2017. szeptember 22. péntekMóric
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egyedül nem megy

Sebők Rácz Tímea utolsó frissítés: 2017. március 20. 13:30

Minden napra jut – ha bírjuk lelkierővel – több oldalnyi komment, amelyek között tovább él, terjed, burjánzik az áldozathibáztató kultúra.


Rohanok a folyosón, az egyetem tiszta üres folyosóján a vécé felé. Az a bizonyos, nagyon kedves srác éppen akkor lép ki az ajtaján. Nyitva tartja nekem. Megköszönöm, és elesek a küszöbön. Megpróbálok felállni, de visszazuhanok. Érzem a kezét, ahogy utánam nyúl, hogy felsegítsen. Érzem, hogy nem lesz jó vége. Nem kell, köszi, mondom, de alig hallhatóan. Nagyon álmos vagyok, és nem tudom, miért. Máshol van már a keze. Tiltakoznék, kiabálnék, de csak nagyon halkan jönnek a szavak. Úgysem fog senki meghallani.

Amikor magamhoz térek, csak egy kórházi köntös van rajtam, semmi más, olyan hátul nyitott. Kitettség-érzés minden lépésnél. Menjek a büfébe, mondja valaki, ott várnak a rendőrök. Rendőrnők. Minden lépésemmel kitárulkozom a folyosón haladva. Lassan kezdek emlékezni arra, hogy mi történt. Hogy egy tanárnő valahogyan csak meghallotta a nyöszörgő segélykérésemet. Hogy bejött, és odakacsintott annak a kedves fiúnak, hogy védekezni azért kellene. Hogyan mondjam ezt el a rendőrnőknek? Hogyan fogják elhinni, hogy ez az egész nem az én hibám? Mert ez kattog a fejemben folyton: nem az én hibám.

*

Ez az eset nem történt meg, legalábbis nem velem. Ezt egy délután álmodtam, amiatt, hogy napokig bújtam a különféle nemi erőszakról, bántalmazásokról szóló írások alatti hozzászólásokat. Azt nem tudom, az agyam hogyan bányászta elő pont azt a kedves fiút, akit egyébként csak nagyon futólag ismerek, tényleg kedvesnek, de olyan szempontból stimmelt, hogy valaki, akiről nem gondolnád. Az is stimmelt, hogy valaki látta, de nem akart segíteni, sőt. Stimmelt, hogy magamon kívül vagyok, képtelen vagyok védekezni, ellenkezni is alig, és mégis utána amiatt szorongok, hogy hogyan bizonyítsam be, hogy nem tehetek róla. Stimmelt az utána következő lemeztelenítés, védtelenség és a minden mást elnyomó szégyenérzet.


Ha egy ilyen történetet ébren akartam volna megírni, nem sikerült volna így. Az agyam összerakta helyettem, szimbólumostul, mindenestül. A „forrásanyag” friss példáiból.

*

Salgótarjánban több fiú megerőszakolt egy magatehetetlen lányt, és ezt a Facebookon közvetítették. „Úgy kellett neki, miért ment oda”, „miért iszik/drogozik”, „amikor én 17 éves voltam, még tízre haza kellett menni”, „aki szerint ez erőszak, az nem nézte végig a videót, szemmel láthatóan élvezi a kislány”.





*

Másodfokon az elsőnél súlyosabb, 9 év börtönbüntetésre ítélték azt a magyarországi orvost, aki lúggal csonkította meg volt barátnője nemi szervét. A nő soha többé nem élhet normális szexuális életet, kérdéses, hogy lehet-e gyereke valaha. A Duna tévé riportot sugároz hétfőn az életveszélyt okozó testi sértés miatt elítélt férfival. Ezt az előzetes beharangozóból lehet tudni, amelyről hétvégén több online sajtóorgánum is írt, elítélve a riportot. A nő meg „így jár, aki házas férfival szexel”. Az is lehet, hogy „az életét tette tönkre”, mármint a nő a férfinak, amivel megérdemelte ezt a bánásmódot.





*

Magát tanult embernek tartó személy így „foglalta össze” mindezeket anélkül, hogy konkrét esethez szóljon hozzá: „Az erőszakhoz két fél kell. Egyedül nem megy.”

Igen, el tudok képzelni olyan esetet, amikor nem egyedül megy. Amikor az erőszaktevő, a bántalmazó, a gyilkos a széleskörű társadalmi támogatottságának tudatában követi el a bűncselekményt. Ez persze nem menti fel az egyéni felelőssége alól, csak ábrázolja, miért gondolhatja azt valaki, hogy a megerőszakolt, bántalmazott, meggyilkolt fél „megérdemelte, amit kapott”. Hogy ő nem is igazán tehet róla, csak kiprovokálták belőle. Megkapja ezt a megerősítést körülbelül akárhonnan, a kocsmaasztal mellől, a családból vagy egy tetszőleges hír kommentjei alól a mainstream médiában, és most már úgy tűnik, magából a mainstream médiából is.

Tartok tőle, hogy az illető nem így értette.

*

Mindezzel nem mondtam sok újat. Talán csak az változik, hogy egyre kevesebben hallgatják el a bántalmazást, az erőszakot (persze még mindig nagyon sokan, Melinda és Árpád már linkelt adatokat), egyre több eset kerül nyilvánosságra, a legkirívóbbakkal pedig hosszan foglalkozik a sajtó (mindig meg lehet vizsgálni, hogy jól foglalkozik-e, megfelelően érzékenyen nyúl-e a témához, de önmagában jó, hogy nem siklanak el az ügyek), és így minden napra jut – ha bírjuk lelkierővel – több oldalnyi komment, amelyek között tovább él, terjed, burjánzik az áldozathibáztató kultúra. Szerencsére válaszolnak is rájuk, sokan megpróbálják megértetni az emberekkel, hogy az áldozat az áldozat, és nem tehet róla. De ehhez két fél kell. Egyedül nem megy.

A salgótarjáni esettel és a lúgos orvossal kapcsolatban szövegesen idézett kommentek nem mindegyike szó szerinti, de hangulatukban megfelelnek az eredetieknek. Van, amit már nem tudok visszakeresni, moderálták, vagy a szerzője törölte. A képernyőfotók magyarországi sajtóorgánumok Facebook-oldalairól származnak, és hétfő reggel elérhető kommenteket mutatnak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!