2017. október 22. vasárnapElőd
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dóra műtétje 14: Kórházi élet

Aczél Dóra utolsó frissítés: 2017. március 18. 10:40

Az orvosok itt csordákban járnak. Hozzám két különböző csorda járt naponta: az ortopédek és a plasztikai sebészek. Ez számít a vizitnek.


Van köztük vagy két idősebb doki, a többiek vagy rezisek, vagy diákok. Mind meg kellett nézzék a sebem.

A műtét utáni első nap két óránként nézték a sebet. Nem csak az orvosok, de a nővérek is. Ügyesen csináltak egy kukucskálót a kötés között, hogy ne kelljen mindig leszedjék az egészet, ugyanis csak arra voltak kíváncsiak, hogy a „szárnyam” hogyan épül be. Azért szárny, mert kaptam egy izmot. Újrahasznosították az oldalsó hátizmom alsó részét, most a karom deltaizmaként kap új funkciót. Ezt konkrétan tessék elképzelni: a hátamon oldalt a csípőmtől egészen a hónaljamig egy seb van, innen vették ki az izom egy részét, azaz nem kivették, hanem ráhajtották a vállamra. Van újra vállam. Pedig a gyerekek szerették a régit is, az nagyon különleges volt nekik, most kíváncsi vagyok, hogy ezt hogy fogják fogadni. Szóval van szárnyam, flap angolul is, németül is, ez konkrétan lapot, lappantyút jelent. Nekem a nagyapám lappantyús pinceajtaját juttatja eszembe.

Első nap, azt hittem, hogy nem állok készen az odakukkintásra, és amúgy tényleg nem is. Mivel a lyukon nézegették a csordás orvosok és a nővérek, ezért én nem is láttam. Fényképezték a telefonjukkal, hogy legyen összehasonlítási alapjuk. Másnap is két óránként csekkoltak, ekkor összeszorított fogakkal kértem az egyik dokit, hogy mutassa meg a fényképet.

Furcsa érzés volt látni, se jó, se rossz, a lyuk megjelent a hasamban, de nem nem, nem sírtam, objektíven, ügyesen kívülről figyeltem, arra koncentráltam, hogy ez egy fénykép, egy váll, nem az enyém, hanem egy műtét utáni. Frankenstein jutott eszembe. Meg a kirakós, amit a nővérnek somolyogva el is mondtam, hogy akkor én most össze lettem kirakósozva. Mosolygott ő is.


Megfürdettek. Az ágyban, fekve. Mosdókesztyűk, tálban víz, illatos fertőtlenítő szappan. Jesse, a férfi nővér volt szolgálatban, ezért óvatosan csinálta, a kényes helyeket megkérte, hogy magamnak mossam, látta, hogy még nem boldogulok, behívta a kolléganőjét, ő segített. Utána krémmel kenték be a lábam. Jól esett, és ezt nem is titkoltam.


Kasztok

A kórházi személyzet kasztokra bontható, és azt tudni kell, hogy kasztok közötti átjárás nincs. Vannak az orvosok, ők nagyrészt mozgásban vannak, mindig épp mennek valahová, csak akkor ülnek le beszélgetni, ha műtét előtt tájékoztatniuk kell mindenről (is). Nem mindegyik kedves, de mindegyik korrekt. Vannak a nővérek, akik jogosultak a vérvételre, kötözésre, gyógyszerezésre, fürdetésre, egyszóval a beteghez szabad nyúlniuk. Nekik van egy rollerük, stílusosan fehér, azzal közlekednek a hosszú kórházi folyosókon. Őket lehet hívógombbal is szólítani, a fejem feletti távirányítón pedig beszélni is lehet velük. Kedvesek, ők mindig. Nem mindegyik tud angolul, de ha kinyögöm, hogy beszéljen lassan németül, akkor tényleg lassan és tagoltan beszél németül, tudtunk kommunikálni.

A kaszti ranglétra következő alsó fokán a kajás nővérek vannak. Azért hívom így, mert fogalmam sincs, hogy hogyan lehet másképp. Nekik annyi a szerepük, hogy napi háromszor minden betegnek kaját osztogatnak, felvágják a husikat katonákra, megkenik a vajaskenyeret, friss vizet töltenek a kancsókba és a poharakba. Közülük egyik sem volt osztrák. A kedvencem a szerb festett szőke, akivel románul beszéltünk végig. Őket is lehet hívni napközben, a távirányító gőzölgő kávé gombjával.

A takarítók között is különbség van: van, aki csak felmos és port töröl, van, aki csak a szemetet viszi ki, és van, aki feltölti a betegszobákat a készenléti eszközökkel (kanül, heparin, némi kötszer). Közülük volt egy román nő Besztercéből, de csúnya szájú volt, folyton pletykált a többiekről, nem esett jól a jelenléte. De mivel úgy örült, hogy én is román vagyok, nagyon nehezen tudtam lerázni minden egyes alkalommal. A többiek mosolygós-alázatos fekete nők voltak, velük nem beszéltem, csak mosolyogtunk, így köszöntünk. Ők észrevétlenek voltak és susogósak, nem akartak a zajjal zavarni senkit.

Az orvosok nem ismerik a nővéreket, a nővérek sem az orvosokat. Viszont mikor egymás alá kell dolgozniuk, akkor hihetetlen jól kommunikálnak és operatívak. Nem éreztem köztük az alá-fölérendeltségi viszonyt, kollégák más munkakörrel, a szűk keresztmetszet pedig a beteg maga. Az orvos a kötözések után megköszönte a segítséget.


Napi rutin

7-kor jött a reggeli. Minden nap vaj, lekvár és két zsömle. Kávé is, ha kértem. És valami gyümölcs, amit sosem tudtam megpucolni, ezért mindig ott maradt. Egyszer almát kaptam, azt megettem. A kaja ugyanolyan, mint itt, Romániában a kórházi. Talán egy fokkal jobb, de kategóriájában ugyanaz. Ez alól csak az ebéd kivétel.

Reggeli után beszedtem a tablettákat, jött az infúziós antibiotikum is. Miután becsepegett, jött a mosakodás. Második nap gyógytornászok jöttek, fel kell kelni, mondták, sétálni kell. Máris? – kérdem, tegnapelőtt volt a műtét. Igen, már simán fel szabad kelnem. Felkötözték a karom, mert vállból nem szabad mozgatni, az egyikük fogta a két vákuumpalackomat, a másik pedig a katéter-zacskómat. Indíts neki a világnak. Első nap a folyosó közepéig mentünk el, aztán vissza. Második nap az egész folyosót bejártuk, és megengedték, hogy a nagy fürdőbe menjek mosakodásra, tolószékben. Úgy örültem neki. Aztán egyszercsak mondom a nővérkének, hogy szédülök. Maradj velünk, vegyél mély levegőt! Vettem én, de nem maradtam velük, szépen filmszakadás, a következő emlékem az, hogy négyen fognak és pakolnak fel az ágyamra. A vízszintestől jól lettem. Így a gyógytornás séta másnap egy kicsit óvatosabbra lett fogva.

12-kor érkezett az ebéd. Az jó volt: leves, főétel, desszert. Mindig volt benne valami zöldség is. Gyógyszer, infúzió, és Doktor House. A bátyám beküldte a letöltött évadokat, az internet szarul ment, igazából csak a gmailt nyitotta meg, mást semmit. Úgyhogy filmeztem egész nap. És a kérdésedre, hogy tényleg épp House-t kell ilyenkor nézni? – az a válaszom, hogy köszi, nekem jót tett. Felvértezett, lehűsítette az érzelmeimet egészen addig, míg új vénát nem kellett szúrni a műtét utáni hetedik napon. Mert addigra az összes tönkrement. Először jött Jesse, a nővér. A karomat totál esélytelennek tartottuk, egy vékonykát mégis talált. Természetesen ahogy beszúrta, úgy ment szét. Nem akarta másodjára próbálni, orvost küldött. Egy fiatal nő jött. Sokat kereste, míg egyszer megszúrta, nem sikerült, de ömlött belőlem a vér. Most jöttek ki először a könnyeim, és nem tudtam őket visszafogni. Sikerült őt is hülye helyzetbe hoznom, el is mondta, hogy tudja, hogy nehéz nekem, s most még ő is kínoz. Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez az első eset, amikor megengedem, hogy kijöjjenek a könnyeim. Nem róla szól.

Talált vénát.

Vacsora 17 órakor. Orrfacsaró fokhagyma-szagú parizer, zsömle, vaj. Tehát vacsorára is azt ettem, amit reggelire: vajas kenyeret. A vaj legalább vaj, a zsömle legalább friss.

Utána House késő estig, közben gyógyszer, infúzió és trombózis elleni szuri a combomba. Lefekvéskor, 9 óra tájékán kértem, hogy hozzanak altatót, mert éjszaka másképp nem tudtam aludni. Így is nehezen, nem szeretek mozdulatlanul, és főleg háton aludni.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!