2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Keserű pohár

Lengyel László 2017. június 28. 15:04, utolsó frissítés: 15:04

A magyar politikai, gazdasági és közigazgatási elit inkább él Keleten és a múltban, mint a magyar társadalom.


A társadalom Nyugatra és a jövőbe tartana, az elit Keletre és a múltba. A társadalom – először budapesti és nagyvárosi, majd kisvárosi és falusi részei –, az elitje ellenében jutott Nyugatra, képzeli el jövőjét pincérként Londonban vagy ácsként Bruckban, egyetemi hallgatóként Glasgowban vagy alkalmazottként az Audinál. Egy fiatal, Európát járt értelmiségi vagy szakmunkás ezerszer többet tud és gyakorlatiasabban gondolkozik a világról, mint a zavaros magyar vizekben halászó, pénzünkre és munkánkra vadászó elit. Az országvesztő elit egymás után semmisíti meg a magyar társadalom fölzárkózásának és túlélésének intézményeit az oktatásban és az egészségügyben, a tudományban és a kultúrában, azért, hogy saját rövidtávú érdekeit kövesse. Dölyfösen hiszi, hogy a magyar társadalom idióta és gyáva, amellyel bármit meg lehet tenni: birka nép.

Az ezredforduló óta, a korábban nyitott, Nyugatra és a jövőre orientált rendszerváltó elitek, amelyek többé-kevésbé el voltak kötelezve a parlamenti demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság és a civilizációs életmódbeli nyitottság mellett, fokozatosan bezárultak és mindent megtettek, hogy a társadalmi kezdeményezéseket is blokkolják. Egy évtized alatt, az intézmények le- és átépítésével sikerült az egymással harcoló zárt elitek mellé egy múltjába, sérelmeibe, protekcionista nemzetállamába zárt társadalmat előállítani, amely örömmel választott a hatalmaskodó és korrupt pártok helyett vezért, jogállam helyett ítélkező, saját közösségét emelő, ellenfeleit sújtó nemzetállamot, amely megszabadít a Nyugattól. 2010-től az Orbán-rendszer végleg bezárta a társadalmat önmagába, és az egyszemélyi vezető zsebre tette a kulcsot.

A régi és új oligarchák élvezettel parcellázták fel az uralkodó vezetésével a maguk javára az országot. Az 1987 és 2006 között fénykorát élő, független és befolyásos média-elit fokról-fokra a tisztességtelen tulajdonosok és a kormányzatok kiszolgálójává silányult, elvesztette „tett nevét”. A szellemi elit is elveszítette szellemi és erkölcsi iránytűjét és ezzel befolyását. Európa és Amerika magával volt elfoglalva, fütyültek ránk: a rendszer ura azt tett velünk, amit akart. Itt ültünk és ülünk az orbáni sötétben.

De a társadalom kezdte rosszul érezni magát a sötétben. Vezére, állama nem nyújtott biztonságot és jólétet, megbecsülést a jelenben és kiszámítható jövőt. A társadalmi mozgalmak gyors emelkedése és még gyorsabb bukása, az ellenzék gyengesége és az Orbán-rendszer szilárdsága nem mutatott közösségi menekülő utat. Ha nem tudsz változtatni a rendszeren, változtass a saját vagy a gyerekeid életén – régi magyar recept. Ahogy korábban a Kádár-rendszerben is, a társadalom most is egyéni menekülő-utakat, kijáratokat keresett a zárt rendszerből. Csak te mentheted meg magadat és családodat, a magyar állam, a vezér nem fog. 2012 óta a magyarok a menekülőutat Európa felé találják meg: innen el kell menni. A zárt rendszer urát ez nem zavarta: menjetek csak, legalább nem zavartok minket! Nem azért kell elfogadnotok, mert jók vagyunk, hanem mert nincs más: nincs alternatíva. Az igazságtalan és jogtalan, élősködő és hatalmaskodó rendszer a konszolidáció partjára jutott.



Az európai magyar változásokra

A szociálliberális Macron és a liberális konzervatív Merkel európai nagykoalíciója elszánta magát arra, hogy Magyarországot és Lengyelországot kizárja az Európai Unióból. Hiszek Donald Tusknak, aki ezt aggódva kimondta. A merkeli megbékítési [appeasement] politikának vége. E politika 2010 óta felelőtlenül tűrte, hogy Európa keleti részén, országok illiberális politikát meghirdetve leépítsék a jogállamot, megtagadják az EU alapértékeit. A Brexit és Trump megválasztása, illetve az európai populista nacionalizmus fenyegetése megerősíteni látszott Orbán és Kaczyński politikáját.

De Európa választói e kihívásra liberális és Európa-barát szavazatokkal válaszoltak. Elegendő vigyázó szemünket Párizsra vetnünk: megérkezett az a dinamikus erő, amely megindíthatja az EU rég várt reformjait. Megvan a francia és meglesz a német választói felhatalmazás, amely a nemzetállamokban és Európában nemcsak a populista nacionalista erők szétzúzására képes, hanem a közös európai biztonság-, menekült- és gazdaságpolitika kialakítására is. Macron és Merkel képesek és hajlandók erőt és egységet mutatni Trumppal és Putyinnal, Hszivel és May-jel szemben. Higgyük el, hogy képesek lesznek a szeptember végi német választások után Orbánnal és Kaczyńskival szemben is.

A közös európai hadsereg megteremtéséhez, a menekültpolitikához, és gazdaságpolitikához – közös pénz-, fejlesztés-, kutatáspolitikához – nincs szükségük a közös értékeket és érdekeket megkérdőjelező, autokrácia irányába fejlődő rendszerekre. Magyarország nem hozzáad, hanem elvesz Európától. A macroni politika nagyobb szolidaritást akar a fejlettek és a fejletlenebbek között. Miért működnének együtt olyan országgal, amely semmiféle szolidaritást nem vállal? Az első lépés a Fidesz kizárása lehet az Európai Néppártból, jelezve, hogy Merkel nem védi többé Orbánt. A második, Magyarország kizárása a pénzalapokból a demokrácia és jogállami kritériumok nem-teljesítése miatt. Erre már elhangzott Merkel nyilatkozata. A harmadik, a szavazati jog megvonása. Nem hisznek a magyar választóban, nem hisznek a magyar ellenzékben: az ott Keleten Orbán népe. Brüsszel megállít minket.

A magyarországi választás a Nyugat vagy Kelet, Európában vagy Európán kívül kérdéséről szól. A magyar szellemi elit maradék szociálliberális és liberális konzervatív szereplői ezt megértették: a nyugati, az európai Magyarországért folytatott harcunk közös. A társadalom e megértés határvonalán áll, és még nem tudjuk, hogy mit jelent egy őszi sokkolás: a határok megint a Lajtánál húzódnak. 1848-ban, 1918-ban, 1956-ban és 1989-ben a magyarok a Nyugatot és Európát választották. Politikusaink két vesztes háborúba, népirtásba, diktatúrákba vittek minket. A nemzetvesztő jobboldali politikusok most is belesüllyednek az országlopás mocsarába, iszapbirkózást folytatnak, hogy ki visz el többet, és elvakultan folytatják az Európa-ellenes szabadságharcot. A baloldaliak egymás és így önmaguk legyőzésével vannak elfoglalva.

Vagy lesz egy Európa-párti Magyarország, ezen belül egy jövő-orientált Budapest- és vidék-koalíció, vagy lesz társadalmi mozgalom, amely felismeri és elindul a közös európai menekülőúton, vagy lesznek hiteles európai szintű politikusaink, „vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, vagy marad régiben a bús, magyar élet”.


Az amerikai román változásokra

Románia Amerikán keresztül igyekszik biztosítani nyugati jövőjét. A pragmatikus és gyakorlatias román politika számára az első világháború óta az a fő kérdés: kié a főhatalom, ki osztja a lapokat Kelet-Közép-Európában? Kitől lehet területi, biztonsági és gazdasági hasznokat remélni? E főhatalom mellé kell minél előbb, akár kockázatot is vállalva állni. Az első világháború idején, viták után eldöntötték, hogy a franciák, elnyerték jutalmukat. A második világháború végén eldöntötték, hogy a szovjetek, 1944. augusztus 23-án kiugrottak, és megint megjutalmazták őket. Az ezredforduló idején eldöntötték, hogy az amerikaiak, Bǎsescuval az élen szívósan küzdöttek a fő szövetségesi státusért. Mindegy volt, hogy republikánus vagy demokrata az elnök, az amerikai barátságot meg kellett szerezni és tartani.

Bush adminisztrációjának az orosz és az iráni ellenfelek visszatartására kapóra jött a román ajánlkozás. Az Obama adminisztráció ugyan 2008 után meg akart békülni mind Oroszországgal, mind Iránnal, ezért leállt a katonai telepítéssel, de a krími orosz invázió után Románia előlépett az amerikai hadsereg délkeleti központjaként: alkalmas volt hadikikötőnek és rakétabázisnak egyaránt. Minél zavarosabb lett a török bel- és külpolitikai helyzet, annál jobban felértékelődött Románia. Az ide telepített rakéták tökéletesen használhatók a Közel-Kelet bármely országa ellen is. Már az Obama adminisztráció is úgy tekintett 2014 után Romániára, mint Amerika a hidegháború idején a fejletlen szövetséges országokra: engedelmes elit, amelyet az amerikai nagykövetség helytartósága tart kézben az erőszakszervezeteken – hadsereg, titkosszolgálatok, ügyészség – keresztül. A legfontosabb a rend és a fegyelem, a parlamentarizmus és az emberi jogok másodlagosak. A belépő Trump adminisztráció legerősebb emberei stratégiai tervező tábornokok, akik katonai szempontból tekintenek Európára. James Mattis, a Pentagon ura és Herbert McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó tábornokok vallják, hogy a „a világ nem globális közösség, hanem olyan aréna, amelyben a nemzetek, a nem-kormányzati szereplők és az üzleti élet nagyjai elkötelezetten versengenek az előnyökért. Lehetséges, hogy ami rossz a világ többi részének, az jó Amerikának”. A trumpi Amerikának pedig jó, ha Kelet-Közép-Európa déli szegletében egy katonásan engedelmeskedő ország támaszpontot nyújt Irán és Oroszország ellen, noha ennek az országnak se Irán, se Oroszország nem ellensége, ezek az országok nem veszélyeztetik nemzete biztonságát.

Románia a Trump-Johannis találkozóval mindenkit megelőzött a térségben, az oroszoktól rettegő lengyeleket és a kegyekért nyíltan ácsingózó, katonailag, gazdaságilag és politikailag súlytalan magyarokat. Románia ezzel lecövekelte magát Nyugaton, és ez fontos és jó. Ugyanakkor komoly nemzetközi és hazai kockázatokat vállal. Kénytelen-kelletlen belefolyik az orosz-ukrán és a közel-keleti konfliktusokba. A korábbiaknál jobban ki lesz téve a terrorveszélynek. Végül, aligha lehet közvetítő az amerikai-európai biztonsági vitában, inkább Amerika trójai falovának fogják tekinteni. Belpolitikájában e lépés tovább erősíti a parlament-ellenes, tekintélyelvű erőket, a Romániát a háttérből irányító titkosszolgálati-ügyészségi hatalmat. A kormányzati, a pártpolitikai káosz, döntésképtelenség, a semerre se vezetettség legalább olyan fenyegető egy ország számára, mint Magyarországon a szakadék felé tartó szilárd lépések. A két ország viszonyát pedig ugyanúgy egyenlőtlenség fogja meghatározni, mint az 1944-es esetben. Az augusztus 23-i bukaresti kiugrás sikerült, az október 15-i budapesti kiugrás elbukott. Ezért román csapatok másodszor is elfoglalhatták Erdélyt és Budapestet.

Szerb Antal írta 1939-ben, Keserű pohár című cikkében Magyarországról: „Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkodtak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!