A tüntetésekről, a patronázs-demokráciáról és a kafkai állapotokról
Kiss Tamás 2017. február 05. 18:00, utolsó frissítés: 2017. február 07. 10:14Nem osztom a napokban eluralkodott forradalmi lelkesedést, és kétlem, hogy a Btk.-t módosító rendelet elbukása jobbá, élhetőbbé tenné az országot.
Figyelmeztetés: az alábbi írás néhol a társadalomtudományos érvelés retorikai elemeit használja, de alapvetően nem elemzés, hanem véleménycikk.
Románia nagyvárosaiban forradalmi hangulat alakult ki, ami miatt a kormánytöbbség nem tudta fenntartani a Btk. módosítására vonatkozó sürgősségi kormányrendeletet. Magam az utóbbi napokban eluralkodó forradalmi lelkesedést nem osztottam, és azt is kétlem, hogy a Btk.-t módosító rendelet elbukása összességében jobbá, élhetőbbé tenné az országot. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy a mostani események hosszú évekre meghatározhatják Románia intézményes és politikai berendezkedését.
A következőkben a folyamatokat három szintre bontom. Ezek a jogi, az intézményes-politikai, illetve a társadalmi szintek. A köztük lévő éles különbséget a jobb érthetőség és a pontszerűség kedvéért húzom meg, hisz valójában egymással összefüggő jelentésrétegekről van szó. A jogi szint tárgyalásakor nem egy jogi megközelítést alkalmazok majd, hanem inkább a jogi folyamatok általános irányáról mondok (laikus) véleményt. Az intézményes berendezkedés szintjén a fékek és ellensúlyok rendszerét érintem röviden. A társadalmi szinten pedig, ami írásom súlypontja, a politikai és jogi folyamatok társadalmi észlelését és ezen keresztül a forradalmi hangulat kialakulásában szerepet játszó tényezőket kísérlem meg bemutatni. Ugyanitt érvelek a mellett, hogy a tüntetések nem győzelmet hoztak valaki számára, hanem inkább egyfajta patthelyzetet rögzítettek.
A jogi és intézményes folyamatok tekintetében alapvetően Barna Gergő véleményét osztom. Az általa jelentős részben már megfogalmazott állításokat csak azért vázolom, mert azok a saját tüntetésekkel kapcsolatos álláspontom meghatározásában is döntőek, továbbá szükségesek a vázolt társadalmi folyamatok megértéséhez.
Jogi és intézményes folyamatok: a DNA túlhatalmának korlátozására
Le szeretném szögezni, hogy nem akarok a mellett érvelni, hogy a Btk. módosítása tartalmilag minden elemében indokolt. Nyilvánvaló, hogy a módosítás eltávolodott, illetve messze túlment az alkotmánybíróság júniusi döntésén, amire a kormány hivatkozott (habár azt hozzáteszem, hogy ez önmagában nem feltétlenül baj, hisz az alkotmánybíróság nem írja, nem írhatja elő pontosan, hogy egy aggályosnak ítélt törvényt hogyan kell módosítani). Az is nyilvánvaló, hogy a módosítás formája, a sürgősségi kormányrendelet sem volt a legszerencsésebb (ha másért nem, mert az ellenzők számára komoly retorikai érveket adott).
Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a büntetőjogi felelősség összeghatárhoz kötésével a kormány (Balog Zoltán tisztelendő úr szavaival) alaposan „túltolta a biciklit”. Elfogadom azt is, hogy a törvényhozói szándékban masszívan benne lehetett az a vágy, hogy a párttársak, barátok és osztályos társak „megússzák”.
Azonban hihetetlenül kártékonyaknak tartom azokat a (Kolozsvár főterén, vagy a környező kocsmákban minden bizonnyal népszerű) „szakértői” véleményeket, amelyek a jogi folyamatok lényegét a „megúszásra”, a „korrupció könnyebbé tételére” korlátozzák. Én úgy látom, hogy a Btk. módosítása a DNA túlhatalmának a korlátozását célzó jogi folyamatba ágyazódik. A kezdeményezés elbukását pedig azért fájlalom, mert úgy érzem, hogy ezt a folyamatot sodorja veszélybe.
Ez a jogi folyamat nem most kezdődött, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem itt fog megállni. Fontos lépése volt az a 2016. februári alkotmánybírósági határozat, ami a vádiratokban felhasználható nyomozati anyagokra vonatkozott. Az alkotmánybíróság itt a megfigyelést végző szervek vonatkozásában a nyomozati hatóságokon kívüli „egyéb állami szervek” („alte organe ale statului”) kifejezést találta aggályosnak. Nem lévén jogász, sajnos nem tudom megmondani, hogy ez az alkotmánybírósági határozat miként épült be a Btk.-ba, illetve, hogy mennyiben változtatott azon a helyzeten, hogy a DNA-s dossziékban (időben) a titkosszolgálati jelentések, majd a vizsgálat megkezdése után a DNA által gyűjtött bizonyítékok követték egymást. Nem tudom, hogy mennyire használhatók fel ma valaki ellen olyan titkosszolgálati megfigyelések, amelyek a nyomozati eljárást megelőzően születtek, arra való hivatkozással, hogy az illető „nemzetbiztonsági kockázatot” jelent (miközben azt ezt alátámasztó dokumentáció és döntési mechanizmusok az érintett és a nyilvánosság számára nem hozzáférhetők). Azt kétségtelennek tekintem azonban, hogy az Ab. 2016. februári döntése élesen rámutatott a titkosszolgálatok és a DNA törvényileg is szentesített összefonódására. Engem pedig ez a tényállás jeges rettenettel tölt el.
Problémának érzem, hogy a politikai elit, az elemzők, vagy a tágabban vett értelmiség ezt a témát a legutóbbi hónapokig nagyon vérszegényen tematizálta. A vérszegény kommunikáció sajnos a magyar politikai elitre is igaz, annak ellenére, hogy tudom, hogy ebben a kérdésben már a folyamat elindulásakor, a 2004-es választást követően az RMDSZ többször keményen ütközött az akkor igazságügyi miniszter Monica Macovei-jel. A választóknak azonban már akkor sem sikerült elmagyarázni, hogy ezek az ütközések miről szólnak. Pedig ez fontos lett volna már akkor is. Azt is problémának érzem, hogy a kérdést (a „SRI-DNA” páros működésének tematizálását) a PSD politikai kommunikációja kisajátította és ezzel (sokak számára) a hiteltelen összeesküvés-elméletek körébe utalta. Véleményem szerint nem az, hanem a DNA túlhatalmának talán leginkább aggályos eleme.
A Btk. mostani módosítása az Alkotmánybíróság egy júniusi határozatára megy vissza, amely a hivatali visszaélés téves döntésként (decizie în mod defectuos) való meghatározását találta alkotmányellenesnek. Én nem értek egyet azokkal az értelmezésekkel, amelyek szerint az alkotmánybíróság csupán egy apró fogalmazásbeli „malheur”-re mutatott rá egy amúgy kellőképpen egyértelmű jogi szövegben. Azzal sem értek egyet, hogy a jogalkotónak az lett volna a dolga, hogy ezt minél kisebb módosítással javítsa ki, lehetőleg úgy, hogy a DNA áldásos tevékenységében semmilyen fennakadást ne okozzon.
Ismét hangsúlyozom: nem a mellett érvelek, hogy a Btk.-t módosító kormányrendelet formája és tartalma rendben volt. De a közkeletű vélekedéssel ellentétben a módosítás nem csupán a „korruptakat segítette volna”, hanem világosabb helyzetet teremhetett volna például az olyan ügyekben, mint amiben Nagy Zsoltot letöltendő börtönbüntetésre ítélték el (véleményem szerint alaptalanul). De sorolhatnánk Markó Attila, Ráduly Róbert, vagy Mezei János esetét is.
Nem érvelek a büntetőjogi felelősség összeghatárhoz kötése mellett sem. Valószínűnek tartom azt is, hogy ennek megállapítása előtt a törvényhozók átgondolták, hogy ki mindenkinek az ügye esik a módosítás hatálya alá. De annál, hogy Liviu Dragnea, vagy mások „megússzák”, vagy sem, sokkal nagyobb problémának tartom, ha a Btk. a hivatali visszaélés szabályozását tekintve nem lényegileg (hanem csupán formálisan) módosul majd. Tágabb értelemben pedig még nagyobb problémának tartom, ha a DNA túlhatalmát szabályozó jogi folyamat elakad.
Az intézményes-politikai szint az előbbiekhez szorosan kapcsolódik. Ugyanis a DNA utóbbi hetekben tett nyilatkozatai, lépései a fékek és ellensúlyok rendszerének is egy torzképét vetítik előre. A törvényhozásnak (legyen az a parlament, vagy a sürgősségi rendeletek esetében a kormány) az alkotmánybíróság, vagy adott esetben az elnöki hivatal lehet a kontrollja. Az alkotmánybíróság elkaszálhat, az elnök adott esetben normakontrollra küldhet törvényeket. De amikor azt látom, hogy a DNA nyilatkozatokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy a saját működését hogyan kellene szabályozni, vagy bekéri a sürgősségi rendeletet meghozó ominózus kormányülés jegyzőkönyvét (vagyis közvetlenül igyekszik kontrollálni a törvényhozást), ugyanaz a jeges rettenet fog el, mint a DNA-s bizonyítékok és a titkosszolgálati jegyzőkönyvek bűnvádi dossziékban való keveredése láttán.
Összességében pedig azt gondolom, hogy a DNA túlhatalmának korlátozását érintő jogi folyamat a román demokrácia legfontosabb kérdése, még ha az a tüntetők szemében vörös posztóként hat is. Mindez ugyanis olyan személyiségi jogi problémákat vet fel, amelyeket nem tudok elfogadni a „korrupt politikusok” megrendszabályozásának áraként, azért, hogy „ezek” ne ússzák meg. Az „ezek” és „mi” közötti ilyen formájú különbségtételt amúgy a populizmus legfontosabb ismérveként szokták emlegetni azok, akik szívesen puffogtatják ezt a fogalmat. Az eljárás alá vontak személyiségi jogaiért adott esetben hajlandó lennék kimenni tüntetni, miközben azért, hogy a korrupt politikusokat zárják be, semmi esetre sem. A várható események tekintetében pedig szerintem nem sok jóval kecsegtet, hogy miközben a korrupt politikusok megbüntetését százezrek követelték (köztük sok barátom, jó ismerősöm), egy ilyen akcióhoz a környezetemben lévők közül igen kevesen csatlakoznának.
Társadalmi folyamatok: a professzionális középosztály és a patronázs-demokrácia restaurálására tett kísérlet
A fenti érvek alapján úgy gondolom, hogy a tüntetések alapvetően egy kedvezőtlen irányba lökték a politikai folyamatokat, és valójában többet ártottak a román demokráciának, mint használtak. Egy másik szinten ugyanakkor a tüntetőkhöz (ha nem is értek velük egyet) empatikusabban viszonyulok.
Egy barátom, akit a tüntetések elég rendesen magukkal ragadtak, nagyon találóan fogalmazta meg, hogy a tüntetők mit éreznek. Szerinte leginkább mindenki egy „normális országban” akar élni és ezért kíván tenni. Ő is ezért tüntet. A megfogalmazásról rögtön Fehérváry Krisztina jó 15 éve írt tanulmánya jutott eszembe, aki szintén a „normalitás” fogalmát használta, és arról beszélt, hogy a kelet-európai középosztály számára ez a fajta normalitás „máshol” van: a nyugati középosztály fogyasztói standardjait és életlehetőségeit jelenti, a saját társadalom pedig mintegy ezek hiányaként nyer meghatározást. Ez a tüntetők „normális országának” is kulcseleme: amit akarnak, az egyfajta idealizált és alapvetően a (képzeletbeli) Nyugattal azonosított intézményes-politikai berendezkedés. Ahol a dolgok nem úgy működnek, mint „nálunk”.
De egyáltalán nem akarom az eszmefuttatást ezzel rövidre zárni, hisz az elégedetlenségnek van egy ennél politikai szempontból kézzelfoghatóbb (még ha ezzel össze is függő) tartalma. Mégpedig az, hogy a tüntetők és általában véve az utóbbi években megerősödött fiatal, nagyvárosi professzionális középosztály nagyon élesen elutasítja a PSD (szerintem nem csupán vélt, hanem nagyon is valós) restaurációs kísérletét. Ennek lényege a működő patronázs-demokrácia visszaállítása, ami körülbelül 2008/2009-ig működött, és amit alapvetően a DNA, illetve a köré fonódó hatalmi struktúra vert szét.
A patronázs-demokrácia (Kanchan Chandra fogalma) nem csupán és nem elsősorban azt jelenti, hogy a rendszer korrupt. Három lényegi elemét különíthetjük el. (1) Az állam szerepe meghatározó nem csupán közvetlen munkaadóként, hanem abban is, hogy a különböző piaci szereplők milyen pozícióra tesznek szert (pl. az által, hogy milyen megrendeléséket kapnak stb.). (2) A választott tisztviselőknek nagy a mozgásterük abban, hogy a közpolitikákat hogyan hajtják végre, és főként hova juttatják az állami erőforrásokat. (3) Ezek következtében az állami erőforrások áramlása a politikai patronázs-hálózatok nyomvonalát követi.
Magam nem osztom azt a sok tüntetőre jellemző idealista elképzelést, hogy a politikai partikularizmus egyfajta atavizmus, ami a demokrácia fejlődésével kinőhető. Viszont a mértékek kérdése szerintem is kardinális, hisz ez alapján eldönthető, hogy egy adott politikai rendszerben, vagy annak egy részében a politikai patronázs központi szervezőelem, avagy nem az. Románia pedig 2008/2009-ig a patronázs-demokrácia már-már ideáltipikus esete volt. A rendszer kiépülésében a Năstase-kormánynak volt kulcsszerepe, de tündöklése az ország „balkáni tigris” korszakának egészére, vagyis a 2000 és 2008 közötti intenzív gazdasági növekedés periódusára tehető. Egyértelműen a PSD rendelkezett (és rendelkezik) a legerősebb, vertikálisan szerveződő patronázs-hálózattal, amelyben a megyei szintű eliteknek volt (van) kulcsszerepük, de a PDL szintén hasonló elven szerveződött és volt képes egy adott ponton a PSD fölé kerekedni. Ma ebben a tekintetben a PSD-nek nincs ellenpárja.
A lényeg azonban nem abban áll, hogy a politikai partikularizmus felszámolható-e ténylegesen, hanem, hogy az utóbbi évtizedben megerősödött fiatal nagyvárosi középosztály ezzel szemben határozza meg magát. A klienteláris struktúrákkal és döntési mechanizmusokkal egyfajta önbizalommal teli, meritokratikus (érdemelvű) ideológiát és ethoszt szegez szembe. A meritokratikus ideál különféle (progresszívnek ítélt) ideológiákkal párosodhat (vannak baloldaliak, zöldek, állatvédők stb.), de a nagy többség számára egy (meglehetősen kritikátlan) neo-liberális világképpel találkozik. A PSD számára a probléma, hogy a klientelizmussal szembeszegezett meritokratikus ideál az ország legdinamikusabb társadalmi csoportja számára központi identitáselem. Ráadásul ezen réteg körében az utóbbi években a társadalmi tiltakozásnak is kialakult egyfajta kultúrája és normarendszere, ami nagyon megnehezíti (az is elképzelhető, hogy lehetetlenné teszi) a patronázs-demokrácia restaurálását.
Patthelyzet
Az egymásnak feszülő PSD (vagy talán a legnagyobb pártnál szélesebb értelemben vett politikai osztály) és DNA, illetve a fiatal városi középosztály erőteljes állásfoglalása ugyanakkor több szempontból inkább patthelyzetet eredményezett. Semmi esetre sem beszélhetünk a „mini-forradalom” győzelméről.
Egyrészt, ahogy azt már a jogi folyamatok kapcsán kifejtettem, a DNA működése lehet, hogy szétverte a patronázs-demokráciát, de a fiatalok által óhajtott „normális országot” nem hozta közelebb. Az eredmény, a személyiségi jogok csorbulása mellett, a közigazgatás bénultsága és hatékonyságának további csökkenése. Az elasztikus (a korrupciós ügyészség és más lehetséges vizsgáló hatóságok által a legnagyobb önkényességgel értelmezett) törvényes keret és a már-már poroszos szigor egyvelege kafkai állapotokat eredményezett. Ez az állapot pedig rosszabb a működő patronázs-demokráciánál. Remélem, hogy a tüntetések mámorából kijózanodók is rájönnek, hogy maguk sem ezt akarják.
Másrészt, azt is tévedésnek tartom, ha a Btk. módosítása elleni nyugati kiállást a jogállamért való aggodalomként értékeljük. Természetesen nem gondolom, hogy a tüntetéseket külföldről szervezték volna. Ha igen, az is lényegtelen, hisz a beindult folyamatok ereje elemi és elsöprő volt. Viszont a „Nyugatnak” a DNA működésére és a patronázs-demokráciát működtető politikai elit megrendszabályozására alapvetően egy, a multinacionális tőke számára a korábbinál kedvezőbb üzleti környezet kialakítása érdekében van szüksége. Ebben a rendszerben a multinacionális tőke erőfölénye közvetlenül, az addig felhasznált korrupt közvetítő elit közvetítése nélkül érvényesülhet. A transznacionális szervezetek alapvetően ezt az üzleti környezetet támogatják, és nem a román demokrácia minősége miatt aggódnak.
Harmadrészt, miközben a professzionális középosztályban rejlő óriási mobilizációs potenciál ismét megmutatkozott (ahogy Iohannis megválasztásakor és egyéb alkalmakkor is), a mobilizáció mögül (továbbra is) hiányzik a politikai program, az azzal kapcsolatos elképzelés, hogy a „normális ország” felé mégis miféle út vezet. Politikai programmal továbbra is egyedül a PSD rendelkezik. Ez pedig az egyik oka, hogy a pártot nem tudja végleg elsodorni a városi középosztály időről időre feltámadó felzúdulása.
A másik ok a párt vidéki hátországa, illetve az országban meglévő végletes társadalmi szakadékok. Az ország nagy többsége (a leszakadó régiókban, falvakon élők, vagy a lecsúszó munkásosztály tagjai) ugyanis nem osztják sem a fiatal középosztály magabiztosságát, sem neo-liberalizmusát, sem pedig meritokratikus lázálmait. Ők (az erre vonatkozó vizsgálatok tanúsága szerint) az elmúlt évtizedekben is az állami protekcionizmusban bíztak, miközben mélyen elutasították a szabad versenyen alapuló kapitalizmust. Csakhogy egészen a közelmúltig a politikai elit szintjén betonbiztosnak tűnt a neo-liberális konszenzus, így „csupán” annyi történt, hogy az elit programjait és a választók preferenciáit fényévek választották el egymástól, anélkül, hogy politikailag ez artikulálódott volna.
A 2016-os választási kampány és a mostani tüntetésekre adott reakciók azonban azt mutatják, hogy a PSD (amely a politikai osztály meghatározó ereje) a neo-liberális konszenzust felmondta. Tette ezt azért, mert a „liberalizáció” (DNA által fémjelzett) újabb hulláma immár a létében fenyegeti. Erre utal, a „Sorosozás”, a transznacionális szervezetekkel való csörte, és a teljes kampánykommunikáció. A neo-liberalizmus kritikájával, az állami protekcionizmus ígéretével pedig véleményem szerint a PSD közép-, vagy akár annál rövidebb távon az eddiginél is masszívabb választói támogatottságot tud bebiztosítani magának. Igaz, azon az áron, hogy a városi középosztályt még jobban elidegeníti magától (ha ez egyáltalán még lehetséges) és tovább élezi a társadalmi törésvonalakat, illetve azokat politikai jelentéssel ruházza fel. Ezzel pedig a különböző közép-kelet európai országok (Magyarország, Lengyelország, Szlovákia) esetében megfigyelhető irányba mozdul el Románia is.