Dóra műtétje 5: Az a hír, hogy nincs hír
Aczél Dóra 2016. október 20. 13:04, utolsó frissítés: 16:51Ez jó játék, nem mondom, kordában tartja az angoltudásomat, és kordában tartja a kreativitást.
Az a hír, hogy nincs hír. Ez jó játék, nem mondom, kordában tartja az angoltudásomat (a német titkárnőét nem, ő amúgy sem beszél jól; az OKét viszont jól tudja mondani ), és kordában tartja a kreativitást, mert mindig új és új leveleket kell megfogalmazni, új okokat felsorakoztatni, amelyben tisztelettel ugyan, de erősen nyomatékosan kérem az információt. Arról, hogy mi a jó büdös fene történik. És a jó büdös fenének is nagyon kreatívan ki kell találni valami szép és udvarias nevet, mert így mégsem kérdezhetem meg attól a bazi nagy klinikától, ahol nagyon bazi okos orvosok dolgoznak, hogy mi történik, és mire várok.
Négy hónapig épp a bécsi kórház miatt ebben az állapotban leledzeni a következőket tanította meg nekem:
1. Az, hogy valami Romániától nyugatabbra fekszik, semmire nem garancia. A szervezettségre sem.
2. A problémák megoldását sose várd el a titkárnőtől. Ha a probléma akár csak annyi, hogy nem vagy elég információ birtokában, akkor is támadj több helyről. Érdemes a fejnél kezdeni. Mert a hal is mindig onnan bűzlik.
3. Ismét a kapcsolati háló: értékesebb mindennél. Mindig legyen kit felhívni, beszélni a helyzetedről, mert a megoldás onnan jöhet, ahonnan nem is gondolnád. Az én esetemben magamtól jött, de minél többet beszéltem minél több embernek, annál több nézőponttal találkoztam, megerősödött bennem, hogy amit gondoltam, hogy tennem kell, azt kell tenni.
4. Azt kellett tenni, hogy telefonon direktbe orvossal kell beszélni. Ezt nyomatékosan kérni. Az orvos épp műt. – Nem gond, mikor hívhatom vissza? Most sem jó. – Rendben, egy óra múlva ismét hívom.
Vannak helyzetek, amikor csak az visz előre, ha nyomulsz. Ez egy ilyen helyzet.
És a személyesebb következtetések:
1. A környezetem nem érti, hogy mi van. Én sem értem, hogy mi van. És sikerült ennyi időn keresztül elnyomni és hinni, hogy erős vagyok, hogy ez egy lepkepurcnyi helyzet. Nem az. Meg kell engedni az önzőséget. Nem nagyon, de annyira biztosan, hogy szembe kell nézni azokkal az érzelmekkel, amelyek ilyenkor vannak. Nem elnyomni őket. Jogom van félni, és utálni a bizonytalanságot.
2. Jogom van munkahelyi szabadságra. Az élettől nem tudom kivenni, a munkából igen.
A probléma pedig sokkal banálisabb, mint azt reméltem volna: két cég kell legyártsa nekem az egyetlen protézisem, de ez a két cég elfelejtett egymással kommunikálni. Négy hónapon keresztül, igen. Hogy a klinika erről eddig miért nem tudott, mikor nagyon igyekeztem sokat hívni őket, hogy nehogy még véletlenül is megfeledkezzenek rólam, az rejtély. De most már legalább valamilyen szinten idősíkra raktak: egy hónapon belül fognak tudni programálni műtétre. Nagyon izgi, alig várom!