Mi, konzervatívok
Borbély András 2017. augusztus 14. 10:18, utolsó frissítés: 12:31"Egyik legnagyobb konzervatív író és gondolkodó, Dosztojevszkij mondta: „Minden ember felelős minden emberért.” De hát vannak még egyáltalán konzervatív emberek?
Könnyebb megmondani, hogy mi nem a konzervativizmus, mint azt, hogy mi igen. A konzervatív ember nem forradalmár, azaz nem hisz abban, hogy lehetséges egy egészen más, jobb világ, társadalmi berendezkedés, politikai rendszer, mint a mostani. Ezért sokan gyávának, fantáziátlannak tartják, és azzal vádolják, hogy megalkuszik a mindenkori hatalmi renddel.
A konzervatív ember nem hisz feltétel nélkül a felvilágosult észben és a tudományban, gyanakodva figyeli a modernizáció folyamatát, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség nevében vívott emancipációs küzdelmeket. Ezek eredményei közül sok mindent jónak tart, sok mindennek ő maga is tudva vagy tudattalanul a haszonélvezője, de irántuk nem különösebben lelkes.
Az egyetemes emberiség számára túl absztrakt és idegenszerűen megfoghatatlan valami, a szűkebb testvériségben hisz, s inkább kisebb, otthonosabb társadalmi és érzelmi közösséget keres magának: a hívők közösségét, a nemzetet, a családot, a régi osztálytársakat, munkatársakat, barátokat, férjeket, feleségeket, korosztálybelieket. Konszenzusra vágyik, nem konfliktusra.
Nincs érzéke az utópiákhoz, nem gondol az emberiség felszabadítására, vagy a technológiailag fejlettebb jövőre, amely megszabadítja az emberi fajt a kínkeserves munkától vagy a kizsákmányolástól. Az esti birkapörköltre gondol, hogy hátha lesz, a hétvégi focimeccsre a tévében, legföljebb a jövő nyári nyaralásra Görögországban. Tipikus kispolgár.
A konzervatív ember nem újszerű tudásra vágyik, nem is a forradalomra, hanem a bölcsességre. A bölcsesség számára a múltak tiszteletét jelenti, a járt út megbecsülését a járatlan helyett. Egyik legfontosabb bölcsessége, hogy nincs új a nap alatt. Ami most történik, már megtörtént, és ami már megtörtént, az újra meg fog történni.
Elméje szabatos, de korlátok között mozgó, nem igazodik az új eszmékhez, ezért legjobb esetben ő a szeretetre méltó idegen az érvekkel és elméletekkel dulakodó társaságokban. Nem bízik abban, amit érvek igazolnak ugyan, de önmagában nem elég világos és egyszerű. Nagy gondolatok helyett legföljebb ízlése van.
Mivel túlságosan bízik a társadalom eleve adott, normális rendjében, könnyen megtévesztik vagy manipulálják az okosok. Nem mindent akar megmagyarázni, ami körülötte és vele történik, de úgy gondolja, nem is kell mindent megmagyarázni. Nem különösebben jó, ezért gyakran lenézik, akik jobbak szeretnének lenni nála. Nem különösebben önfeláldozó, ezért olykor önzőnek és magának valónak látják, bár övéiért, s ha éppen úgy adódik, idegenekért is megtesz ezt-azt.
Úgy gondolja, hogy voltak a történelemben olyan korok, amikor nyugodtabb körülmények között élhetett volna mind morális, mind anyagi, mind politikai téren. Olykor elmerül a klasszikusok nyugodt, szépen tagolt világában, és ilyenkor képzelete nem a lehetséges jövőkkel, hanem a lehetséges múltakkal, az emlékezettel kapcsolódik össze. Talán egy sosem volt múltra emlékezik.
Az impresszionizmust kedveli, nem érti az avantgárdot. Jól elvan a kerek történetekkel. Mivel nem törekszik eredetiségre, gyakrabban ül a közönség soraiban, mint játszik a színpadon. Szereti a biztonságot, a kényelmet, s lehetőleg nem kockáztat. Szeret szórakozni, de nem lép túl egy határt. A városban sem képes levetni vidékiességét, olyan, mint egy vidéki tanító.
Úgy gondolja, hogy vannak bizonyos értékek, amelyeket mindenáron meg kell őrizni. Ugyanakkor nincsenek elvei, legfeljebb szokásai, mivel úgy gondolja, hogy az elvek szubjektívek, ám az értékek objektívek, s abban bízik, a szokások nyugalomhoz, s idővel talán némi bölcsességhez is eljuttatják.
Nehéz lenne a fentiekben körülírni próbált alkatnál népszerűtlenebbet és lehetetlenebbet kitalálni. Hiszen ma mindenkitől teljesítményt, tájékozottságot, bonyolultságot, pártállást, elköteleződést, magasrendű célokat, folyamatos önképzést, tájékozottságot, rafinériát, határozott véleményt, kommunikációt, kiállást, coming out-okat, együttműködést követel a világ. Cselekedj, ne nézelődj! Mutasd meg, ki vagy. Legyen identitásod, legyen több is! A kontempláció, a szemlélődés, a konzervatív bambulás, a kiszámítható életút, a tisztes állás, a nyugalmas családi otthon, az élet lassú, organikus kibomlása, ami a konzervatív ember álma, többé már nem lehetséges.
Általános erkölcsi, politikai, morális, gazdasági, nemzeti, sőt létfenntartási mozgósításban kell élnünk, mindenhonnan erre szólítanak fel. Létharc van, tripla műszak, s mindent alá kell rendelni bizonyos céloknak: a családot a nemzeti szaporulatnak, a tudást a gazdasági fejlődésnek, a munkát a vagyonosodásnak és így tovább.
Az élet önértéke egyre kisebb. Légy célszerű, köteleződj el, pró vagy kontra, s akkor érsz valamit. Függetlennek lenni többé nem lehetséges, mert az is egy rendszeren belüli álláspont, azzal is támogatsz valakit vagy valamit, ha akarod, ha nem. Aki nem elég mozgékony, hogy mozgósítható legyen, az egyszerűen kitörlődik a jelenből.
Úristen, hát nincs többé élet, csak túlélés? Nincs többé rend (Isten? Haza? Család? Erkölcs?) csak folytonos problémák, konfliktusok, viták? Nem tudunk már semmiben sem megegyezni? Így kiált fel a konzervatív ember, mert mindent, amiben hitt, hirtelen összeomlani lát – joggal. És még abban sem lehet biztos, hogy a biztonságot, a nemzeti közösséget, a vallást, az új konszenzust megalapozó törvényeket, szónoklatokat és szavazatokat nem fordítják ellene azok, akik felajánlják neki a megváltást. És abban sem, hogy ennek a folyamatos káosznak az okozói azok, akire megmentői ujjal mutogatnak.
De hát mi is az, amihez a konzervatív ember olyan nagyon ragaszkodik? Mi van emögött az unszimpatikus korlátoltság mögött? Mi az, aminek elvesztésétől olyan nagyon fél? Mi az, amit meg akar őrizni? Mert ha nem hisz abban, hogy a forradalom vagy a folyamatos fejlődés jobbá teszi a világot, ha nem hisz a felvilágosult észben, akkor kizárásos alapon csak valami olyasmiben hihet (ha hisz valamiben), ami nem lesz, hanem ami már van neki, s amit meg akar őrizni. Mi másért gondolná azt, hogy nincs új a nap alatt?
A konzervatív ember azt a hitét akarja megőrizni, hogy van törvény ezen a földön. De ez a törvény korábbi, mint az értelem törvényei, ez a törvény a vallás és a kinyilatkoztatás törvénye. És ez a törvény jobb, bölcsebb, mint az emberek által kiagyalt törvények.
A konzervatív ember tudja, hogy szemben a forradalmi gondolkodókkal, az ember lényegéről és küldetéséről a végső szót a vallás egy egészen más tudásrendszerben és egy másik korban már kimondta. Így annak beteljesítéséhez nincs szükség forradalomra vagy végtelen fejlődésre. Csak mivel régen lett ez kimondva, ő maga sem emlékszik világosan vissza erre a lényegre.
Ezért a konzervatív ember inkább a papoktól, vagy a papnak kinéző, szakrális aurát gerjesztő emberektől várja az útmutatást, nem a tudósoktól és a filozófusoktól. A homályosságot kedveli, mert ezzel is hű akar maradni az igazsághoz, amely az idők során elhomályosult.
Jobb pillanataiban azért megérti, hogy Krisztus szava, mely szerint meg kell adni a császárnak (a politikai hatalomnak), ami a császáré, és Istennek, ami az Istené, nem kompromisszum. Bárhogy is vádolják gyávasággal, olykor megérti, hogy Krisztus ezzel azt mondta: az államhatalmat és az üdvösséget külön kell választani, szemben azzal, ahogyan korábban, az Ószövetségben, és később, a keresztény egyházakban összemosódott a világi-politikai ügy az üdvösség ügyével.
Megérti, hogy ez a különválasztás nem hogy kompromisszum lenne, hanem a szabadság záloga, mivel kiderült: az ember többé nem tartozik feltétlen hűséggel egyetlen államhatalomhoz sem, hanem ezt megkerülve kizárólag és közvetlenül Istenhez tartozik. Kötelezettségei az államhatalom felé megmaradnak ugyan, de többé már nem a világi hatalommal való viszonyán áll vagy bukik az üdvössége. Tehát most már mint Isten (és nem az állam) szolgája: szabad.
Persze a konzervatív ember ettől még továbbra sem lesz lázadó, sem forradalmár. Mert Krisztus nem azt mondta, hogy ne engedelmeskedj, hogy rombold le az államot, hanem csak azt: nem kell egyetértened azzal, hogy engedelmeskedned kell. Fizess adót, de megteheted, sőt meg is kell tenned, hogy nem tartod jónak azt, hogy a hatalomnak adót kell fizetned, s hogy világi hatalmakhoz hűségesnek kell lenned. Azt mondta, engedelmeskedj, ilyen ez a világ, de magadat azért soha ne add el semmilyen világi hatalomnak. Ilyet addig nem mondtak.
Így hát olykor a homályosságban világosság támad és a konzervatív ember megérti, hogy miért van szükség erre a konzervatív rafinériára, erre az úgynevezett „kompromisszumra”. Mert Krisztus előtt (a zsidó vallásban) és Krisztus után (a keresztény egyházakban) az üdvösséget nemcsak a politikai hatalomtól, hanem az erőszaktól sem választották el. Azt mondták: jó ügy érdekében, a hit érdekében megengedett az erőszak. Krisztus világossá tette: ez tévedés. Inkább tartsd oda a másik arcodat is, ha megütnek, mint hogy erőszakra erőszakkal válaszolj.
A konzervatív ember tehát nem forradalmár, de ezért és csakis ezért nem: mert tudja, hogy az erőszak nem felszabadít, hanem szolgaságba dönt – nemcsak az áldozatot, az elkövetőt is. Máskülönben a konzervatív embernek, aki tudja, hogy az igazság már föltárult, s hogy élhetnénk békében is, minden oka megvolna arra, hogy forradalmár legyen. Csakis azért nem forradalmár, mert az erőszakot követelne tőle, s tudja, hogy az nem vezet jóra. És ő ehelyett a forradalmi erőszak helyett tartja oda a másik arcát is, nem pedig azért, mert gyáva.
Három fontos dolgot tudtunk meg a konzervatív emberről: hogy egy régi törvényre emlékszik, és ezért nem bízik a fejlődés és a forradalom utópiáiban, vagyis hosszabb az emlékezete. Hogy egyénként nincs alárendelve semmilyen világi, állami, politikai hatalomnak, vagyis: szabad. S hogy bár szabad, szabadságát nem szabad erőszak árán gyakorolnia, vagy védelmeznie, mert ezzel lerombolná a szabadságot. Így tehát nem állhat ellen a rossznak, az erőszakos államhatalomnak.
Konzervatív embernek lenni tehát cseppet sem könnyű.
Hinni egy több ezer évvel ezelőtt kimondott igazság tisztaságában, amit ezerszer kompromittáltak, szellemiségével ellentétes célokra használtak, lejárattak!
Szabadnak tudni magunkat minden politikai és államhatalmi követeléstől, tehát egyfajta metafizikai senki földjén, valamiféle világon túli félárnyékban élni, kitéve a látszatok, kísértések csapdáinak!
Tudni, hogy az igazságot már kimondták régen, s hozzánk csak halvány visszfénye jut el! Hogy nincs más hátra, mint végigmenni a kiszabott úton.
S eközben úgy engedelmeskedni az államhatalomnak, elutasítva az erőszakot, hogy ne váljunk cinkosává, inkább áldozatává a rossznak!
Mindez legalább olyan nehéz, mint küzdeni a felvilágosodásért, a kiskorúságból való kilábalásunkért, az emancipációért, az egyenlőségért, bajlódni a dialektikus ész cseleivel. És mindezeknek talán nem is mond ellent a konzervatív gondolkodás, épp csak egy másik asszociációs mezőben, más történelmi távlatban helyezi el őket.
Egyik legnagyobb konzervatív író és gondolkodó, Dosztojevszkij mondta: „Minden ember felelős minden emberért.”
De hát vannak még egyáltalán konzervatív emberek?