2017. aug. 19. szombatHuba
31°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A kolozsvári színházban bántalmaz a rendező egy színészt. És akkor mi van?

Kulcsár Árpád utolsó frissítés: 2017. március 27. 11:54

Egy színésznőt bántalmaz a rendező egy előadás szünetében, a színház igazgatója meg elbagatellizálná a dolgot. Ne hagyjuk neki!


A színészeket valószínűleg nagyon kimerítette az az embert próbáló teljesítmény, amit az előadás igényelt, ezért nincsenek jelen – mondja Tompa Gábor mosolyogva, miközben ott áll mellette a rendező, és szintén mosolyog. A rendező azonban Ibsen Rosmersholmjának szünetében a színfalak mögött üvöltözött az egyik színésznővel, és meglökdöste, szerinte ugyanis az nem nyújtott elég meggyőző teljesítményt a szerepében. A színészek egész este nem jöttek ki „ünnepelni”, valószínűleg ennek nem a fáradtság az oka, hanem egyfajta tiltakozás azzal szemben, ami velük történt: az önkény, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás e különös, cinikus játékának betetőződése.

Beszélni akartam mindenkivel, előbb az áldozattal, de ő nem volt jelen. Úgy gondoltam, hogy mélységében kellene tematizálni a történteket, nem a botrány kitörését keresve. De most már a botrány adott, az esetet megírta a Krónika vasárnap este. A beszámoló túlmegy a tájékoztatáson, sejtetni is akar, már a cím is furcsa: "Kolozsvári magyar színésznőt bántalmazott az ukrán rendező". Mit számít itt, hogy ki magyar, ki ukrán? Kicsit mintha az, hogy a magyart bántja egy idegen, fontosabb lenne annál, mint hogy egy nőt, vagy egy művészeti dolgozót bántanak egy állami intézményben.

A Whiplash film megjelenése után az Origo készített egy interjút Damien Chazelle rendezővel, közvetlenül a cannes-i bemutató után. A fiatal rendező itt elmondja, a „maximalista”, enyhén szadista tanár figuráját a saját életéből vette, évek óta rémálmai vannak amiatt, hogy nem dobol eléggé jól, holott az ő tanára nem is volt annyira durva, mint amilyet kitalált.

Azon gondolkodott, megéri-e a folyamatos terrornak való kitettség. A verseny, a teljesítményfétis kultúrájában legitimmé válnak a módszerek, amelyek a cél kiteljesedését szolgálják. Az úszókat és tornászokat verik, a színészek fejét lekiabálják, megráncigálják őket, a lényeg, hogy jobbak legyenek, ezáltal jobbá tegyék a terrort alkalmazó személyt is, ő is profitáljon a sikerükből. Vagy egy nemzet, valamilyen közösség is. Hiába, hogy az erőszakhatás nem mérhető sem a színházban, sem a medencében, sehol.


Andriy Zholdak rendező a Rosmersholmhoz írt Próbanaplójában azt írja: "Ha nem tudnék színházat csinálni, valószínű, hogy börtönben ülnék, mint bűnöző." A színház tehát az a tér, ami feloldja a társadalmi viselkedés kódrendszerét, egy alkotói tér, ahol a rendező szerint megváltoznak a játékszabályok, a bűn, az erőszak többé nem úgy értelmezhető, mint e téren kívül, nem szankcionálható, a hierarchia csúcsán levő alkotó szabad kezet kap, hogy vízióját létrehozza. Zholdak azt mondja, erős pszichikumú színészekre van szüksége, hogy aztán jól megtörje őket.

Nekem erről az jut eszembe, hogy az illető pszichopata, megtörni és irányítani akar, átvenni a kontrollt. Nem hiszek az egyszemélyes alkotói színházban sem, jó, ez az én bajom, persze, de Zholdak ilyet is kijelent, hogy ő Artaud a négyzeten. Artaud elsősorban a nézői letargiát vette célba, nem a színészeit gyötörte. De persze így már legitim, amit csinálunk, ez itt a kegyetlen színház, kérem szépen!

Az előadás végén egy újságíró kollégám - akiről tulajdonképpen azt gondolom, hogy évek óta nem fogalmazott meg kritikát egyetlen alkotóval szemben sem, számára az alkotó amolyan tabu, a transzcendentális tudás hordozója, és így, amit művel, az szükségszerűen valamiféle "kultúrlakájmédia" -, azt mondta, hogy neki mennyire tetszett a rendezés. Azt is hozzátette: igaz ugyan, hogy a rendező gyötri a színészeket, de a sajtótájékoztatón is látszott, hogy mennyire hálásak ezért neki. Azon gondolkodom, ha egy másik hierarchiában, egy tagbaszakadt férfi üvöltene egy nőre, hogy nem takarított fel elég szépen, akkor azt a teljesítményfokozást is ilyen lelkesen mesélné nekem? Persze nem, annak nem örül több száz ember a nappaliban.

Tompa Gábor kiemeli az előadás utáni állófogadáson, hogy Zholdak színháza megosztó lehet ugyan, de bátor és kompromisszummentes. Tompa Gábor a Krónika újságírójának azon kérdésére, hogy folytatni fogják-e az együttműködést Zholdakkal, azt mondja: "meglátjuk". Azt állítja, nem volt annyira súlyos az incidens, hogy bántalmazásról lehessen beszélni. Tompa azt is mondja, ha az érintett fél azt állítja, hogy bántalmazás történt, és ennek bizonyítható nyomai vannak, akkor intézkedni fognak az ügyben. Szóval nem elég, hogy az eset minimum egy tanú jelenlétében történt, ha nincs nyom, akkor láthatatlannak kell maradnia.

Egy erdélyi kritikus nemrég idézte Tompa egyik mondatát: „minél demokratikusabb egy társadalom, a színháznak annál »arisztokratikusabbá« kell válnia”. A színház tehát diktatórikus intézmény, élén az irányítóval. Diktatúrában meg, ugye tudjuk, az alattvalóknak kuss a neve, akkor van joguk, amikor a vezető úgy gondolja. Tompa, az „atya” cserbenhagyta a családot, fontosabb volt a géniusszal parolázni, mint állást foglalni, megvédenie a színészeit. Az ő felelőssége, hogy az egyre durvuló próbafolyamatban (ezt engedi sejtetni, hogy egy színész meg is sérült, meg állítólag a rendező már ekkor kellékeket vágott a színészekhez, a kezdeti 17 színészből végül 6 maradt csak benne a produkcióban) hagyta idáig fajulni a dolgokat.

Az előadás egyébként nem volt jó, Zholdaknak sikerült négy óra kiabálással lebutítania Ibsent. Ez persze ebben a kontextusban már majdnem mindegy is. Szerda este játsszák újra a Rosmersholmot. Jó lenne, ha a kolozsvári közönség jelezné, hogy nem ért egyet azzal, ami a színházban történt. Jó lenne, ha Zholdak agresszív alkotói lelke az üres széksorok fölött lebegne. Ha az igazgató nem hajlandó a szemléletváltásra, akkor a nézők feladata jobb belátásra bírni.

(a címoldali fotó a Kolozsvári állami Magyar Színház Facebook-oldaláról származik)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!