Egy nem gratuláló kommentár a házasságmeghatározás módosítási kísérlete kapcsán
Kertész Melinda 2017. május 10. 13:10, utolsó frissítés: 13:27A képviselet felelősségének a puszta tudata is elegendő kellene legyen ahhoz, hogy egy törvényhozó ne használja fel hatalmát egyes embertársai életét megnehezítő döntésekhez.
Nem gratulálok Csoma Botondnak. Nem gratulálok Faragó Péternek sem. Nem hiszem, hogy gratulálni kell annak, aki egy delegált hatalmat, amit a képviseleti demokrácia szabályai szerint a nép, a polgárok, a választók ráruháztak, arra használja, hogy leszavazza a képtelenségeket, az agymenéseket, vagy az egyszerűen rossz és káros kezdeményezéseket, az olyan tervezeteket, amelyek nem előre visznek, hanem visszahúznak minket egyénekként és társadalom szintjén egyaránt. Mégis, ki kell emelni Csoma Botondot és Faragó Pétert, mert úgy néz ki, hogy kizárólag bennük volt meg a józanság az emberiesség szempontjából egyetlen helyes döntés meghozásához, és nemmel szavaztak arra a tervezetre, amely az alkotmány házasságfogalmának megváltoztatására törekedik, és amely két egyenlő fél szabad akaratából létrejövő szövetséget egy férfi és egy nő életközösségére változtatná.
A képviselet felelősségének a puszta tudata is elegendő kellene legyen ahhoz, hogy egy törvényhozó politikus ne használja hatalmát egyes embertársainak életét megnehezítő, öncélú döntések meghozatalának elősegítésére. Csak úgy, l'art pour l'art. Mert megteheti. Ha ez az eset áll fenn, akkor ezt minimum kegyetlenségnek, de inkább aljasságnak hívják.
Az alkotmánymódosítási kezdeményezést a Román Ortodox Egyház holdudvarába tartozó Koalíció a Családért korlátolt világszemléletű civil szervezet kezdeményezte, és összegyűjtött 3 millió aláírást ennek a diszkriminációnak az alkotmányba való bebetonozásához. És ne felejtsük el, hogy ehhez az erdélyi magyar egyházak egy része örömmel asszisztált.
A homofób indíték egyértelmű: annak ellenére, hogy az alkotmány a házastársak esetében két félről beszél, a polgári törvénykönyv egyértelműen kimondja, hogy a házasság egy férfi és egy nő között létrejövő unió, tehát a romániai törvénykezés szerint az azonos nemű személyek amúgy sem köthetnek házasságot Romániában. Egyáltalán nem atomfizika ebből megérteni, hogy férfi és nő fogalmának alkotmányba vésésével az alaptörvény-módosítást kezdeményezők egy esetleges ptk. módosítási kísérletet próbálnak kivédeni. És ezt azok az RMDSZ-es képviselők is jól tudták, amikor megnyomták az igen gombot a szavazógépen. Kommunikáció szinten pedig az egészet bevonták szép színes cukormázzal, amely már szerintük így problémamentesen felszolgálható a tömegeknek, a választásokkor a legnagyobb mozgósító erő, az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak egy részének nagy megelégedésére.
Fura az, hogy azok között, akik megszavazták a kezdeményezést, olyanok is vannak, akik kerek-perec bevallották: az alkotmánymódosítást célzó tervezet megszövegezése túl restriktív, mert kizárja azokat a családokat, amelyek nem a férfi-nő, anya-apa konstrukcióban léteznek. És itt most nem az azonos neműekről van szó, hanem olyan családokról, amely például egyedülálló szülőből és gyerekből állnak, vagy ahol nagyszülők nevelnek unokát.
Olvastam a minap egy cikket a fizikai erőszak okáról. Nem fejteném ki, itt a link, a lényege az volt, hogy az ember nem szeret a másiknak fájdalmat okozni. De megteszi, ha meggyőződése, hogy az erőszak gyakorlása által megbünteti a vétkest, és így visszaállít valamilyen általa képzelt morális rendet. Például azt a rendet, miszerint az erdélyi társadalomban a család férfi, nő és gyerekek közös élettere. Agresszió az is, ha valamilyen morális szuprematista meggyőződésből ráerőltetünk valakire valami olyasmit, ami az illetőnek nem jó. Vagy amitől szenved.
Egy jogfosztási kísérlet akkor is jogfosztási kísérlet marad, ha lelkiismereti kérdést csinálnak belőle, biológiai truizmusokba fullasztanak, hagyományba romantikáznak bele. Vagy éppen vallási jelleggel ruháznak fel egy alapvetően polgári jogot. A vallás mögé bújva gyakorlatilag önkényesen hozzájárulnak annak eldöntéséhez, hogy a polgári házasságból következő polgárjogokat ki kivel gyakorolhatja és kivel nem. És akkor itt visszhangzik is rögtön, a fülemben a minden magyar számít szlogen. Ami, nem mondom, egy erős, meggyőző, bizalomgerjesztő, összetartásra buzdító szlogen – volt a maga idején. Kár érte, mert mától morálisan kopott, fellengzős, hitelevesztett kijelentéssé vált. Átfogalmazhatnák valami olyasmire, hogy a magyaroknak úgy mondjuk, a 95%-a – plusz-mínusz 0,5% – számít. Ez nem annyira fülbemászó, de valamennyire közelebb áll a valósághoz.
Optimista utószó
Voltak korok, amikor arról vitáztak, hogy a színesbőrű rabszolgáknak egyáltalán van-e lelkük, vagy amikor a „kékharisnyákat” volt divat előállítani és elzárni, mert szavazati jogukat követelték. Bízom abban, hogy a nem is olyan távoli jövőben ez a mai szavazás is valami hasonlóan gyászos sötétségként lesz elkönyvelve, amin esetleg fejet csóvál valaki, hogy egykoron ilyen véleményt is lehetett képviselni, és nem érezték az illetők azt minimum szalonképtelennek.