2020. február 28. péntekElemér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az oktatás nemcsak jog, hanem szolgáltatás is kellene legyen

Simon Mária Tímea 2016. július 05. 15:05, utolsó frissítés: 2016. július 07. 09:45

Senki nem azért fizet adót, hogy mindenki egyenlő oktatásban részesüljön: azért fizetünk, hogy a mi gyerekünk jó oktatásban részesüljön.


Ismét fellángoltak az oktatási rendszerrel és annak hiányosságaival kapcsolatos viták, miután a kommunikációs miniszter a múlt héten egy konferencián azt nyilatkozta, hogy egyes pedagógusok csúfot űznek a szakmájukból, és ezért inkább fel kellene mondaniuk és más hivatást választaniuk. „Hazamész és benyújtod a felmondásod! De nem űzöl csúfot a gyerek jövőjéből!” – mondta el véleményét a miniszter, aki azt is hozzátette, hogy a tanárok nem használhatják kifogásként azt a tényt, hogy kicsi a fizetésük, és ezért ne végezzék el a munkájukat rendesen. Marius Bostan azt is kijelentette, hogy szerinte az ingyenes oktatás a kommunizmus maradványa, és szerinte a szülőknek egy szimbolikus összeget, havi száz lejt kellene fizetniük, hogy ők is érezzék, hogy nem ingyen kapják az oktatást.”

A miniszter kijelentése óriási közfelháborodást váltott ki a társadalomból, ugyanakkor Facebook-csoportok alakultak, hogy az oktatás helyzetéről és lehetséges stratégiákról vitázzanak és érveljenek, hogy hogyan is lehetne a romániai oktatási rendszert megmenteni. Jaj nem, ez nem történt meg, csak a közfelháborodás és az álszentség nagy ebben az esetben is. A közösségi médiában valóban megalakultak a Bostan lemondását követelő csoportok, a sajtóban is megjelentek a miniszteri „ámokfutást” ostorozó írások és Dacian Cioloş miniszterelnök is bocsánatkérésre szólította fel a tárcavezetőt, aki a közösségi oldalán kért bocsánatot a nyilatkozata miatt, ahol az online térben és a médiában lévő barátainak címezve leírta, hogy örül a kijelentését kísérő érdeklődésnek, de elszomorítja, hogy félreértelmezték és politikai célokra használták fel azt. A bejegyzésében kifejtette, hogy kijelentésével elsősorban arra akart utalni, hogy a tanárok bérezési problémájára egy versenyképes oktatási piac kialakítása lehet csak a megoldás.

De miért is tartom a téma kapcsán beinduló közfelháborodást álszentnek? Először is Bostan azt mondta, hogy egyes tanárok csúfot űznek a pedagógusi pályából és a gyerekek jövőjéből. Ezzel a kijelentésével nem nagyon lehet vitatkozni, mert nem azt mondta, hogy minden tanügyes csúfot űz a pedagógus szakmából, hanem, hogy vannak egyesek, akik ezt teszik, illetve, hogy vannak olyanok, akik a kevés tanári fizetésre hivatkozva”így is jól van” mentalitással vesznek el értékes időt a gyerekektől. Emlékszünk még arra az angoltanárnőre, akit az egyik bukaresti tanártüntetésen kérdezett meg a riporter angolul, hogy hány éve tanít, és nem tudott rá angolul válaszolni? Vagy egy Vaslui megyei falusi iskolában tanító angoltanárnő esetére, aki kiejteni alig tudja a szavakat, amelyeket a gyerekeknek meg kellene tanítani? Vagy azokra a tanítókra, akik megszabták, hogy milyen értékben szeretnének ajándékot az év végén és az egyes iskolai ünnepségeken a gyerekek szüleitől?

De ismerünk sajnos ezeknél szörnyűbb példákat is, elég, ha csak a legújabb árvaházi botrányra gondolunk, ahol a tanítók és a nevelők még a gyerekek karácsonyi ajándékát is ellopták, vagy ha eszünkbe jutnak azok a tanárok, akik egy fiatal magyartanárnő blogjában jelennek meg, akik szerint a „gyerekeknek verés kell, mert abból tanulnak”, akik folyamatosan szegregálják a cigány gyerekeket a tanítás és az iskolai élet során. És a sort sajnos lehetne folytatni. A pedagógusi bérek valóban alacsonyak, és az is igaz, hogy a mostani fiatalok számára nem egy vonzó életpálya modell a tanári hivatás, de az alacsony bérek senkit nem jogosítanak fel arra, hogy a munkájukat félkomolyan véve végezzék, mert így pont azoknak az embereknek a presztízsét csökkentik, akik valóban akarnak tenni valamit a gyermekek jövőjéért, mint a már előbb említett magyartanárnő, aki egy kis faluban, a dombok mögött igyekezett olvasni tanítani az ötödikes cigány gyerekeket, mert úgy végezték el a négy osztályt, hogy alapvető írás és olvasási nehézségekkel küzdöttek.


A romániai oktatási rendszer óriási problémákkal küszködik már évtizedek óta, a különböző nemzetközi felmérések szerint a romániai iskoláskorú gyerekek egyre inkább leszakadnak a nyugat-európai társaiktól szövegértés, logikus gondolkodás terén. A PISA-felmérések egyre rosszabb mutatókról árulkodnak, és ha arra az ENSZ-jelentésre gondolunk, hogy a romániai 15 évesek 37 százaléka funkcionális analfabéta, akkor csak még inkább megerősödik bennünk, hogy az egész rendszert érintő válságról van szó, amely csak tovább mélyíti a szakadékot a nyugati társadalmak és a romániai között. Azt is hallottuk már, hogy a romániai magyar oktatási rendszer a nyugat-európai országok cselédpiacára képezi ki a diákokat, és kaptunk elemzést arról is, hogy a külföldi munkát vállalók gyerekei hány százalékban lesznek iskolaelhagyók és kerülnek be idejekorán javítóintézetekbe vagy nevelőotthonokba, hogy ott majd újból a rendszer áldozatai legyenek.

A rendszer nemcsak, hogy több helyen problémás, hiányos, és hosszútávon nem fenntartható, már most sem működik, fogalmazhatunk úgyis, hogy lélegeztetőgépen van.

Sokan úgy gondolják, hogy a probléma elsősorban az oktatás alulfinanszírozásában van, ezért kerülnek be a rendszerbe olyanok, akik máshol nem tudnak elhelyezkedni. Ezeket a szavakat leírni is szörnyű, hogy egy társadalom jövője olyanok kezében van, „akik máshol nem tudnának boldogulni”. Ezért sokan vannak azok, akik szerint az oktatási rendszert csak a fizetős iskolák bevezetése és elterjedése menthetné meg. Ezen a véleményen volt a 20. század egyik legnagyobb közgazdásza is, Milton Friedman, aki már a hatvanas években elkezdett gondolkodni arról, hogy hogyan lehetne az oktatási rendszert a szabad választás elve alapján újrarendezni. A Nobel-díjas közgazdász két könyvében is (Kapitalizmus és szabadság és Választhatsz szabadon) is részletesen foglalkozik az oktatás államtalanításával, és azzal, hogy szolgáltatásnak tartja az oktatást. Egy olyan rendszert képzelt el, ahol az iskolák versengenek a diákokért, és nem a diákok és a szülők kell keressék a kiskapukat és az igazgatók kegyeit, hogy bekerüljenek egy-egy jobb iskolába.

Friedman elképzelése szerint tehát az oktatás szolgáltatás, amit a szülők „megvásárolnak” a gyerekeik számára. Mivel azonban – véli Friedmann – a művelt és képzett emberek a társadalom hasznát is szolgálják, a költségekbe az állam is beszáll, de ezért a támogatásért cserébe elvárhatja, hogy egy adott színvonalon teljesítsenek. Ebben a rendszerben biztos nem történhetne meg olyan eset, hogy egy középiskola egyetlen diákja se menjen át az érettségin.

Friedman elméletének egyik legfontosabb eleme az iskolai utalványok rendszere, vagyis a kormány eldönti, hogy évente mennyit költ a költségvetésből egy család gyermekeinek az iskoláztatására, amelyeket a családok a gyerek taníttatásának a megvásárlására használhatják fel állami vagy magániskolákban, amelyeket ki is lehet egészíteni. Ha belegondolunk csökevényes formában valami hasonló történik most is, a szülők az iskola után megveszik a magán matek órát, a magán román órát, a magán angol órát, amelyekre, hogyha az oktatás színvonala megfelelő lenne, akkor nem lenne szükség.

Friedman elképzelése szerint ez a rendszer sokkal inkább szolgálná a társadalmi esélyegyenlőséget, mint az államosított oktatási rendszer, amely egyformán rossz a gazdagoknak és a szegényeknek is. A mostani rendszerben csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy magániskolába járassák a gyerekeiket, és ők ebben az esetben kétszeresen fizetik meg az oktatás árát, mivel adózniuk nekik is kell. A voucher-rendszerben viszont a szegények felé is megnyílik a lehetőség, hogy iskolát válasszanak maguknak. Sőt, a Friedman elképzelését propagálók szerint ebben a rendszerben minden iskola annyi állami támogatást kapna, ahány diák azt az intézményt választja, így az iskolák rá lennének utalva, hogy versenyben legyenek a többi intézménnyel, ami az oktatás színvonalának az emelkedéséhez vezetne. Ehhez járul még hozzá, hogy amennyiben a szülők maguk választhatják az iskolát, akkor nagyobb ráhatásuk lehet az oktatás menetére, nagyobb beleszólásuk lenne és sokkal inkább kialakulhatna egy kölcsönös együttműködés a tanárok és a szülők között a gyerek oktatása érdekében.

A szabad iskolaválasztás a körzetesítés problémáját és a kiskapuk keresését is megoldaná, hiszen ha mindenki szabadon választhatja meg, hogy hol taníttatja a gyerekét, akkor nem kellene ideiglenes lakcímengedélyekkel trükközni, és a gazdagoknak sem kell „kivásárolni” a gyerekeiket.

A szabad iskolaválasztás és az oktatás szolgáltatásként való felfogása sokak szerint viszont az ördögtől való. Idén márciusban jelent meg a hír, hogy a magániskolák az alaptámogatást az állami költségvetésből kapják ezentúl. Az ellenzők szerint ez nem jó, mert a magániskolák így kettős finanszírozásban részesülnek, hiszen támogatást kapnak az államtól és a magánszférától is, ami igazságtalan és nem szolidáris a többi gyerekkel szemben. Mert az oktatás egyetemes, kötelező, ingyenes és mindenkinek joga van hozzá, és nem azért fizetjük az adót, hogy a saját gyerekünk részesüljön belőle, hanem, hogy az összes gyerek részesüljön belőle. Mert a szociális állam a szolidaritáson alapszik: vagyis mi azért fizetünk adót, hogy minden gyerek egyenlő módon részesüljön az oktatásban.

Ez az állítás egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen senki nem azért fizet adót, hogy egyenlő oktatást kapjon, hanem, hogy jó oktatást kapjon, és senki nem büntethető azért, ha úgy látja, hogy minőségi oktatást nem az állami intézményben fog kapni a gyereke, hanem magániskolában, de ettől még érezni szeretné, hogy az ő adópénzeit az ő gyerekére is fordítják. Az ezt ellenzők szerint azonban ez maga a legnagyobb társadalmi igazságtalanság, a kormány „szegényellenes” intézkedése, a kiváltságosak iskoláinak a támogatása a szegények pénzéből.

A magániskolák állami alaptámogatása valóban nem oldja meg az iskolaelhagyás, a bezárt iskolák, a szegregáció, az ingázásra kényszerített diákok problémáját, de azt mondani, hogy ezeknek az iskoláknak a támogatásából származó összeggel ezeket orvosolni lehetne, túlzás és ugyanolyan ferdítés, minthogy ezzel az intézkedésével szegények pénzéből támogatja az állam a magániskolákat.

A mostani oktatási rendszer nem jó, de erre nem az a megoldás, hogy az állam nyakába varrjuk a probléma teljes megoldását. Lehet, hogy az is egy megoldás lehetne, ha valóban utat engednénk annak, hogy az iskolák finanszírozásába a magánszféra is beszálljon, vagy úgy, hogy a szülők fizetik ki a jobb oktatást, vagy úgy, hogy a cégek, nagyvállalatok lesznek egy-egy iskola támogatói, vagy egy közösség, felekezet száll be hathatósan az állami támogatás mellé, hogy az abban az iskolában tanulók felújított környezetben, a mai kornak megfelelő minőségi oktatásban részesüljenek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!