Nem jó semmire
Mark Fisher 2017. július 25. 14:09, utolsó frissítés: 14:24Mi köze van a depressziónak a politikai-gazdasági berendezkedéshez? Mark Fischer szerint nagyon is sok, és nem véletlen, hogy a fiatalok körében a betegség ennyire terjed.
Tinédzser korom óta szenvedtem megszakításokkal a depressziótól. Ezen epizódok némelyike nagyon legyengített, aminek következménye az önkárosítás, visszavonulás (amikor hónapokat töltöttem a szobámban, épp csak bejelentkezni vagy minimális élelmet vásárolni merészkedtem ki) és a pszichiátriai kórtermekben eltöltött idő volt. Nem mondhatnám, hogy kigyógyultam ebből az állapotból, de örömmel mondhatom, hogy a depressziós időszakok gyakorisága és súlyossága is erősen csökkent az utóbbi években. Ezt részben az élethelyzetemben beállt változásnak köszönhetem, ugyanakkor annak is, hogy a depressziónak és az ezt kiváltó okoknak egy eltérő értelmezéséhez jutottam el. Tapasztalataimat a mentális szenvedésről nem azért ajánlom itt fel, mintha azt gondolnám, valami különleges vagy egyedi van bennük, hanem annak a gondolatnak a támogatására, hogy a depresszió számos formája jobban megérthető – és jobban leküzdhető – azokon a kereteken keresztül, melyek inkább személytelenek és politikaiak, mintsem individuálisak és „pszichológiaiak”.
Nehéz a saját depresszióról írni. A depresszió részben az a gúnyos „belső” hang, mely önkényeztetéssel vádol téged (nem vagy levert, ez csak önsajnáltatás, szedd össze magad), és ez a hang hajlamos arra, hogy nyilvánossá válva kiváltsa a depressziót. Persze, ez egyáltalán nem egy „belső” hang, hanem internalizált megnyilvánulása az aktuális szociális kényszereknek. Egyike azoknak, amelyek érdeke, hogy bármilyen összefüggést tagadjanak a depresszió és a politika között.
Az én depresszióm állandóan azzal a meggyőződéssel kötött gúzsba, hogy szó szerint nem vagyok jó semmire. Harminc éves koromig életem nagyobb részét abban a hitben éltem, hogy sohasem fogok dolgozni. Húszas éveimben a felsőfokú tanulmányok, a munkanélküliség és az alkalmi munkák periódusai között sodródtam. E szerepek mindegyikében úgy éreztem, hogy nincs közöm ezekhez: a felsőfokú tanulmányokhoz azért, mert nem voltam rendes tudós, csak egy dilettáns, aki valahogy utat tévesztett; a munkanélküliséghez azért, mert igazából nem olyan munkanélküli voltam, aki őszintén munkát keres, hanem inkább munkakerülő; az alkalmi munkákhoz pedig azért, mert úgy éreztem, inkompetens vagyok, és egyik esetben sem volt ténylegesen közöm az irodai vagy gyári munkákhoz, nem azért, mert „túl jó” voltam ezekhez, hanem – inkább ellenkezőleg – mert túlképzett és haszontalan voltam, aki olyasvalaki elől foglalja el a helyet, akinek szüksége lenne rá és jobban megérdemli, mint én. Még akkor is, amikor a pszichiátrián voltam, úgy éreztem, nem vagyok igazából depressziós, csak színlelem ezt az állapotot, hogy elkerüljem a munkát, vagy – a depresszió pokolian paradox logikája szerint – úgy éreztem, azért szimulálok, hogy eltitkoljam a tényt, hogy képtelen vagyok a munkára és ezért nincs helyem a társadalomban.
Amikor végül is előadóként munkát kaptam a Továbbképző Főiskolán, egy ideig lelkesült voltam, míg ez a lelkesültség, természetének megfelelően, meg nem mutatta, hogy nem ráztam le magamról az értéktelenség érzését, mely hamarosan további depresszív periódusokhoz vezetett. Hiányzott belőlem az a nyugodt bizalom, hogy én erre a feladatra születtem. Bizonyos, nem is túlságosan lemerült szinten nyilvánvalóan nem tudtam elhinni, hogy olyan személy vagyok, aki képes elvégezni egy olyan munkát, mint a tanítás. De honnan jött ez a „hit”? A domináns pszichiátriai gondolkodás az ilyen „hitek” eredetét a rosszul működő agyi kémiában lokalizálja, melyet gyógyszerekkel kell korrigálni. A pszichoanalízis és az ennek hatása alatt álló terápiás formák a mentális szenvedés alapjának a családi hátteret tekintik. A kognitív viselkedésterápiát kevésbé a negatív hitek forrása érdekli, mint inkább a negatív hiteknek egyszerűen pozitív történetek egy készletével való helyettesítése. Nem arról van szó, hogy ezek a modellek teljesen hamisak lennének, hanem arról, ami hiányzik – és kell is hiányozzon – belőlük, azaz ezeknek az alsóbbrendűségi érzéseknek a legvalószínűbb oka: a társadalmi hatalom. A rám leginkább hatást gyakorló formája a társadalmi hatalomnak az osztályhatalom volt, bár persze a társadalmi nemi (gender), faji és egyéb elnyomási formák is ugyanennek az ontológiai alsóbbrendűségnek a termelésén keresztül fejtik ki hatásukat, melyet legjobban pontosan a föntebb megfogalmazott gondolat fejez ki: hogy valaki nem olyan személyiség, aki képes eleget tenni azoknak a szerepeknek, melyek a domináns csoport számára vannak fenntartva.
Kapitalista realizmus (Capitalist realism) című könyvem egyik olvasójának sürgetésére David Smail munkáit kezdtem el tanulmányozni. Smail, aki olyan terapeuta, aki gyakorlatának középpontjába helyezi a hatalom kérdését, visszaigazolta a depressziónak azt a hipotézisét, amely felé én tapogatóztam. A boldogtalanság forrásai (The Origins of Unhapiness) című kulcsfontosságú könyvében Smail leírja, hogy az osztály jegyei miként vannak kitörülhetetlenre tervezve. Azoknak, akiket születésüktől arra tanítottak, hogy magukat kevesebbnek gondolják, a kvalifikáció vagy a jólét megszerzése ritkán lesz elegendő arra, hogy eltörölje – úgy a saját, mint a mások fejében – az értéktelenség eredendő érzését, mely oly korán megjelölte az életüket. Azt, aki kilép abból a szociális közegből, amelynek elfoglalására „rendelve van”, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy eluralkodik rajta a szédülés, a pánik, a rettegés érzése: „elszigetelve, kiszakítva, ellenséges térrel körülvéve, hirtelen kapcsolatok, stabilitás nélkül maradsz, bármi nélkül, ami függőlegesen tartana; egy szédítő, émelyítő valószerűtlenség kerít a hatalmába; az önazonosság teljes elvesztése, a totális csalás érzése fenyeget; nincs jogod itt lenni, most, ebben a testben, ilyen öltözetben; semmi vagy, és a ‚semmi’ szó szerint az, amivé érzed, hogy válsz.”
Jó ideje az uralkodó osztály legsikeresebb taktikája a felelősségrevonás. Az alávetett osztály minden individuális tagja arra az érzésre van ösztönözve, hogy szegénysége, lehetőségeinek hiánya, munkanélkülisége az ő és csakis egyedül az ő hibája. Az egyének inkább hibáztatják saját magukat, mint a szociális rendszert, ami bármelyik esetben előidézi a hitet, hogy ezek a körülmények nem léteznek a valóságban (ezek csak kifogások, melyekre a gyengék hivatkoznak). Amit Smail „mágikus voluntarizmusnak” nevez – a hit, hogy minden egyénnek hatalmában áll azzá tenni magát, amivé csak akarja –, az a kortárs kapitalista társadalom nem hivatalos vallásának domináns ideológiája, melyet a reality TV-k „szakértői” és az üzleti guruk ugyanúgy nyomatnak, mint a politikusok. A mágikus voluntarizmus egyszerre eredménye és oka az osztálytudatosság jelenlegi alacsony szintjének. Ez a másik oldala a depressziónak, amely mögött az a meggyőződés áll, hogy egyedileg vagyunk felelősek a saját nyomorúságunkért és épp ezért meg is érdemeljük. Különösen gonosz kettős kötés van kiszabva ma a tartósan munkanélkülieknek az Egyesült Királyságban: a népességnek, akinek egész életében azt az üzenetet közvetítették, hogy nem jó semmire sem, ezzel együtt azt is mondják, hogy bármit megtehet, amit csak akar.
Az Egyesült Királyság népességének fatalisztikus behódolását a megszorításoknak úgy kell megértenünk, mint a szándékosan kultivált depresszió következményét. Ez a depresszió annak elfogadásában nyilvánul meg, hogy a dolgok rosszabbá válnak (mindenki számára, kivéve egy szűk elitet), hogy szerencsésnek kell tartanunk magunkat, hogy van egyáltalán munkánk (tehát nem várhatjuk, hogy a munkabérek lépést tartsanak az inflációval), hogy nem engedhetjük meg magunknak a kollektív ellátást a jóléti állam részéről. A kollektív depresszió az uralkodó osztály újra-alávetési projektjének a következménye. Egy jó ideje fokozatosan elfogadtuk a gondolatot, hogy nem olyan emberek vagyunk, akik képesek cselekedni. Ez nem egy akaratlan kudarc, mint ha egy depressziós személy képes lenne kirántani magát a depressziós állapotból, ha felhúzza a zokniját. Az osztálytudatosság újraépítése valóban elképesztően nehéz feladat, mely nem valósítható meg készen kapott megoldásokkal, de – szemben azzal, amit kollektív depressziónk sugalmaz nekünk – megvalósítható. A politikai bevonódás új formáinak kitalálása, a hanyatlásnak indult intézmények újraélesztése, a privát elégedetlenség politikai haraggá konvertálása: mindez lehetséges, és amikor megtörténik, akkor ki tudja, mi minden válik lehetségessé.
Borbély András fordítása
Jelen szöveg eredeti angol változata itt olvasható. A szerző depresszióról alkotott elméletének bővebb kifejtését a szem portálon lehet magyarul elolvasni.
Mark Fisher (1968-2017): brit kritikus, elméletíró, blogger és tanár, aki a radikális politikáról, a zenéről és a popkultúráról szóló írásaival, k-punk néven vezetett blogjával vált ismertté. Leghíresebb könyve a Capitalist realism – Is there no alternative? (Kapitalista realizmus – nincs más alternatíva?), melyben a neoliberalizmus (más néven posztfordizmus) összefüggő elméletét alkotja meg, ennek keretében értelmezi a popzene és a populáris filmek számos közismert alkotását. Könyvében élesen reflektál saját oktatói tapasztalataira is, és kidolgozza a neoliberalizmus negatív pszichés szimptómáit leíró fogalomrendszerét, mint például depresszív hedónia, szórakozás-kontroll, interpasszivitás, posztliterális depresszió, posztlexia, kommunikációs stimulus-függés stb.
Érvelése szerint a neoliberalizmus nemcsak a létbizonytalanság és a gazdasági kiszolgáltatottság (szakszóval: prekariátus – erről itt olvashatsz) szociális és gazdasági létformáinak terjedéséért felelős, hanem új típusú szubjektív attitűdöket, pszichés reflexeket, a személy saját jövőjétől, jelenétől és múltjától, saját testétől és szellemi képességeitől való elidegenedésének új formáit is megteremti, amelyekre a szubjektum a fogyasztói szórakozás-mátrixba, könnyű drogfogyasztásba és a kommunikációs stimulus-függésbe (Facebook, Instagramm, Tinder stb.) való passzív belezuhanással reagál.
Mark Fisher erőteljesen kritizálja az általa „liberális kommunizmusnak” nevezett elképzeléseket is, melyeket például Soros György vagy Bill Gates képvisel. A „szociálisan érzékeny” vagy „ökológiailag tudatos” neolibber kapitalistákat szerinte továbbra is alapvetően a profit utáni gátlástalan hajsza motiválja, s azáltal, hogy posztmodernizálják a munkát (életfogytig tartó tanulás; tréning, ami addig folytatódik, amíg a munkaképes életidő tart; hazavihető munka; otthonról végezhető munka stb.), csak tovább növelik a neoliberális társadalmakban élő emberek személyes kiszolgáltatottságát (a pénzügyi szféra antiszociális működéséről itt olvashatsz). A neoliberalizmus így nem más, mint az új köntösbe öltöztetett hierarchikus osztályuralom visszatérése.