2017. október 22. vasárnapElőd
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Négerek, buzik, bozgorok

Porcsalmi Bálint utolsó frissítés: 2017. február 27. 16:51

A szolidaritás, egymás erősítése, a kisebbségek elfogadása és támogatása nem egyszerűen jótékony gesztus, de önérdek is.




A román többségi társadalom kisebbség-ellenes, intoleráns és konformista. Nemrég olvastam a Sinteza című folyóiratban, hogy a megkérdezettek több mint háromnegyede (76%) szerint az a helyes, ha a többségi álláspontot követjük mindenben. Ezt nemcsak a kutatások alapján, de a mindennapokban is tapasztalhatja bárki, aki erdélyi magyarként él ezen a vidéken.

A jelenség okainak részletes magyarázatára nem vállalkoznék. Ami engem érdekel, hogy vajon ilyenek vagyunk-e mi, magyarok is? Őrizzük-e még a tordai országgyűlés tolerancia-határozatának büszke hagyományát, vagy csak beszédeket tartunk róla, miközben környezetünk és számos globális jelenség hatására, magunk is a félelem részévé, sőt áldozatává váltunk?

A szorongás, a mástól, az idegentől való félelem nem csak hazai jelenség. Egyetemes és magyar, mondhatnánk lemondó iróniával. Gondoljunk csak arra, hogy félünk a migránsoktól, bár mifelénk eggyel sem találkoztunk. De félünk a homoszexuálisoktól is. Sőt, olyat is hallottam, hogy a menekültek és a melegek kéz a kézben törnek civilizált világunkra.

Most a parlament napirendjére kerül két kezdeményezés: az egyik a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetése, a másik a hagyományos család védelmét szavatoló alkotmánymódosítási javaslat. Az egyik a jó, a másik a rossz. Hogy melyik az egyik és melyik a másik, arról vita van. Egyesek szerint mindkettő a melegekről szól, mások szerint egyik sem. Annak ellenére, hogy mindkét javaslat külön tárgyalást érdemelne, én azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha mindkettőről egyszerre beszélünk.

Már csak azért is, mert mindkettő ugyanazon kihívás elé állít. És ezt úgy hívjuk, hogy modernitás. Az elmúlt évtizedekben statisztikák és mindennapi tapasztalatok sora bizonyítja, hogy a házasság vonzereje csökkent, az élettársi kapcsolatban élők száma viszont nőtt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az együtt élő párok jelentős hányada már nem igényli a házasság hagyományos kereteit.

A törvényhozók joggal gondolják tehát úgy, hogy ezt a helyzetet szabályozni kell. Miért ne illetnék meg bizonyos jogok, és miért ne vonatkoznának bizonyos kötelességek azokra, akik nem a házasság kereteit választják? És ha ezt a kiindulópontot elfogadjuk, feltehetjük a következő kérdést is: miért ne lehetne az azonos neműek együttélését is szabályozni a jogok és kötelességek keretein belül? Vagy őket kevesebb jog illeti meg, pusztán azért, mert egy kisebbséghez tartoznak?

Az élettársi viszony hivatalossá tétele egy elterjedt és folyamatosan terjedő élethelyzet szabályozása. Egy modernizálódó és szekularizálódó társadalom egyre természetesebbé és gyakoribbá váló jelenségének ad jogi keretet. Ugyanakkor feloldja azt a diszkriminatív helyzetet, amikor az állam bizonyos előnyöket biztosít a házasságban élőnek, és kizárja a juttatások közül azokat, akik nem kötnek házasságot, de életvitelszerűen együtt élnek. A baráti körben vannak olyan párok – én családoknak nevezem őket –, akik évek óta együtt élnek, közösen nevelnek gyereket, de nem házasodnak össze, és szándékaikat ismerve, nem is fognak. Számukra ez a törvénykezdeményezés nem elméleti vitát jelent jogokról és elvekről, hanem gyakorlati megoldást mindennapi problémákra. Például arra, hogy ha egyikük kórházba kerül, a párja hozzátartozóként szerepeljen, ne látogató ismerősként. Vagy arra, hogyan tehetik javaikat közössé, hogy fizetéseik közös jövedelemként szerepeljenek bankhitelek felvételekor, vagy az egészségbiztosítás megállapításakor. Nekik és még nagyon sok párnak, fiúknak és lányoknak (és nemcsak), akik szeretik egymást, akik közösen tervezik jövőjüket, akik itthon akarnak boldogulni és családot alapítani, életbevágóan fontos, hogy megszülessen ez a törvény.

Ami pedig a melegek jogait illeti ebben a vonatkozásban, a leggyakoribb érv az, hogy a keresztény hagyomány a házasságot nem így, hanem férfi és nő kapcsolataként definiálja. Hát igen, szokták erre válaszolni, de a hit érvényességét, a bibliai tanítások szellemének igazát nem érintik a modernitás okozta változások. Másképpen, erősebben fogalmazva, Bartlett elnök szavaival élve (West Wing / Az elnök emberei, Midterm c. rész): attól még, hogy a Biblia megengedi a leánygyermek rabszolgának adását, nekem nem kell azt feltétlenül megtennem. Ahogy ma már az sem számít halálos bűnnek egy keresztény ember számára, ha szombaton dolgozik , vagy egy futballmeccsen a kapus kézzel érinti a halott sertés bőrét, azaz a labdát. De nem akarom elviccelni a kérdést, hiszen Ferenc pápa egyértelműen fogalmaz: „A katolikus egyháznak, vagyis a keresztény embereknek bocsánatot kellene kérniük a melegektől.”

A modernitás mellett van egy másik szempont is, ami nekünk, kisebbségben élő erdélyi magyaroknak különösen fontos. Ez pedig a szolidaritás. A közösségvállalás minden más kisebbséggel, mindenkivel, akit a többség, és különösen egy nagyon konformista társadalom többsége kirekeszteni próbál. Márpedig a Családért Koalíció kezdeményezése kirekesztő. Azt akarják, hogy az alkotmány korlátozza a család meghatározását egy férfi és egy nő házasságára. Az elvi vitát hanyagolva, csupán egy adatsort ismertetnék. A családügyi minisztérium szerint a Romániában élő gyerekek húsz százaléka egyszülős családban nő fel. 85 százalékban az anya, 15 százalékban az apa neveli egyedül a gyerekeket. Az adatok növekvő trendet mutatnak: 2007-hez képest közel a felére csökkent a házasságok száma, a válások aránya viszont megnőtt, a gyerekek egyharmada pedig (más adat szerint negyven százaléka) házasságon kívül születik. A Koalíció szerint ők nem családok. Csakhogy a valóság más!

Mindkét jogi kezdeményezés esetében azonos a kérdés: a realitást igazítjuk a törvényekhez, vagy a törvényeket a realitáshoz? Én határozottan azt gondolom, hogy az utóbbit kell választanunk. Az élettársi kapcsolatot törvényesíteni kell, a kirekesztő és korlátozó alkotmánymódosítási javaslatokat pedig nem szabad támogatnunk.

Ha azt akarjuk, hogy Románia ne egy homogén, monolitikus gondolkodású ország legyen, akkor a szolidaritás, egymás erősítése, a kisebbségek elfogadása és támogatása nem egyszerűen jótékony gesztus, de önérdek is. Önérdek, ami rólunk szól, és a mi közösségünk javát szolgálja. Mert amíg az egyik nem elfogadott, a másik sem lesz az.

Évekkel ezelőtt egy RMDSZ-es politikus azt mondta, hogy mi, erdélyi magyar vezetők hosszú ideig azt gondoltuk magunkról, hogy okosabbak, tanultabbak, szorgalmasabbak és toleránsabbak vagyunk a románoknál – aztán lassan kiderült, hogy csak beképzeltebbek. Nem volt túl hízelgő, de egyetértettem vele. Most elérkezett az idő, hogy rácáfoljunk erre, vagy másként fogalmazva: bebizonyítsuk, hogy az az igaz, amit mi magunkról gondolunk.

Én azt szeretném, hogy olyan politikai és közösségi vezetőink legyenek, akik különbséget tudnak tenni a család és házasság között, egyneműek és azonos neműek között. Akik szét tudják választani az egyházat az államtól, a kereszténységet az alkotmányosságtól – úgy, hogy elfogadják azokat, bármiben is hisznek inkább. Akiknek a kereszténység emberséget és elfogadást jelent, nem kirekesztést és inkvizíciót, akik a tordai országgyűlés szellemét követik, nem az ortodox fundamentalistákat. Akik kisebbségiként is tudják, hogy a demokrácia nem a többség diktatúráját jelenti. Akik a kényes kérdésekről és megosztó témákról is tudnak vitázni, türelmesen, érvekkel, nem hangoskodással, fölényesen. Akik előre akarják vinni a magyarság ügyét, nem hátrafele. Akik a haladást választják, nem a maradást.


a szerző az RMDSZ ügyvezető elnöke

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!