2017. aug. 19. szombatHuba
31°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Milyen az, amikor egy nemzedék elfárad?

Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 2017. augusztus 09. 13:09

Markó Béla verse olyan, mint egy közösségi energiaszintmérő kijelzője, és amit mutat, nem kedvező.


Allen Ginsberg a reklámszakmában is dolgozott. Ez az a rövid időszak az életében, amikor arra gyúr, hogy “normális ember” legyen. Az '50-es évek közepén járunk, ez az amerikai reklám aranykora, a reklámszakma pedig sok művész laza kötődési felülete ahhoz a rendszerhez, amit amúgy elviselhetetlennek tartottak.

Ginsberg ösztönösen értett a marketinghez és nem félt használni tehetségét önmaga vagy barátai, pályatársai, például Jack Kerouac népszerűsítésére. De ehhez előbb fel kellett építenie önmagát, amihez elég volt egy nagyon dühös vers. Párizsban az új Sartre-val együtt jött ki az új divatkollekció, az államokban viszont szinte csak a jazz volt az, ami büntetlenül lehetett radikálisan szabad. A baby boom korszaka egy prosperáló Amerikát mutat, amelyik mindeközben még nem zárta le belső szabadságharcait - az '50-es évek közepe az amerikai diszkriminációellenes mozgalmak legforróbb időszaka.

Ki is az az Allen Ginsberg? Vonatkozásaiban, színeiben minden nemzedék számára más és más. Egyike azon kevés költőknek, akik társadalmi szintű változásokat tudtak előidézni. A Howl (Üvöltés) című első és legismertebb költeményén 28 éves korában kezdett dolgozni, aztán bonyodalmak sora után, 30 évesen iszonyat híressé tette. Pedig nem is számolt azzal, hogy valaha nyomtatásban is megjelenhet. Aztán, ahogy számos amerikai költemény, a Howl is először Angliában lett kinyomtatva, de az amerikai határon a kötetet, mint nem kívánatos irodalmat, elvették a beutazóktól.

Az '50-es évek közepén egy kiadó arra a vakmerőségre vállalkozott, hogy a verset az államokban is közreadja. A dologból bírósági ügy lett, tudniillik az akkori bigott normák szerint az anyag akár obszcén és pornográf irodalomként volt besorolható. Pár száz kötetet begyűjtöttek, sőt volt olyan balszerencsés könyvkereskedő is, akit bezártak amiatt, hogy forgalmazta. A pernek, amit végül az amerikai kiadó megnyert, nagy médiavisszhangja lett és szólásszabadsági precedenst teremtett. Így utólag egybefolynak a dolgok, de azért érdemes hozzátenni, hogy még 12 évet kellett várni a woodstocki fesztiválra.


A versnek több magyar fordítása is elérhető itt.

A Howl romániai magyar értelmiségi körökben is ismert volt. A Forrás-nemzedék és Allen Ginsberg kortársak voltak, de valószínűleg a vers csak később, a '60-as évek amerikai popkultúrájával szivárgott be hozzánk. Aztán a '80-as években lett belőle stentori Hobo lemez is. Nehéz elképzelni, hogy a korszak amerikai radikális költészete milyen hatással lehetett a romániai magyar író elitre. Nehezen és kevés anyag szivárgott be, és könnyen meglehet, hogy egy rejtegetett beat antológia magyarázatra szorult volna egy házkutatáson. Ennek ellenére a radikális irodalom jelen volt, ha nem is a szerkesztőségekben, de a szerkesztőknél. Nehéz elképzelni, hogy a motivikusan nagyon amerikai Howl mit jelentett a '60-as években Kolozsváron. Őszintesége, formabravúrja, lendülete, dühe és hát “manifeszt patológiája” miatt, úgy sejtem, felszabadító és meghatározó olvasmány lehetett.

Néhány napja egy markáns Howl-visszautalás egy amolyan romániai magyar értelmiségi Facebook-jelenség lett. Az utalás Markó Béla Bocsáss meg Ginsberg című, az ÉS-ben megjelent verse. On-line elérhető itt.

A vers első olvasatra nagyon nemzedéki (60+). Olyan, mint egy régi és új portrékat tartalmazó fotóalbum. Az albumban van régi, enyhén beégett Azomures-tekercsre lőtt kép és van nagyon új, telefonos HD is, glossy kartonon. Lapozni kell, akár visszafele is lehet. De mindenki csak annyit időz a portréknál, amennyit megbír. Kevesen tudnak olyan szövegeket előállítani, amit mindenki csak olyan mélységeiben olvas, amilyen mélységet általában megenged magának. A szöveg valahogy felismeri az olvasót és csak olyan hatásdózist adagol, amire emberünk készen áll.

Az trükk az, hogy egy ilyen szöveg eleve nem lehet sértő, miközben alapvetően mégis nagyon kegyetlen bír lenni. Kegyetlenné akkor válik, amikor hagyjuk, hogy áthágja a legnagyobb romániai magyar értelmiségi tabunkat, hogy tudniillik el vagyunk fáradva, sőt, talán nem is el, hanem bele vagyunk fáradva, olyannyira, hogy már a látszattal is alig vigasztalhatjuk magunkat. És ezt megengedni legalább akkora “obszcenitás”, mint az '50-es évek Amerikájában egy költeménybe beleírni azt a sort, hogy “who let themselves be fucked in the ass by saintly motorcyclists, and screamed with joy”.

Markó Béla verse olyan, mint egy közösségi energiaszintmérő kijelzője, és amit mutat, nem kedvező. A kényelem, a lemondás, az igénytelenség, az ostoba hiúság és nem különben a kicsinyes erények panoptikuma. És mégis udvarias, mert kegyesen megtévesztő. Azért megtévesztő, mert nemzedéki leletnek tűnik, vagyis sokunkat, huh, nem érinthet.

Csakhogy de. Ha a vers végén a fiatalabbak kapnak is némi egérutat, de ez kegyesen megtévesztő. Ha nagyon igazságosak akarunk lenni, a versben bemutatott, elfáradt nemzedék az, amely így vagy úgy, de legalább elindult valamilyen ködös szabályzatú atlétikai versenyen, amin minden bizonnyal teljesíthetett volna jobban is. Ellentétben például az én nemzedékemmel, amely a verseny regisztrációs formaságait sem oldotta meg, így el sem fáradhatott. Ezért gondolom azt, hogy a Bocsáss meg Ginsberg nem csak egy nemzedéki kiértékelő, hanem egy metsző romániai magyar társadalmi lelet. God bless America!

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!