2017. október 22. vasárnapElőd
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dóra műtétje 9: Zavarba hoztam a professzort

Aczél Dóra utolsó frissítés: 2017. január 26. 14:16

Összehúzom a szemöldököm, megrázom a fejem: szeretném tudni, hogy mi hír a protézisemről. Az orvos arcán látszik a megdöbbenés: most kötötte össze, hogy én ki vagyok.


Ha már az arab orvos adott időpontot nekem, úgyis Bécsben vagyok, írtam hát az AKH-nak is egy szép levélkét.

Kábé ilyent: Kedves Professzor Úr, hétfőn Bécsben vagyok egy másik orvosi ellenőrzésen. Mivel az utóbbi időben sajnos nem kaptam semmi választ Öntől arra vonatkozóan, hogy mi hír a protézisről, biztosan sokkal egyszerűbb lenne ezt személyesen egyeztetnünk. Kérem, szánjon az idejéből pár percet rám hétfőn, a délutáni órákban.

Három címre küldtem ezt a mailt: a professzor AKHs címére, a titkárnőjének, akit eddig mindig zaklattam, és egy orvosnak, aki megkapta az ügyemet. A professzor amúgy az ortopédiai részleg vezetője. Erre a levélre kaptam összesen két darab választ. Az egyiket az orvostól, hogy sajnos ma is beszélt a protézist gyártó céggel, és semmi hír, a másikat pedig egy napra rá a professzor úr nevében egy totál idegen titkárnőtől. Ordination volt a tárgya a levélnek, és hogy várnak hétfőn 18 órára a Rudolfinerhaus-ba. Interneten gyorsan megnéztem, hogy mi fán terem ez a név: magánklinika. Gondolom magamnak: milyen rendes ez a doki, szentnek vette, hogy én hétfőn ott vagyok, s mivel olyankor nincs programja az AKH-ban, fogad a magánrendelőjében. Mintha-mintha el is érzékenyültem volna.

Az arab orvosról írtam már. Ott kábé egy fél óra alatt végeztem, ez azt jelenti, hogy hét és fél óra állt rendelkezésemre, amit szabadon tölthetek. A kurva hideget a kurva hideg szélfújás tetőzte. Egy kávézóban ettem meg a reggelimet, az ebédemet, ittam kávét és teát. Addig legalább görgettem a napi ügyeimet a laptopomról. Aztán késő délután nekiindultam a városnak, hogy tömegközlekedéssel eljussak a Rudolfinerhausba. Egy órával hamarabb érkeztem, legalább melegecskében fogom megvárni a professzort.


Pontos időben szólítanak be. Kedvesen kezet fog, leültet, kérdi, hogy mi a panaszom. Én összehúzom a szemöldököm, megrázom a fejem: szeretném tudni, hogy mi hír a protézisemről. Ekkor az orvos arcán látszik a megdöbbenés: most kötötte össze, hogy én ki vagyok. Zavartságában mondja, hogy sajnos a protézises céggel nem tudnak zöld ágra vergődni, mert a kapcsolattartó személy beteg (hö??? – kérdezem magamban). Mondom, hogy de most már több mint nyolc hónapja megy ez a dolog, ez most engem mind személyes életemben, mind pedig a szakmaiban leterhel. Jaj, persze, persze, tudja ő is, hogy ez milyen kellemetlen.

És akkor protézis, ugye? – kérdezi. Mondom, igen, van nálam régi röntgenfelvétel, ha az segít. Segít, persze. Előveszem, nézi, nézi, közben egyre inkább látszik az arcán, hogy felidéződik benne a kórképem némi foszlánya. (Kellett volna készülni, gondolom magamban, nem mondom ki hangosan, legyek legalább én emberséges, még akkor is, ha most én vagyok az, aki igazán és jogosan az erdő felől tud állni). Ó, igen, ide egy bipoláris fejet szeretnék rakni a régi helyett, de ez a cég egyszerűen nem gyártja le. Mindig van kifogásuk.

Előveszi a telefonját, hogy hívja a céget most azonnal. Nem válaszol, a rögzítőre hagy üzenetet. Amikor lerakja, kérem, hogy minél előbb haladjunk ebben az ügyben, amint van fejlemény, legyen szíves és keressen. Mondja, hogy mindenképp, még a héten, és keres, és mindenképp, és ez a cég, ez nagyon ejnye-bejnye.

Kezet fogunk, kimegyek. A kedves recepciós hölgy szólít a nevemen, oda megyek hozzá. Kétszáztíz euró lesz, suttogja kedvesen, németül. Kérdem, mennyi? Angolul, hogy biztos legyek benne, hogy jól értettem. Kétszáztíz, mondja megint. Mondom, hogy ez nem oké. De ez egy privátklinika – mondja ő. Én a professzor úr AKHs címétől kértem választ, nem privátrendelést kértem, én ezért a vizsgálatért (ha egyáltalán lehet annak nevezni) nem fogok fizetni. Annyira kategorikus voltam, hogy meglepődtem magamon. Amúgy nem is lett volna annyi pénz nálam, mert a biztonság kedvéért száz eurót raktam be, az AKH-ban annyiba kerül egy vizsgálat. Még a kártyámon sem volt annyi, hogy ezt az összeget fizethessem. Amúgy meg előzetesen nem tájékoztattak az árakról, abszolút nem fair helyzetben találtam magam.

Délelőtt az arab dokinak szívesen adtam ugyanennyi pénzt. Csakhogy ő három variánssal állt elő, ami a helyzetemből való kilábalást illeti, konkrét lépéseket fogalmazott meg, és konkrét határidőket szabott meg. És előlegben közölte az árat, amire én rábólintottam. Meg emellett jókedvű és vicces figura.

A recepciós nő leplezett kedvességgel kér, hogy várjam meg itt. Fejleharapós kedvem lett, érezte is. Pár perc múlva kijön, kezében egy boríték, benne az orvosi lelet. Átadja, megköszöni, és viszontlátást mond. Átveszem, megköszönöm és viszontlátást mondok.

(Magamban azért hozzáteszem: na, azért!)


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!