2018. május 21. hétfőKonstantin
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Oidipusz, avagy az államszocializmus hamis tudata

Borbély András 2017. január 31. 15:35, utolsó frissítés: 15:35

Lehetséges úgy szembenézni a marxista kritika és az államszocializmus örökségével, hogy ne pusztán egy torz kelet-európai szubjektumot lássunk?


Az itt következő vizsgálódás az államszocializmus örökségéhez való történeti viszony kialakításához próbál támpontokat kidolgozni. Kiindulópontom ily módon tehát az, hogy ez a viszony, legalábbis tudatos formája nem adott pusztán azzal, hogy egy olyan társadalomban élünk, melyet olykor posztkommunistának is szoktak nevezni. Megfigyelhető ugyanis, hogy az államszocialista korszak olyan örökségként rögzült a társadalmi és politikai emlékezetben, melyhez többnyire csak elutasító formában, ironikusan vagy cinikusan tudunk viszonyulni. Nem éppen trauma, mely teljesen elzárja magát a racionalizáció elől, de nem is olyan múlt, melynek a jelenhez való viszonya ésszerű kontinuitásként lenne leírható. Nagyon egyszerűen fogalmazva: kérdésesnek tűnik, hogy találhatunk bármi érdemben folytathatót, a jelen számára is érvényeset ebből a korszakból.

Egy olyan területen, mint például a magyar irodalomtörténet, persze úgy tűnik, hogy szükségképpen létre kellene jönnie valamiféle folytonosságnak. Csakhogy a kilencvenes évek irodalomtudományi szemlélete éppenséggel a korszak legjellegzetesebb irodalmát rekesztette ki vizsgálódásai területéről (politizáló irodalom, realizmus), azaz azokra a művekre figyelt, melyek saját, az esztétikum autonómiáját alapul vevő koncepcióját támasztották alá (pl. a prózafordulat). Szolláth Dávid így jellemzi a helyzetet 2011-ben: „A magyar irodalomtörténet-írásban ma gazdátlan a kommunizmus témaköre. Az irodalomtörténészek és kritikusok újabb generációjának írásaiban többnyire néhány közhelyszerű »elrettentő tény« vagy retró szemléletű anekdota fordul elő politikai környezetrajz címén, de ezek általában pusztán retorikai funkciót töltenek be.”[1]

Ez a szelektív szemlélet azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az államszocializmus időszaka nem pusztán az irodalomtörténetben, hanem a társadalmi és politikai emlékezetben is egyfajta mellékvágányként, történelmi hibaként, kényszerű kitérőként, vagy egyszerűen csak a rossz társadalmi közérzet metaforájaként rögzül, melynek lezárultával vissza kell(ett) térni a „helyes útra”, a „jó modernitás” vágányára. E szemlélet szerint 1989 után lényegében az 1945 előtti történelem folytatódik, miután a rendszerváltással a keleti blokk ismét visszakapcsolódik és megpróbál felzárkózni a nyugati fejlődéshez. A jelen írásban ezzel szemben abból indulok ki, hogy az államszocializmus maga is a modernitás egyik sajátos változatának tekinthető, s hogy ilyenként való vizsgálata megfontolandó szempontokkal szolgálhat a kortárs kritikai gondolkodás és esztétikaelmélet számára. Ez a kiindulópont azt a társadalomtörténeti premisszát tartalmazza, hogy az államszocialista államok 1945 után nem leváltak vagy lemaradtak a nyugati, kapitalista típusú fejlődésről és a modernitásról, hanem annak egy sajátos változatát kényszerültek létrehozni, illetve folytatni. Ez az elgondolás több újabb társadalomtörténeti kutatás felől is indokoltnak látszik.

Gazdaságtörténeti szempontból legutóbb a Helyzet Műhely publikációi világítottak rá, hogy amennyiben „a modern társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok alapvető elemzési egységének a történetileg kialakult kapitalista világrendszert tekintjük”[2], akkor az államszocialista blokk a kapitalista világrendszeren belül, a kapitalizmus centrumához képest „félperifériának” tekinthető, nem pedig egy, a kapitalista világrendszertől radikálisan eltérő és elkülönülő gazdasági és politikai formációnak. Nincs szó tehát időbeli lemaradásról, fáziskésésről sem, hanem „egyenlőtlen fejlődésről” – tőke- és technológiai deficitek és az ezekből következő importkényszer, eladósodás a nyugati hitelintézetek felé, függő fejlődés¬–, melyet a centrum, pontosabban a világrendszer egyenlőtlenségre épülő kapitalista logikája kényszerít rá a félperifériára, s mely megváltozott gazdasági és ideológiai feltételek között ugyan, de lényegében 1989 után is érvényben marad.[3]


Az államszocialista országokra jellemző belső kizsákmányolás így sok tekintetben nem a szocialista gazdaság belső sajátosságaiból, hanem a centrumtól való gazdasági függésből következett: „Románia önkizsákmányolásának társadalmi-gazdasági következményei ismertek, de kevés szó esik arról, hogy mindez a nyugati adósság törlesztését szolgálta, amelyet végül 1989-re visszafizetett az ország.”[4]

Ha a különféle baloldali kritikák felől vesszük szemügyre az államszocialista alternatívát, szintén az látszik, hogy a Szovjetunió és még inkább a hozzá 1945 után csatlakozó államok berendezkedése lényegében a kapitalizmus változatainak tekinthető. Magával a bolsevik hatalomátvétellel kapcsolatban már az 1920-as években megfogalmazódott az a marxista kritika, mely szerint:

„Oroszországban az »államkapitalizmus« jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (a hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus részleges újraélesztésére is (NEP). Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került”.[5]

Ana Bazac szerint az 1989 előtti rendszer, melyet szisztematikusan sztálinizmusnak nevez, Románia ipari, gazdasági, közjóléti fejletlensége miatt „a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett”. Éppen ezért továbbra is ragaszkodik a társadalom, a gazdaság, a kapitalizmus marxista kritikájához, s szerinte „a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez.”[6] Ez a tézis nyilvánvalóan Marxnak azt a megállapítását veszi alapul, mely szerint a kommunizmus feltétele a kapitalista gazdaság bizonyos fejlettségi szintje, s ahol ez hiányzott, ott nem valósulhatott meg a kommunizmus – így a kommunista hipotézis továbbra is érvényben van.

Másfelől az 1945 utáni, majd az 1968-as mozgalmakban elevenné váló nyugati baloldali kritika éppen a Szovjetunió érdekszférájába került kelet-közép-európai államokra hivatkozva érvelhetett úgy, hogy mivel ezekben az országokban nem történt forradalom, hanem politikai hatalomátvétel útján épült ki a „létező szocializmus”, ezért ez nem is tekinthető szocializmusnak, hanem államkapitalizmusnak, melyekben a kiépülő bürokrácia a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály funkcióját töltötte be.[7] A társadalmi forradalom elmaradása mellett az államkapitalizmus marxista és kommunista fedőnéven sulykolt, lejáratott doktrínája ezekben az országokban továbbá meggátolta a marxi életműben benne rejlő kritikai potenciál folyamatos korszerűsítését, a marxi kritika sokat hangsúlyozott rugalmasságának kihasználását is. Ennek a folyamatos korszerűsítésnek a hiányában 1989 után a marxizmust, a kommunizmust, sőt egyáltalán a baloldaliságot a „létező szocializmusra” való restauratív vagy retró hangvételű hivatkozásként azonosították, s egyúttal egy letűnt korszak ideológiai védjegyeként utalták a múlt relikviái közé. Míg az államszocialista káderek, a hivatalos baloldal gyorsan ruhát váltott és haszonélvezőjévé, sőt kivitelezőjévé vált az újonnan liberalizált piaci rendszernek, a marxi kritikai hagyaték, a kapitalizmus kritikájának elméleti bázisa ezekben az országokban gazda nélkül maradt (persze ritka kivételek mindig vannak), hiszen az értelmiség könnyen hivatkozhatott arra, hogy eleget foglalkoztak kényszerből az előző rendszerben Marxszal, most már hagyják őket ezzel békén.

Végül ha vetünk egy pillantást a Szovjetunió összeomlásában közrejátszó okokra, ez szintén abban erősít meg, hogy az 1989-es rendszerváltásokat nem lehet tisztán politikai fordulatként vagy forradalomként, az államszocialista berendezkedésről a liberális demokrácia rendszerére való egyszerű, ráadásul alulról kezdeményezett váltásként leírni. A rendszerváltás politikai paktumai ugyanis összefonódtak a gazdaságban, a technológiai fejlesztésekben, illetve a nyugati információs társadalom kialakulásában konvergáló folyamatokkal, melyek az 1968-cal jelzett mozgalmakat megelőzőhöz képest a globális kapitalizmus expanziójának újabb hullámát képviselték. Amikor a téma kutatói azt a kérdést teszik fel, hogy miért omlott össze a Szovjetunió, azzal kénytelenek szembesülni, hogy a 80-as évek végének gazdasági, szociális és politikai tendenciái a keleti blokkban nem támasztják alá azt az állítást, hogy a rendszer önmagát emésztette volna föl, vagyis a változást nem lehet pusztán a keleti blokkon belüli strukturális okokkal magyarázni. A Szovjetunióban a „GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.”[8] Legalábbis a hivatalos adatok szerint 1980-ban a Szovjetunió az iparban az USA előtt járt.[9] Az 1980-as évek végén több pénz forog a szovjet gazdaságban, mint amennyit el tudnak költeni, vagyis aránytalanság állt be a társadalom vásárlóereje és a gazdaság termelőereje között. Emiatt olyan tőkefölösleg keletkezett, amelyet nem tudtak hatékonyan visszaforgatni a gazdaság további fejlesztésébe.[10]

Ennek egyik magyarázata a Szovjetunió technológiai fejlesztések terén való lemaradásában keresendő. Mint köztudott, a technológiai fejlesztések úgy az USA-ban, mint a Szovjetunióban a honvédelmi ipar hatáskörébe tartoztak. Az USA-ban azonban a 70-es évektől a technológiai fejlesztéseket részben privatizálták, azaz létrejött a technológiai piac. Az amerikai védelmi ipart a gyors elavulástól az óvta meg, hogy fejlesztéseivel bevonódott a más amerikai, illetve japán elektronikai cégekkel való versenybe,[11] ami hamarosan előidézte az ipari gazdaság paradigmájáról az információs gazdaságra való váltást. Eközben a Szovjetuniót illetően „minden beszámoló és jelzőszám arra utal, hogy (…) nem következett be az információs technológiáknak az a forradalma, amely a világon az 1970-es években söpört végig”.[12]

Egy 1990-es felmérés szerint a szovjet számítógépgyártás húsz évvel volt lemaradva az amerikai vagy a japán számítógépipar mögött, a technológiai fejlesztések továbbra is a védelmi minisztérium hatáskörébe tartoztak és ezek nem álltak kapcsolatban a társadalmi felhasználás igényeivel. Röviden: míg nyugaton a tudományos kutatás, a technológiai fejlesztés és a társadalmi felhasználás között létrejött a pozitív visszacsatolási kör, amely új lendületet adott az 1968-as forradalom után a gazdaságnak, addig a Szovjetunióban ezek a területek továbbra is egymástól elszigetelten működtek. Így nem álltak rendelkezésre azok a technológiai és társadalmi feltételek, amelyek lehetővé tették volna az ipari gazdaságról az információs társadalomra történő váltást. A technológiai fejlesztések terén megmutatkozó lemaradás tehát itt sem tisztán belső okokkal magyarázható, inkább a kapitalizmus játékszabályai szerint kikényszerített versennyel függ össze.[13]

Gorbacsov politikája a 80-as években inkább a szociális reformok, nem pedig a kommunikációs forradalom irányába mutatkozott nyitottnak, így következhetett be az a konstelláció, hogy a hagyományos pártelit nem Gorbacsov szociális reformjaiban, sokkal inkább a kapitalizmusra való váltásban láthatta annak biztosítékát, hogy továbbra is megőrizze vezető pozícióit a gazdaságban. Ezért 1991-ben Borisz Jelcint juttatták hatalomra, aki végrehajtotta a liberalizációt. Ami azt jelenti, hogy „a szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.”[14] Így állhatott elő az a helyzet, hogy „két évvel e sajátságos »forradalom« után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.”[15]

A kiinduló problémához visszatérve, a föntiekben röviden vázolt okokból kiindulva leszögezhető, hogy legalábbis gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti szempontból nem indokolt a kapitalizmus és az államszocializmus merev, dogmatikus szembeállítása. Ugyanígy nem indokolt a kapitalizmus marxista kritikájának elutasítása azzal a szokásos érveléssel, hogy ennek a kritikai örökségnek az egyenes következménye az államszocialista elnyomás, mivel ez a félperifériának a kapitalista világrendszeren belüli egyenlőtlen fejlődésével és az autoriter ideológiai konstrukciók ebből következő kompenzatórikus funkciójával függhet inkább össze. Amennyiben tehát a marxista kritika és az államszocialista doktrína elutasított vagy meghaladottnak vélt kelet-európai öröksége nem oka, inkább következménye vagy szimptómája a félperifériás modernizációnak, illetve a kapitalizmus logikájából következő egyenlőtlen fejlődésnek, akkor úgy is tekinthetünk rá, mint ennek az egyenlőtlen helyzetnek a szimptomatikus, reálisan azonban sikertelen meghaladási kísérletére.

Egy olyan szubjektumot képzelhetünk el, aki azt hiszi, hogy szembeszegült a kapitalizmus törvényszerűségeivel – méghozzá nem akármilyen áldozatok árán –, mígnem utólag kiderül, hogy pontosan azt tette, amit a kapitalista világrendszer logikája elvárt tőle. Egy ilyen szubjektum indokait, vagyis a kapitalizmussal való kritikus szembeszegülés-kísérletét akkor is tarthatjuk jogosnak, ha az alternatíva kidolgozását sikertelennek ítéljük. Ez lehetővé teszi az államszocialista örökséget, fegyelmezési, tisztogatási, üldözési eljárásaival együtt arra való állandó törekvésként olvasni, hogy tudatosítsa, leleplezze, meghaladja a benne magában saját céljai ellenében ható kapitalista motívumokat, hogy meghaladja saját hamis tudatát.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a marxista teória számol a hamis tudatban rá magára is leselkedő veszéllyel. Ez még akkor is jogosan állapítható meg, ha a hamis tudatnak igencsak rafinált formájára ismerhetünk rá abban, ha valaki azt hiszi, hogy meghaladta hamis tudatát, miközben valójában nem. Lukács György, az államszocializmus teoretikusa írja az 1923-ban németül megjelent Történelem és osztálytudatban:

„Azt a kérdést kell először feltennünk, hogy egy meghatározott társadalmon belül, a termelési folyamatban betöltött meghatározott helyzet nézőpontjából, felfogható-e egyáltalán a társadalom gazdaságának totalitása. Igaz ugyan, hogy az egyes egyéneknek meg kell haladniuk élethelyzetük szűkössége és előítéletei által meghatározott korlátozottságukat, de nem léphető át az a határ, amelyet számukra koruk társadalmának gazdasági struktúrája és az ebben elfoglalt helyzetük határoz meg. Ez meghatározott strukturális viszonyként, olyan formális vonatkozásként van adva, amely az élet minden tárgyát uralni látszik. Az osztálytudat tehát absztrakt-formális szempontból egyben a saját társadalmi-történelmi gazdasági helyzetnek osztályszempontból meghatározott – nem-tudatos volta is. Az ebben a helyzetben rejlő »hamisság«, »látszat«, tehát nem önkényes, hanem pontosan az objektív-gazdasági struktúra gondolati kifejeződése.”[16]

Az idézet eredeti helyén egy olyan gondolatmenetbe ágyazódik, mely arról akar meggyőzni, hogy a proletariátus mint szubjektum történelmileg saját hamis tudatának meghaladására rendeltetett. Ha ez nem is sikerült neki, hamis tudatát tehát tekinthetjük az „objektív-gazdasági struktúra” kifejeződésének.

Amennyiben ezt a tudatosítási kísérletet utólag kénytelenek vagyunk sikertelennek ítélni, akkor ez a szubjektum történelmünk tragikus hősének mutatkozik, egy olyan Oidipusznak, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy csak bukása után ismerhette fel saját hamis tudatának, vakságának következményeit. Ez a bukás azonban éppen azért lehet tragikus, mert előállít és bevezet egy igazságot, amikor rámutat a szubjektum szabadsága és a létezését meghatározó törvényszerűségek közti antagonizmusra. Azt a lehetőséget foglalja tehát magában, hogy a marxista kritika és az államszocializmus örökségével ne pusztán mint abnormális, félresiklott, torz kelet-európai szubjektummal, hanem mint történelmünk tragikus hősével nézzünk szembe.

A szöveg a szerző Szilágyi Domokosról szóló, megjelenés előtt álló könyvének ("Visszateremtés - esztétika és politika Szilágyi Domokos korai költészetében") bevezető fejezete.

Jegyzetek

[1] SZOLLÁTH Dávid, A kommunista aszketizmus esztétikája, Bp., Balassi Kiadó, 2011, 14.
[2] ÉBER Márk Áron, GAGYI Ágnes, JELINEK Csaba, PINKASZ András, 1989. Szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához, Fordulat, 2014/21, 10–63, 14.
[3] A világrendszer-elmélet egy frappáns összefoglalásához = Immanule WALLERSTEIN, Bevezetés a világrendszer-elméletbe, Bp., L’Harmattan Kiadó, 2010.
[4] ÉBER et al, i. m., 24.
[5] KONOK Péter, „…a kommunizmus gyermekbetegsége”?: Baloldali radikalizmusok a 20. században, Bp., Napvilág Kiadó, 2006, 42.
[6] Ana BAZAC, Az antisztálinista disszidensek és a „vox intelligent(s)iae”, Eszmélet, 2003/60, 68–81, 74, 76.
[7] KONOK, i. m., 53–61.
[8] David KOTZ, Fred WEIR, Miért omlott össze a Szovjetunió?, Eszmélet, 1998/38, 52–61, 55.
[9] Manuel CASTELLS, Az információ kora, Bp., Gondolat–Infonia Kiadó, 2007, 41.
[10] KOTZ, WEIR, i. m., 55.
[11] CASTELLS, i. m., 44.
[12] Uo., 41.
[13] Az „információtechnológiai forradalom” egy érdekes hatása Romániában a Securitate megfigyelési technológiáinak hetvenes évekbeli fejlődésében figyelhető meg. A megfigyelési dossziéknak erre az időszakra jellemző megszaporodása azzal függ össze, hogy a személyes megfigyelés módszerét fölválthatta a lehallgatókészülékek beépítése, mely megkönnyítette az információszerzést. Ezzel együtt a leplezés sztálini jó-rossz brutális leleplezési logikáját, mely elsősorban a szubjektum szerkezetének erőszakos átalakítására irányult, fölváltotta az ellenségkeresés jelolvasási stratégiája a megszaporodott informatív anyagban. (Vö. Cristina VATULESCU, Police Aesthetics, Literature, Film and the Secret Police in Soviet Times, California, Stanford University Press, 2010, 46–47.) Megjegyezhető ugyanakkor, hogy a romániai represszió 80-as évekbeli újra-megerősödésére jellemző, hogy ekkor is intenzíven használják a személyi követés módszerét. Cs Gyímesi Éva dossziéjából például kiderül, hogy egyszerre alkalmazták vele szemben az utcai személyi követő módszerét, a telefonba helyezett poloskát, a kihallgatást, illetve a lakó tudta nélküli házkutatást. (Vö. CS. GYÍMESI Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Kolozsvár, Komp-Press, 2009, 36. A besúgók alkalmazásának célja ebben az esetben nem annyira a megfigyelés, mint a társadalmi kommunikáció ellenőrzése. (E diffúz titkosszolgálati reprezentáció értelmezésehez vö. A proletarizáció folyamata és az erőszak problémája című fejezetet.)
[14] KOTZ, WEIR, i. m., 58.
[15] Uo., 52. Α romániai események vonatkozásában az 1989 előtti és utáni rendszer közti megtört folytonosság tendenciája megmutatkozik a romániai választások későbbi győztese, a román Nemzeti Megmentési Front 1989. december 22-i nyilatkozata és a temesvári forradalom résztvevőinek ennek tartalmával szemben tiltakozó, 1990. márciusi 11-i Temesvári Kiáltványa követelései és a követelések megfogalmazói közti személyi eltérésekben. Az előbbi nem tér ki a diktatúra idején hatalmi pozíciót betöltő funkcionáriusok „depolitizálására”, sőt tagjai között éppen ők szerepelnek. A temesvári forradalmárok tiltakozó nyilatkozata a bukaresti hatalomváltásra vonatkozóan lényegében hatástalan maradt. A dokumentumokat vö. PÁNDI Lajos, A kelet-európai diktatúrák bukása: Dokumentumgyűjtemény 1985–1995, Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió, 1996, 147–149, 162–167.
[16] LUKÁCS György, Osztálytudat = L. Gy., Történelem és osztálytudat, Bp., Magvető, 1971, 270–318, 278–279.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!