2017. szeptember 22. péntekMóric
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ti is érzitek, hogy ez így nem elég?

Főcze János utolsó frissítés: 2017. január 25. 17:11

Van Erdélyben, de pontosabban a romániai magyar kis belső nyilvánosságunkban egy nagy elefánt. Nem beszélünk róla, keveset tudunk foglalkozni vele, és mégis meghatározza mindennapjainkat.


Két irányba hat: kifelé erőtlenné tesz, befelé szétzilálttá. És az is lehetséges – mint ahogy érvelni szeretnék emellett –, hogy még csak nem is ez a legnagyobb problémánk jelenleg.

Talán szavakkal meg se lehet fogni, hogy mennyire ránehezedik a mindennapjainkra ez az elefánt. Ott van, amikor bevásárolunk, és akkor is felénk lengeti ormányát, amikor párt választunk magunknak, vagy éppen a hivatalba megyünk. Mindig dönteni kell, és az is döntés, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást az egészről.

Mindez biztosan nem romániai magyar specifikum. A kisebbségiként való létezés megannyi problémája és visszássága régi témának számít. A folyamatosan újratermelődő, rendszereken, ideológiákon és elnyomásokon átívelő belső nyilvánosságunk büszke lehet arra, hogy amióta létezik, mindig meg lehetett benne találni azokat az igyekezeteket, amelyekkel az együtt gondolkodásra hajlandó értelmiségiek a saját kis világunk jellegzetes problémáink kivesézésére törekedtek. (példaként lásd egy másik korszak Lehet/nem lehet-vitáját és annak az egyik kontextualizáló értelmezését.)

Ami engem megriaszt azonban, az nem ennek a lehetetlennek a léte. Hanem, hogy úgy tűnik, mintha azok, akik ezt a belső nyilvánosságot fentről terelik, és azok is, akik hagyják magukat terelni – de még azok is, akik szeretnének mindezzel szembe menni –, feladták volna az egykori belső nyilvánosság létfontosságú elemeit. Befolyásoltság mindig volt, és éppen ezért butaság lenne erre fogni az egészet. Sokkal többrétűbb ez a probléma.


Kívülről úgy tűnik, hogy a belső nyilvánosságunk kiüresedett, letargiába süllyedt. Alig vannak önmeghatározásra törekvő viták, alig van együtt gondolkodás. Nem maradt majdnem semmi abból a hévből, ami egykor az Erdélyben magyarként maradás feltételeiről, mikéntjének a meghatározásáról szólt. Még a rendszerváltás utáni időszakban is történtek ilyen jellegű igyekezetek, azonban azok is erőtlenek és zárlatosak voltak ahhoz viszonyítva, ami a két világháború között folyt. Akkor frissebb volt a trauma, és újabb a helyzet – ez igaz. De vajon a mostani letargia azért lenne, mert az egykor működő, integratív szellemi műhely feladta a rendszereken és ideológiákon átívelő igyekezeteit? Kifulladt volna? Vagy netán vereséget szenvedett?

Lapozzatok fel egy két világháború közötti Brassói Lapokat, olvassatok el néhány számot az Erdélyi Fiatalokból, vagy vegyetek a kezetekbe egy Hitelt! A megsárgult lapokon alapos viták folytak, azok meg, akik együtt tudtak gondolkodni, arra törekedtek, hogy változást érjenek el a mindennapokban is. És azt is tudom, hogy még csak ennyire messzire sem kell visszanyúlni a múltba, hogy érdemi vitára, programteremtő igyekezetekre találjunk.

Azonban manapság gyanúsan nagy a csend. Mintha az értelmiségi szerep egy ideje kimerült volna a magyarországi szekértáborosdit – ahonnan jön a pénz elve szerint – hellyel-közzel leképező gyűlölködés maximumra járatásával. S olyanná válik az egész, mintha ez elég is lenne, és nem kellene néha kitekinteni az ablakon, a mindennapok világába. Valaki biztos azon dolgozik, hogy minden jobb legyen – reméljük mindannyian. De annyira biztos lenne ez?

Szerintetek annak a másik kornak a más emberei, hasonló problémákkal küszködve, miért tartottak faluszemináriumokat? Miért gondolták úgy, hogy a szociográfiai igényű riportok elengedhetetlen fontosságúak? Miért mentek ki egyesek Isten háta mögötti falvakba, és küldözgették lelkes leveleiket arról, hogy mit és hogyan lehetne? Miért csináltak Vásárhelyi Találkozót 1937-ben Tamási Áron elnökletével, és igyekeztek világnézettől függetlenül megérteni a közös valóságukat?

Mostanság mintha csak kizárólag sértődöttségek és kisstílű leszámolások töltenék meg a közbeszédet, azt a belső nyilvánosságot, ami szerencsénkre 1989 után újraképződött. Odáig megyek, hogy azt is elképzelhetőnek tartom, hogy manapság a forrásszerzésen és leosztáson – más szavakkal: a szellemi vegetáláson és a politikummal szembeni kiszolgáltatottságok megőrzésén – túl alig van valami. Az egész kimerül az erdélyi értelmiségiek pávatáncán a megbuherált pályázatok – magyarabbul: a politikum – körül. A politikai erők begyűjtik az elvárt lojalitás-kinyilvánításokat, és emelve kalapjaikat, lassan elveszik a kezeiket, amelyeket fenyegetőleg a pénzcsapokon pihentettek.

Gondolhatnánk, hogy a politikai belharcok valamiféle grandiózus projekt megvalósításáért folynak, és azért e nagy verseny. S a cél is az, ami kellene legyen: az elöljárókat választó közösségek szolgálata, a jobban képzett és többet átlátó felelőssége a kevésbé képzett és kevesebbet átlátó felé.

De vajon mennyi idő marad ilyesmire, ha közben mindenki azzal van elfoglalva, hogy a mind kisebb szemétdombon lehessen minél nagyobb kakas? Tudom, hogy nem mondok újat, de fogyóban van az idő: az elitünk számára lét- és legitimációs alapot képező közösségeink lassan, de biztosan szívódnak fel, és talán még gyorsabban vándorolnak ki, szóródnak szét. Nem elég megszámolni és leszavaztatni, és aztán magukra hagyni őket, azt gondolva, hogy ők úgy sem osztanak vagy szoroznak abban a háborúban, amit a szűk elit csoportosulásai vívnak egymással, és a vékony középréteg zavartan pislogva megfigyel. Nem lehet végtelenül arra se bazírozni, hogy lesz majd lehetőség egy újabb egyezségre, egy még alternatívabb küszöbre. Ezeknek a szavatossági ideje le fog járni.


Politikusi szerepetek – a tulajdonképpeni legitimációtok – alapja a monostori panelben lakik, Magyarlapádon tanul, vagy éppen most kaparja ki a hóból a fát egy székelyföldi kis faluban, de az is megtörténhet, hogy egy cigánytelepen erősít valamilyen sztereotípiát. Az meg végképp nem kizárt, hogy már külföldön tanul vagy dolgozik.

Feléjük kellene végre fordulni. Igen, hozzájuk, akik legtöbbször szemrebbenés nélkül leszavaznak rátok, csak azért, mert magyar nevetek van. Ha már ilyen a helyzet, akkor ebből kell kihozni a legtöbbet. Ehhez azonban az is kell, hogy ne öljétek meg a vitát, a szabad véleményt, a belső nyilvánosságunkat. Ez nem csak a tiétek! Ez mindannyiunké. És ettől is függ a túlélésünk.

Értelmiségként meg azt kellene tudomásul venni, hogy nem elég önmagunk boldogulása. A néphez kell fordulni. Be kell vinni a mindennapjaikat a közbeszédbe, és azt is meg kell nézni, hogy hol, mit lehet tenni az elit által rég – vagy soha – nem látott módon elhanyagolt árvák állapotának a javítására. Mint a harmincas évek elején. S mint azután is, ahol és ahogy lehetett.

***

Tudom, hogy ti is érzitek, hogy ez így nem elég.

A szerző történész doktorandusz, a Transindex volt munkatársa

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!