2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az elhallgatás diszkrét bája

Nagy Endre 2017. április 05. 09:14, utolsó frissítés: 11:55

Egyfajta perverz társadalmi szerződésben élünk és mozgunk, ahol jól tudjuk, kinek tartjuk oda és ki tartja oda az övét minekünk.


A kelet-európai és ezen belül romániai magyar ember nem arról híres, hogy azonnal pszichológushoz rohan, amint kiderül, hogy a netről rendelt farmerje mégsem áll jól. Sőt, még arról sem beszél, hogy az anyós már megint nem dicsérte meg a húsvéti ebédet. Arról is hallgat, ha a gyereke tanítója kivételez az osztálytársak között, sőt esetleg akkor is csendben marad, ha közintézményekben, hivatalokban lekezelően viszonyulnak hozzá.

Nincs szava akkor sem, amikor nemi, etnikai, nemzetiségi, átlagjövedelmi besorolás alapján megkülönböztetést szenved el. Magunk és mások eltűrt sérelmeit időnként majdnem büszkén mutogatjuk, mint háborús veterán a sebhelyeit. A szomszédasszonyt nem kérdezzük meg a boltban, miért kékeslila a szeme alja, a folyosó sarkán szipogó diákhoz nem megyünk oda. Nem sírunk a magunk bajáról, nem kérdezzük másét. Mert a mindent csendben elviselő, konok hallgatagság erényünkké vált, egyrészt annak okán, hogy a kulturális örökségként belénk kódolt keresztényi alázatot mélyen félreértettük, másrészt azért, mert


beleposhadtunk a magatehetetlen, sorsát méltósággal elviselő álbüszkeségbe.

Napokkal ezelőtt ütött a hír: Kolozsváron (magyar) színész(nő)t agresszált az (ukrán) rendező(férfi). A közfelháborodás különböző szintjei és formái azonnal lemérhetőek voltak a hazai magyar nyelvű média kis mezején: volt, ahol az volt fontos, hogy ki az ukrán, ki a magyar, volt, ahol a férfi-nő tengely mentén rajzolták meg a pontokat, és volt, aki inkább a főnök-beosztott polaritást kívánta kihangsúlyozni. A fenti önkényes zárójelkiosztás is azt szolgálja, hogy mindenki kedvére megválaszthassa a kedvenc forgatókönyvét.



És vannak más hangok is a történet környékén. Ismerjük a hivatalos verziót: amíg nincs feljelentés, addig belső munkakonfliktusnak tekintik az ügyet és punktum. Utólagos félresikeredett válságkommunikációs húzással bejelentik: levonnak a rendező honoráriumából. Vagyis pénzben mérik a dolgot. Ennél már csak az lenne durvább, ha egyúttal azt is bejelentenék: a rendezőtől megvont pénzt átadják kártérítésként a sértett félnek. Hiszen köztudottan azért megy valaki színésznek, hogy pénzért cserébe időnként felpofozzák, ráordibáljanak, vagy megrángassák. Közben a színészközösség szolidarizál, mert ez minden, amit megtehet. Az eddigiekből kiderült, sem a történethez közel állók,

sem a szélesebb körű nyilvánosság nem igazán tud mit érdemben kezdeni az egésszel.

És itt most engedjük el a konkrét kolozsvári esetet, vagy legalábbis kezeljük úgy, mint mércét a tágabb társadalmi valóságot illetően. És egyáltalán nem erőltetett a felvetett kérdés: havifixünk, társadalmi pozíciónk, beosztásunk, férji vagy feleségi minőségünk, egyáltalán bármilyen kritérium, amit meg lehet nevezni személyünket illetően, magában hordozza-e kiszolgáltatottsági szintünket? Ki az, aki velünk agresszíven viselkedhet és ki az, aki alattunk van az agressziós táplálékláncban? Úgy tűnik, egyfajta perverz társadalmi szerződésben élünk és mozgunk, ahol jól tudjuk, kinek tartjuk oda és ki tartja oda az övét minekünk. Avagy a pofonoknak is van kioszthatósági hierarchiája.

Igen, így van és így van ez jól, mondhatná, kommentelhetné a valóságot jól ismerő pragmatikus olvasó. És valóban ez a helyzet. Jól tudjuk, ki a főnökünk, és kiknek vagyunk a főnöke. Ismerjük beosztásunkat, munkaköri leírásunkat, jól tudjuk, ki az, aki utasít és ki az, aki végrehajt. Valamelyest világos kép van a fejünkben arról, hogy meddig terjed a saját hatalmunk és hol kezdődik valaki másé. És ugyanezt árnyalatnyi különbséggel elmondhatjuk személyes kapcsolataink, baráti körünk, családunk, párkapcsolati viszonyunk esetében is. Jól tudjuk, ki a hangadó a baráti körben, mindannyiunknak megvan az a havere, akinél az asszony dirigál, vagy épp az anyós, és gyakran van, ahol épp a feleséget kezelik pincérként vagy szobalánykényt. Erőviszonyok egymásnak feszülése, kiegyensúlyozottsága vagy épp egyensúlyból való kibillenése jellemzi társadalmi létezésünket, ez így volt és így is marad.

A probléma azonban ott kezdődik, amikor a kificamodott társadalmi konvenciók immunitást is adnak agresszív magatartás esetén bizonyos személyeknek. A férj odaüthet, társaságban megalázhat feleséget, a feleség három pohár bor után cinikus kommentekkel is apropózhat a ki nem elégítő nemi életre társaságban, az anyós akár undok hallgatással is megmérgezhet jól induló házasságokat. Ugyanígy a főnök leordibálhatja a fejünket, a pap érzelmileg zsarolhat elkárhozással, a tanító lehülyézheti a gyerekünket, a rendező agresszív lehet a színésszel. És a legszomorúbb az egészben, hogy egyetlen dolog legitimizálja mindezt: az elhallgatás.


Egyszerűen vannak dolgok amelyekről nem beszélünk.

Még a legjobb barátnak sem, még a gyóntató fülkében sem, nemhogy a nagy nyilvánosság előtt. Mi lenne, ha minden munkahelyi, hálószobai, konyhai, iskolai, kórházi stb. agressziót úgy kezelne a közvélemény, mint a kolozsvári esetet? És talán ezért is robbant ekkorát - véleményem szerint túl nagyot - a kolozsvári eset: mert annyi mindent elhallgattunk, agyonhallgattunk, csendben tudomásul vettünk, hogy most ebbe nagyon bele kellett kapaszkodnunk. És Facebook-kommentekben, újságcikkekben, kocsmaasztali harsánykodásban mindenki nagyon megmondja a nagy igazságokat, fejre olvas szentenciákat, miközben a közvetlen környezete velejéig át van itatva ugyanazzal a jelenséggel, amelynek szembetűnő, mediatizált esetét olyannyira sietünk meg- és elítélni.

A közelmúlt egyik nagyszerű kezdeményezése volt a családon belüli erőszakra, a nők elleni erőszakra figyelmet irányító hazai kampány. Megvalósításának, kommunikációjának megítélése nem ennek az írásnak a tárgya, két dolgot mégis meg kell említeni tanulságként. (1) Amikor ún. tabutémákról próbálunk beszélni, azonnal meglátszik esetlenségünk, sutaságunk. Egyszerűen nem tudjuk, hogyan lássunk hozzá, honnan is kezdjük. Ismétlem, nem az említett kampány tartalma, képi anyaga, megvalósítói fölötti ítélkezésről van szó, csupán annyit érdemes megjegyeznünk: azonnal érezni lehetett, hogy ez az első próbálkozások egyike, amikor ilyesmit, ilyen széles körben tematizálni akarunk. Vagyis be kell látnunk: a társadalmi párbeszéd, a köz tudata évtizedekig nem foglalkozott ezzel a témával.

(2) Amikor valaki, valakik mégis szájukra veszik a kínos, mindenki által agyonhallgatott témát, akkor az első reakciók nem a kampány témájáról, hanem milyenségéről szóltak. Persze (építő jellegű) kritikának mindig is helye van, de valahogy hiányoltam az érdemi hozzászólást, vagy - miért ne -, az aktív szerepvállalást az ügy érdekében. És ez is egyfajta elhallgatása, vagy elbagatellizálása az egész témának, addig beszélünk mellé, amíg másról kezdünk beszélni.

A többrétű kérdés pedig marad továbbra is megválaszolatlanul: jogunk van-e pozíciónknak megfelelően durváskodni és el kell-e szenvednünk a felülről jövő agressziót? És a legnehezebb kérdés: kötelező-e elhallgatni mindazt, ami velünk történik és elvárjuk-e mások hallgatását, amikor mi magunk vagyunk a bántó fél? Hol van a határ, ahonnan kezdve nem magánügyről, nem belső munkaügyi konfliktusról beszélünk, hanem külső segítségre, külső beavatkozásra van szükség? Egyáltalán mit tartunk normalitásnak és tudjuk-e világosan, honnan kezdődik az agresszió, a bántás fogalma a társadalmi konvencióinkban?

Külön társadalomtudományi kutatást érdemelne a téma, hogy romániai magyarokként miként hoztuk magunkkal az emberi viszonyainkat átitató agresszió hagyományát, illetve annak megítélését a történelem különböző korszakain keresztül. Ami viszont most különösen időszerű: az agresszió elhallgatásának íratlan törvényét mikor kódolták belénk és miért nem tudunk szabadulni tőle? Vagy beszélünk róla, vagy elhallgatjuk ezt is. Az elhallgatással eddig ennyire jutottunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!