2017. június 29. csütörtökPéter
28°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dóra műtétje 15.: Itt a vége, fuss el véle!

Aczél Dóra utolsó frissítés: 2017. március 28. 10:58

A legnagyobb kiszolgáltatottságot az információhiány okozza: sorozata utolsó részében Aczél Dóra a román és osztrák egészségügyi rendszer különbségeiről ír.


Úgy mentem el műtétre, hogy a fejemben csak a logisztika volt, érzelmileg kívül kellett maradnom, hogy mindent el tudjak rendezni időre: kitől kell miben segítséget kérni, hol legyenek a gyerekek, hogyan jutnak el mamáékhoz, Férj hol fog lakni, a papírok mind rendben legyenek, még az utolsó vizsgálatokat minél költséghatékonyabban megoldani, listát írni azokról a személyekről, akiket majd műtét után meg kell látogatni és megköszönni, amit meg kell köszönni; 3 hétre való ruhát bepakolni, hálóingek, fehérneműk – vajon van elég? Timi kérdezte műtét előtti hetekben, hogy hogy vagyok, és én sosem tudtam épkézláb választ adni, csak annyit, hogy nem tudom, tele van logisztikával a fejem.

A kórházban pedig azon kattogtam, hogy épkézláb beszámolót készítsek: elraktam a karkötőmet, melyen a nevem alatt saját vonalkódom van (következő tetoválás téma?), elraktam egy menüt is, hogy mutassam meg, hogy itt leírják papírra, hogy mit eszek és hogy milyen allergének vannak a kajában. Fényképet akartam készíteni a 18. emeleti kilátásról, melyet a látogatók irigykedve bámultak (mennyit fizettem érte? – kérdezték), meg a rollerező nővérekről, videót az osztrák nővérkéről, aki csak németül tudta mondani, hogy csípi a búrám. Többször mondta és nem pont ezzel a szóhasználattal, így megértettem. Logisztikáztam arról, hogy mikor nézzek sorozatot és mikor olvassak. Egyszer sírtam el magam, a vénát szúró orvosnőnek, nem vagyok büszke amúgy arra, hogy csak ennyiszer. Nem adtam meg magamnak az elengedés szabadságát.

Olyan gyorsan hazaküldtek a kórházból, hogy a logisztikának nem volt ideje kiürülni teljesen a fejemből. Itthon is azt csinálom. Takarítás, főzés – én nem tudom csinálni, hogyan oldjuk meg? Bejárónő, napi menü. Hogyan jönnek haza a gyerekek? Kötszer beszerzés, lassan vissza a munkába, hogyan, mennyit, mikortól?

A nyüvecskék ott mocorognak, az agyam menne, csinálná, vállalná, napi 8-at, még többet is. A testem igényli a pihenést, így csak napi párat, sok fekvés, filmmel butítatni az agyat, hogy maradjon nyugton.


Közben meg a hétköznapok újraértelmezése: hogyan mosogatok, hogyan fürdök, hajmosás külön téma. Azt Férj csinálta a kiskáddal: én az ágyra feküdtem, hogy lógjon a fejem, alatta a kiskád, Férj pedig mosta a hajam. Furcsa, nagyon furcsa érzés, hogy mindenben segítséget kell kérnem, zavarja is a számat, mert nem tudom eldönteni, hogy valóban kérhetem-e, vagy ezt meg tudnám csinálni jómagam is. Elvárom, hogy helyettem gondolkodjon, de nem tud (ugye, milyen meglepő?), így az külön idegesít, hogy ki kell mondanom az igényeimet: hajmosás, némi gyógytorna, „kösd meg légyszi a hajam, de nem így, hanem…” és nem tudom befejezni a mondatot, mert nem tudom elmagyarázni, hogy ha nem úgy, akkor hogyan másképp. Logisztika ez is, csakhogy ennek már tudnak lenni mélypontjai. Mert az arcomba dörgöli a kiszolgáltatottságot.

Apropó kiszolgáltatottság, erre vonatkozóan van némi globális következtetésem. Már ha lehet ilyesmit csinálni.

Az első az, hogy a legnagyobb kiszolgáltatottságot az információhiány okozza, főleg ha beteg-kórház viszonyban gondolkodunk. Azt hiszem, hogy általánosítani fogok, de nem hiszem, hogy nagyon mellélőnék, ha azt mondom, hogy a romániai betegellátás nagyon kevés energiát rak a páciensek tájékoztatásába bármilyen szinten is. Azaz én, mint beteg csak papírokat cocókáztattam ide-oda, de őszintén megmondom, hogy nagyon sok esetben fogalmam sem volt, hogy mit miért kell csinálnom. Egyáltalán kell-e. Röntgennél volt, hogy elfelejtették megkérdezni, hogy várandós vagyok-e; amikor Rózával voltam egy éve díszhisztis státuszt kaptam, mert visszakérdeztem, hogy mégis mire kell fizetnem napi 20 lejt. Amúgy benne van a törvényben, csakhogy ezt nekem senki nem mondta beutaláskor. Bécsben napi 12 eurót kellett fizetnem, mikor rákérdeztem, hogy miért, akkor angol nyelven adták a kezembe a törvényt, megvárták, míg elolvasom, és megkérdezték, hogy van-e még kérdésem. Az sem titok, hogy egy egyes típusú diabéteszes barátnőm kedvesen írta nekem, hogy képzeljem el, kap adókedvezményt betegségéből kifolyólag. Persze – mondom én, hiszen ez joga, ezt a könyvelőjének tudni kell. Sajnos nem tudta, jó, hogy az enyém igen. De ettől még nincs rendben a helyzet.

Magyarán erősen gondolkodok egy ilyen típusú tanácsadói szolgáltatás létrehozásában. Még nem öltött formát, majd, remélem, pályázati keretekből megszületik a forma is. Jó helyen dolgozom, hál’ Istennek.

Következtetés az is, hogy felkötött kézzel, és épp ezért egy kézzel élni elég kínkeserves dolog. Nem tudok fűzős cipőt húzni, a melltartó bekapcsolása pedig külön megér egy misét. A zuhanyzás valami civilizációs fogalom lehet, már nem nagyon tudom, hogy mit jelent. A közeljövőre ütemeztem az újratanulását.

Kórházi közegben a legélesebb különbség a román és osztrák rendszer között a konjunktúra maga. Minden ebből fakad. Az, hogy kedvesek-e és türelmesek-e az orvosok Romániában, azért általánosítható, mert a rendszer termeli ki a hozzáállást. Megrökönyödve és majdnem sírva tapasztaltam azt a tényt, mikor betegnyugdíjamat intéztem és az orvosnő állatként kiabált a bácsival, aki benézte az időpontot, és később jött, mint ahogy a doktornő szerint kellett volna. Mérges voltam a doktornőre, hogy így nem lehet elbánni egy emberrel sem, míg megtudtam, hogy a doktornő annyira túlterhelt, hogy gyakorlatilag a megyében egyedüliként viszi a betegnyugdíjaztatást. Egyetlen asszisztens segített neki a papírmunkában. Szerintem nekem sem lenne türelmem mindenkihez. És igen, a páciensek sem mind aranyból vannak, igenis vannak büdösek, gondozatlanok és nehéz felfogásúak. Sokan, méghozzá. Bécsben nagyon sok bevándorlót láttam, de gondozatlan, elhanyagolt pácienset alig.

Nem tudom elfelejteni azt a reprezentatív esetet sem, mikor az onkológiára mentem beutalóért egy CT vizsgálatra, és a doktornőnek gyakorlatilag azzal telt a napja, hogy egy beteget nem csak orvosilag, de adminisztratíve is vizsgált. Az asszisztense nem tudott kitölteni két darab beutalót helyesen, a doktornő kellett szóról-szóra diktálja, miután már érvénytelenítették a helytelenül kitöltötteket. Nem mondom, hogy ez mindenhol így van, de maga a tény, hogy egy kórházban ez megtörténhet, nagyon sokat elárul a rendszerről. Az AKH-ban az orvosok diktafonba bemondják a vizsgálat eredményét, utána az asszisztensek feladata elkészíteni a leletet, a doki a végén aláír.

Az, hogy a páciens fizet-e vagy sem, ki fizet helyette az AKH-ban, nem tudják se az orvosok, se a nővérek. Azt a felvételi irodának kell tudni, aki felveszi a beteget. Tovább senkit nem érdekel, hiszen orvosilag ez nem releváns (ugyebár). Én nem tudom eldönteni, hogy normális-e, hogy itthon az orvosoknak dönteniük kell afelől, hogy ki kapjon ingyenes kivizsgálást a havi kvótából. Vajon ez orvosi kérdés, vagy sokkal inkább biztosítási-adminisztratív?

Az AKH közismerten futószalagos kórház, hiszen rengeteg és konkrétan mindenféle beavatkozást végeznek, de sosem éreztem magam kiszolgáltatott helyzetben. Sem azért, mert fölöslegesen kellett volna levetkőznöm, sem azért, mert valaki más jelenlétében beszéltek volna a betegségemről, vagy kötöztek volna. Nem bántják az ember méltóságát. A varratokat itthon szedettem ki, a sürgősségire vitt fel egy jóbarátom, és amíg vártam, hogy a nálam sürgősebb eseteket lássák el, konkrétan szem-fül és szagtanúja voltam mindennek és mindenkinek, akit a sürgősségin elláttak. Egy kisebb műtétet néztem végig, mert nem húzták el a választófüggönyöket, a nővérek kinevették az alkoholmérgezéses beteget, egy nénit pedig prím-plánban EKG-ztak meg, majd miután nem tudták ott ellátni rendesen, elvitték az újraélesztőbe, végig az egész sürgősségin, miközben a néni felsője gyakorlatilag már semmit nem takart. Félő, hogy nekem azért húzták be a függönyöket, mert megtudták hogy Bécsben műtöttek, és mert a jóbarátom vitt fel. És – noha az én méltóságom nem sérült, a sírás azért környékezett, mert kiszolgáltatottságot láttam és éreztem magam körül.