Ha ez Kolozsvár, akkor nagy a baj
Kulcsár Árpád 2016. december 19. 13:55, utolsó frissítés: 14:32Avagy hogyan sikerült a TV2-nek, Till Attilának és a kolozsvári kultúrhéroszoknak összehozni egy rettenetes városimázst.
Van Till Attilának egy műsora, a Propaganda. Ki tudja, mi okból van. Azaz érteni vélem, hogy az Andy Vajna-féle propagandagépezetben valakinek megfordult a fejében, hogy jééé, baszki, Erdély, hát tudjátok, Somlyó, meg bubis víz, meg minden, menjünk már, nézzünk szét, és csináljunk valami mítoszoktól lecsupaszított sorozatot székelyekről, Kolozsvárról, miegymás. Szóval az ötlet akár jónak is nevezhető, mert valóban szükség van Erdély „varázstalanítására”, mert lehet, hogy a Hargitán tisztább a levegő, de a Schweighofer székely emberek segítségével változtatna ezen, és nem, nem a székely szarta a magyart, és nem vagyunk tisztább, erkölcsösebb emberek, mint a pestiek, és nem vagyunk románok, szóval mondom, akár lehetne értelme is ennek a sorozatnak. De persze, ahogy Tillnek sikerült összehoznia, úgy nincs.
Tekintsünk most el attól, hogy a Székelyfölddel foglalkozó rész jó nagy szegmensét fedi le Lénárd András megdicsőítése, holott mind az Igazi Csíki Sör brand, mind Lénárd törpe vízerőmű projektjei minimum árnyaltabbak ennél, és nézzük meg a Kolozsvárt bemutató részeket. Kolozsvár? Ugyan már! Inkább Boros Lóránd kultúraszervező egyiptomi kalandjait, meg Bréda Ferenc homályos fejtegetéseit, és egy-két ínyencséget.
Szóval Till Attila megérkezik Kolozsvárra, állnak Boros Lóránddal a Transylvania Hotel előtt, és kezdődik a teljesen szürreális utazás a kora kétezres évek kocsmapárlatába, valami olyan különösen szürreális Kolozsvárba, ami ma már nem is létezik, gondolnánk, a kultúrmutyi és a klientúra bohéman középszerű Kolozsvárjába. És nem ez a baj, hogy ez a Kolozsvár létezik, hanem, hogy pont ez a Kolozsvár kapott most széles reprezentációt, több másik Kolozsvár pedig nem. Megpróbálok érthetőbbnek lenni.
A Propaganda azt állítja magáról, abban fog újat mondani Erdélyről, hogy csakis olyan embereket szólaltatnak meg, akiknek Erdély nem a múlt, hanem a jövő. Zavaros kijelentés, lehet, hogy akkor az RMDSZ-képviselőkkel kellett volna leülni, nekik lett hirtelen jövővé Erdély, én a magam részéről a jelennek is örülni tudnék. Mindenesetre Tillnek ez nem nagyon sikerült, hát leült ő is, akivel Boros összehozta, és ebből egy hatalmas katyvasz kerekedett ki, a boszorkányüst, ahol minden kavarog, amitől az embernek elmegy a kedve Kolozsvártól.
És önmagában nem az lenne a baj, hogy ezek az emberek ülnek, vagy zsebre dugott kézzel állnak a kamera előtt, mert hát miért ne tennék, az azonban igenis probléma, hogy Till meg a szerkesztő mit kezd az eléjük rakott anyaggal. Mert műfajilag nagyon identitászavaros a kisfilm, valami olyasmit akarhatott, hogy a város identitását a benne élő „kultúracsinálók” identifikációján keresztül mutassa be, de van azért benne séta a mátyáskirály szülőházához (Itt született mátyáskirály? És ez biztos? – kérdezi a roppant jól felkészült Till) és a Házsongárdiba is, csak ezekkel sem kezd semmit a film. A Házsongárdival, ami például lezárja az egész Kolozsvár-részt, sincs kezdve semmi, ott vagyunk, random sírokat mutogatnak nekünk, és Boros egyik régi barátjának a sírja fölött kesergünk. Szóval ez az egyik nagy probléma, a koherencia hiánya: ha valaki efféle portrét akar csinálni, akkor nagyjából sejtenie kellene, hogy mit akar mondani. Ehhez képest van valami homályos kijelentés, hogy pezsgő kulturális város, hogy egyetemi központ, de ha én most hallanék először Kolozsvárról, akkor nagyon nézném, hogy tulajdonképpen mitől is az.
Mert az van, hogy Boros Lóránd, Lakatos Róbert és Bréda Ferenc messze nem olyan érdekesek, hogy a hátukon elvigyék ezt az egész filmecskét. Itt legalábbis nem azok, aztán persze tudja a fene, máshol és másoknak biztosan lehetnek, nekem spéci nem ők jelentik a kolozsvári kultúrhéroszlétet. Mindegy is. Az viszont nem mindegy, hogy a megszólaltatottak pár érdektelen történetén kívül tényleg nem jön le, hogy mitől jó „kultúracsinálók” ők. Ki ma Lakatos Róbert, Boros Lóránd, Bréda Ferenc, Felméri Cecília, Jánosi Andrea, André Ferenc, Kali Ágnes, a Loose Neckties Society, mert nincs, vagy hát sovány az a kritika, ami ezeket az embereket megpróbálná elhelyezni esztétikai irányvonalak, művészeti irányzatok, ideológiák mentén. Az a gyanúm, hogy olyan kicsi ez az erdélyi szemétdomb, hogy nem is nagyon mernek az emberek egymás tyúkszemére lépni, mert sok ilyen kakaskodás volt már a múltban (azaz, hogy a kritika postafordultával váltott személyeskedésbe át).
Szóval, kapunk néhány figurát, akik próbálnak válaszolni Till hülye kérdéseire (Jánosi Andreának: ezeket te festetted? és akkor te festő vagy, vagy grafikus, hogy kell ezt mondani? Jánosi Andrea: Hát… Lóri! Boros Lóránd: Minden! Nagy művésznő!). Na, erről ennyit, de azt nem tudjuk meg, hogy mitől nagy művésznő. De hát eleve nem az a kérdés, hogy „nagy művésznő”-e, hanem, hogy mitől érdekes, amennyiben érdekes. És ez mindenkire vonatkozik: mitől a „legfontosabb” irodalmi lap a Helikon, mitől jó film a Bahrtalo, Jánosi Andrea illusztrációi a Kolozsvár könyvhöz, amiből a filmben semmit sem látunk, csak egy elég kínos végigmutatást.
Amit meg látunk, az Felméri Mátyás, Mátyása, ami kicsit megmenti az epizódot, legalább az egyik megszólaltatottra kíváncsivá teszi a nézőt, látunk egy André Feri en face slamet, ami azért nem tartozik a legsikerültebbek közé, látunk egy együttest, akik talán kicsit jobbak, mint egy gimis tribützenekar, de tényleg nem sokkal. Unalmasak, nem tudnak zenélni, és még az amatőrség diszkrét bája is kiveszett belőlük. Szóval nem volt Kolozsváron egyetlen együttes sem, amiben felsejlik némi eredetiség? Nnna. És látunk egy Bréda Ferencet, és ebben csúcsosodik ki aztán az egész tragikomédia.
Mert hát tulajdonképpen hogyan sülhetne el jól, ha egy felkészületlen riporter és egy sajátosan gondolkodó irodalmár, akinek a végső érvei egy-egy kijelentésre valamiféle miszticizált, sámánattitűdben gyökereznek benne, és mint ilyen, szépen eldiskurálgatnak arról, hogy Bécstől Kamcsatkáig csak egy sztyeppe van, arról, hogy a viselkedésmintákat hogyan határozza meg a kálvinista és katolikus morál, de akkora zavar keletkezik ott a kocsmaasztalnál, hogy Beckett megirigyelné azt a beszélgetést.
És akkor feltevődik a kérdés, miért ők közvetítik a pestiek felé Kolozsvárt? Gondolom, valahogy úgy történhetett, hogy Boros és a haverok, s ááá, kéne valami fiatalos, tegyünk bele slammereket. Aztán ez lett belőle, megtudtuk, hogy Boros Lóránd, Kolozsvár első számú kultúraszervezője mindent tudott a fekete lyukakról, de a fizika szakon kevés volt a csaj, hát elment bölcsésznek. Nem tudjuk meg viszont, hogy miért kékek, és nem feketék a kolozsvári csatornafedők, meg, hogy melyik szobában is született a mátyáskirály.
A TV2 szerkesztőinek javasolnám, ha már ennyi szó esik a multikultiról, sokszínűségéről, akkor azt talán mutatni is kellene. Talán kiderülne, mitől izgalmas erdélyinek, kolozsvárinak lenni, ha mondjuk román képzőművészek sikereiről, aktivistákról, kritikai attitűddel, és nem a kényelembe belesüppedt, köldöknézegető alkotókról lenne szó. Persze a bemutatottak közül sem mindenki az, csak a filmben a kocsmagőzt lehelő, a kilencvenes éveket idéző és a kultúrát saját meggyőződésükkel ledózerolni akaró brancs hangja dominál. No, de akar a nyavalya tippet adni pont a TV2-nek. Csak hát a lecsóba belecsapni kell, nem főzni, főleg, mikor penészes a paradicsom egy része.