk. A bácsik körülöttem mondják. Én is mondom, mentem a menthetőt, nehogy ne kapjak szót, s aztán a doktornő elmenjen anélkül, hogy nekem ideadta volna azt a beutalót. Jaj, igen, Dóra, menjen a másik kabinet elé, ott várjon, jövök én is mindjárt.

Átmegyek. Ahol tömeg van, ott megkérdem, hogy a doktornőre várnak-e. Igen, rá. A doktornő jön, bevisz a kabinetbe, az asszisztensnőjének gyorsan elmondja, hogy beutaló kell, hogy milyen CT-re, s aztán elviharzik. Az asszisztensnő tököl. Elküld az egészségügyi kártyámmal egy másik ajtóhoz, hogy ott adjam le. És menjek a recepcióra, kérjek sorszámot, mert másképp nem tud bevinni a rendszerbe. A recepción adják a számot, leadom egy ajtón a kártyámat, visszamegyek az asszisztensnőhöz, aki még mindig tököl. Visszajön a doktornő, nézi a beutalót, nem jó. Javítsa, kérem. Megint elmondja az asszisztensnőnek, hogy mi kell. Aztán mikor kitölti, az orvosnő újra ellenőrzi. Most már jó. Csókolom, köszönöm.

Tényleg hálás vagyok neki. Mert a fejetlen rendszerben dolgozni szerintem egy rémálom lehet. Az orvosnak kell az adminisztrációt is vinnie, az asszisztensek szerepét nem láttam ebben a történetben. A belső kórházi rendszer pedig valahogy nem állt össze a fejemben. Csak és kizárólag hierarchikus viszonyba tudtam állítani a dolgozókat: recepciósok legalul, asszisztensek utánuk, a tápláléklánc csúcsán az orvosok. Magyarán nem feladatleosztás van és területenkénti kompetenciák, hanem konkrét hierarchia. Az orvos mindent kell tudjon.

Következtetés

Kórházi önkéntes program kell, nem beteg gyerekekkel játszani, hanem várótermi szolgáltatás: székek, sorbanállás az idősek helyett, az adminisztráció segítése.

CT

A beutalóval a kezemben indultam CT-re.

Recepció: kedvesen fogadnak, leültetnek. A nő kér egy kis türelmet, telefonon van épp. Magyarázza, hogy a diétáját a cukorbeteg bácsi hogyan tartsa be, mire figyeljen, illetve mikor jön vizsgálatra, mit egyen és mit ne. Türelmes és korrekt. Amikor leteszi a telefont, új tekintetet vesz fel, hiszen új páciens vagyok neki. Adom a beutalót, kéri az egészségügyi kártyát is. Addig nem enged be, amíg le nem tisztáz minden szükséges infót. Valami gubanc van, hívja az igazgatónőt. Megoldják. Akkor valamit megint nem ért, ez már szakmai, hívja a dokit. Megkonzultáljuk, kitisztázva. Kérem, fáradjon a váróba – mondja nekem. A váróban a betegek rendelkezésére TV, víz, újságok. Természetesen le lehet ülni. A falon közérthető információk lógnak arról, hogy mire kell vigyázni a vizsgálat után. Jól belém is oltják a frászt, vizsgálat után hazaérve nem merem megpuszilni a gyerekeket, külön szobában alszom, nehogy átsugrazzak rájuk.

A doki hív, mondja, hogy ne aggódjak, fél perc az egész. Nem, nem kell levetkőzni, elég, ha a melltartót veszem le alulról, ha nincs fém a ruhámban, akkor nyugodtan maradjak. Lefekszem az ágyra, betolnak a gyűrűbe. Elkezd kattogni, vegyem be a levegőt, ne fújjam ki. Most kifújhatom, kitolnak a gyűrűből, megvagyunk. Menjek vissza a recepcióra. Jövő héten kiadják az eredményt, telefonáljak be előtte, hogy ne jöjjek hiába. Névjegyet kapok.

Hétfőn szép borítékba kaptam az orvosi szakvéleményt és egy CD-n a CT képeket. A szakvélemény azt mondta, hogy semmi rendelleneset nem tapasztaltak. Khmmm. Ezen az apróságon kívül teljesen meg voltam elégedve az ellátással.

Következtetés

1. Minden kórház vállalkozásként kellene működjön. Jól behatárolt és szépen kiosztott feladatkörökkel, ahol a recepciós olyan dolgokban kompetens, amiben az orvos nem. Nem is szólnak egymás munkájába, flottul is működik.

2. A kapcsolati tőke a legértékesebb. A pénznél sokkal.