2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Múltimádat és jövőpánik: élet a tinderkapitalizmusban

Ivácson András Áron 2017. augusztus 30. 17:14, utolsó frissítés: 17:29

Ne a Tindert szidd és ne a tinderezőt, hanem azt a rendszert, amely mindkettőt szükségessé tette. Ha már feltétlen szidni akarsz valakit.


A Tinder az egyik legnépszerűbb társkereső alkalmazás jelenleg: 190 országban tízmillió felhasználóval büszkélkedhet, napi tizenhat millió matcheléssel, több billió profilhúzogatással. A közösségi oldalak általában azt a funkciót látják el, hogy biztosítják az illetőt, hogy noha most ideig-óráig a való világ terepén kell is mozognia, a mátrix azért mindig itt van a közelben. Mark Fisher meglátásában ez a passzivitás egy klasszikus formája, amelyben a privát fogyasztói boldogság a szociális szférától való elhatárolódást jelenti. A különböző magyarázataink ennek okára pedig pontosan jelzik azt a zavart interpasszivitást és fókuszálásra való képtelenséget, amely együtt jár a modern és főleg posztmodern kapitalizmus kiteljesedésével.

Hiába is adná első látásra magát a párhuzam, nem teljesen igaz, hogy a Tinder népszerűsége a hosszas udvarlás és ismerkedés hiányát jelezné: az emberközeliség nem feltétlenül oldódik fel az alkalmazás által lehetővé tett profilhúzogatás által, hasonlóan ahhoz, hogy attól, hogy a világ másik felén él egy barátom és soha nem találkoztunk, még Facebook chaten lehet világrengető mélységig hatoló beszélgetésem vele. Hasonlóan személyes is. A Tindernek négy alapvető fokozata van és már csak ahhoz is, hogy megnézhessem az illető fotóit, meg kell nyitnom a profilját, ahol már láthatóak az illető megadott adatai, vagy önmagáról írott sorai - amennyiben szolgáltat ilyesmit, ugyanis ez nem kötelező. A második fokozat ezen opcionális információk megtekintése. A harmadik fokozat megnézni, hogy az illető személy miket lájkolt, ugyanis ezek jelzik az érdeklődési köreit. A negyedik fokozat pedig az illető megkeresése más közösségi oldalakon, mint Facebook, Instagram és így tovább. Így pedig természetesen van egyfajta voyeurista jellege a Tindernek, azonban a legtöbb esetben ez valódi ismerkedésig és találkozásig is halad: a voyeurizmustól a másik iránti személyes megnyílásig. Annál is inkább, hogy az emberek az első ismerkedési körökben online felületen nyíltabbak, mint a való életben - vagy csak könnyebben rejtik el, hogy nem mondanak valósat.



Mindannak ellenére, hogy van egy réteg, aki szerint ciki tinderezni, ugyanis van egy ilyen hozzáállás, hogy csak az tinderezik, akinek a való életben nem megy az ismerkedés, a helyzet valójában sokkal komplikáltabb. Olyan eseteket említhetünk, mint azok, akik rengeteget túlóráznak és nincs idejük ismerkedésre, vagy akár azok, akik az azonnal személyes találkozástól ódzkodnának némi korábbi ismeretség hiányában. Az alkalmazást sokkal többen használják komoly kapcsolat kiépítésére, mint egyedi szexuális alkalomszerzésre, aminek következtében enyhe túlzás ez a Tinder kapcsán mindig unalomig ismételgetett húspiac klisé. Felmérések - például a Hollandiában elvégzett Love me Tinder - szerint jóval kevesebben keresnek egyszerűen csak szexet, mint kapcsolatot és az előbbiek általában jelzik is ezt a profiljukon. A Tinder előnyei között olyasmiket említhetnénk, mint a gyorsaság: instant kerülhetünk kapcsolatba emberekkel. Like esetén nagyobb a valószínűsége, hogy a profilunkat lássa az, aki iránt tetszést fejeztünk így ki. Arra vonatkozóan pedig, hogy hány találka szükséges valami komoly kialakulásához nincs törvényszerűség: van, akinek már az első alkalommal bejön, másnak a tizedikre sem - ez teljes mértékben az illető felektől függ. Pontosan emiatt lehet zavaró, hogy a Tinder által a test, az arc, az érdeklődési kör mindössze egy reklámfunkcióvá silányul. Ez a szükséges csere a kapitalizmusban: a részben(!) ingyenes használatért cserébe beáldozzuk a személyünket. Pontosan ezért lényeges a Tinder és az intimitás viszonya, azonban egy egyszerű kis Tinder-poén nagyon könnyen intim viszonyba fordulhat át. Képek ide, érdeklődési körök oda, komolyra csak akkor fordulhat, ha elkezdenek beszélgetni a felek.

Mindezeken túl azonban a Tinder tökéletes példája a posztmodern vizuális kapitalizmusnak, amelynek egyik alapvető jellegzetessége, hogy épp a képek takarják el a látás elől azt, hogy mindaz, amit a néző lát, voltaképpen újabb és újabb felkínált termékek egyre bonyolultabb rendszere. A mai virtuális és digitális kapitalizmus mindössze betetőződése ennek a folyamatnak, amelyet három kulcsfogalom mentén lehet tisztázni. Az első a Theodor Adorno és Max Horkheimer által megalkotott kultúripar fogalma, amely azt írja le, hogy voltaképp maga ez a kultúripar az, ami meggátolja, hogy a kapitalizmus elnyomó tendenciáival szembesüljön a társadalom. Ennek, és e rendszer túlélési képességeinek, példája a kapitalizmus esküdt ellenségének Che Guevaranak a felhasználása termékként és a szabadság szimbólumaként épp a kapitalizmuson belül. A második fogalom a Guy Debord nevéhez fűződő spektákulum fogalma, amely egy olyan képekből felépülő kulturális-vizuális-ideológiai rendszer, amely teljes egészében elfedi a valóságot és magát helyettesíti be valóságként. Ahogy Debord fogalmaz: “Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott.”, illetve nem sokkal később: “A spektákulum az árufetisizmus tökéletes beteljesülése - a társadalmat olyan dolgok uralják, amelyek 'egyszerre érzékelhetőek és érzékfelettiek.' A spektákulumban tehát az érzékelhető világ helyébe egy sor, a világnál magasabb rendű, kiválasztott kép kerül, amelyek ugyanakkor úgy ismertetik el magukat, mint az érzéki valóság maga.” Azonban még ez sem eléggé radikális a jelenlegi helyzet leírására.

John Carpenter: "They Live" (1988)


Éppen ezért van szükségünk a harmadik kulcsfogalomra, amely a szimulákrum és Jean Baudrillard nevéhez fűződik. A szimulákrum voltaképp egy szimuláció szimulációja, ami egy fokkal túlmegy a spektákulumon: abban, még ha be is helyettesíti magát a valóság helyére, van még referencia a valóságra. A szimulákrum ilyesmivel már nem rendelkezik: merő virtuális és digitális szemiotikai szimbólumokról beszélünk, amelyeknek vagy nincs semmiféle valóságos gyökerük, vagy még ha volt is, már megszűnt létezni, miközben a belőle származó szimbólum még létezik. A szimulákrum lényege éppen az, hogy felülírja a valóságot és elkezdi elemeire bontani azt, a Tinder pedig pontosan ezt teszi a szexualitás és szenzualitás terén, az érdeklődési körök Facebookról behúzott lájkfelhővé redukálása által pedig maga az ismerkedés és kapcsolattartás válik digitális kódrendszerré. Ennek és az ehhez hasonló digitális sebességű szimulációknak az elnyomó hatása akkor látszik igazán, ha belegondolunk, hogy Japánban egyenesen depopulációhoz kezd vezetni az ebből származó elidegenedés. Bármennyire is rémisztő lehet némelyeknek, könnyen lehet, hogy a megoldás mindössze a transzhumán és poszthumán filozófiák irányából érkezhet, amelyek kritikai hozzáállása nem reprodukálni igyekszik a jelenlegi társadalmak vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségeit, hanem radikálisan újragondolt társadalomképekkel próbálnak egy kevésbé elidegenedett jövőképet kialakítani.

Ezek után pedig szinte magától adódik a kérdés: milyen a Tinder képisége? Mint minden más online felületé, de már csak explicit funkciójából adódóan is a többinél fokozottabban egy szimulált valóságot mutat: szimulákrumot, amelyben emberek adott esetben olyasmit mutatnak magukról, ami a valóságban nem létezik vagy nem úgy létezik. Klasszikus példája ennek, amikor odaállunk fotózkodni egy menő autó mellé, amely nem a mienk, de nagyon jól mutat a közösségi oldalakon. Ugyanakkor nem jelenthető ki egyértelműen, hogy emiatt csakis csalódást generálna, mindössze arról van szó, hogy a jelenkori társadalmak egy digitálisra gyorsult gondolkodásmódba kényszerítik az embert, amelyben aligha van idő bárminemű reflexióra, és aminek következménye egy olyan inoperatív vágy, amelyet a Tinder tökéletesen ki tud elégíteni. Ez egyébként nem feltétlen megcsalatás, mindössze az igények mesterséges rendszerszintű átalakítása, amely épp a szimulákrum következtében egy külön társadalmi alrendszerré válik: elkülönül a mindennapi társadalomtól. Onnan kezdve pedig, hogy a Tinder fizetőssé vált, egyik célja ebből kifolyólag épp az lett, hogy sikertelenséget reprodukáljon, aminek következtében a profilok jobbra, balra, illetve felfele huzogatása egyfajta munkakör szerepét veszi magára. Vegyük figyelembe, hogy a minél nagyobb siker érdekében használható bizonyos plusz funkciókat fizetőssé tettek az alkalmazás készítői, ráadásul ezek korlátolt időtartamra szólnak: egy hónap, fél év vagy egy egész év. Az időtartam lejárata után pedig ismét elő kell fizetni a plusz segítő funkciók igénybevétele érdekében.

Részlet Lucas Samaras "Mirrored Room" című installációjából.


Azt az inoperatív vágyat pedig, amit a Tinder tökéletesen kiszolgál Horváth Márk és Lovász Ádám filozófusok úgy nevezik, hogy pánik-szex. A pánik-szex egy olyan azonnali szexuális beteljesülés lehetősége, ami a beteljesülést magát összeolvasztja a társkereső programok funkcióival: gépies sajátosságok keveredése erotikával és érzékiséggel. Korábban ennek a szexuális vágyat fokozó eszközök feleltek meg: a dildo például vagy a vibrátor. Manapság azonban az egyszerű szexrobottól egészen a sárkányformájú, váladékot lövellő dildóig a technológiai hibridizációból származó önmagunktól és a másiktól való totális elidegenedésnek számtalan formája létezik. Az ilyenfajta szélsőséges elidegenedés pontosan a poszthumán állapot, az ember mint olyan eltűnésétől való pánik kivetülése szexuális vágyba és szexuális vagy általános szorongásba: “ez a modern világ”, “bezzeg régen jobb volt” (miközben távolról sem), naturalizmus, panteizmus, valamiféle sosem volt homályos “tisztaság” iránti vágy - mind-mind az egy sosem volt múlt idealizálásába és nosztalgiájába való menekülés megannyi formája ironikus módon sok esetben épp a technológia részleges vagy teljes körű segítségével. A Tinder a “régen elvesztett” (miközben nem) szexualitást és szerelmet kísérli meg újjáéleszteni a technologista kapitalizmus kellős közepén és annak eszközeivel: mindössze egyetlen ujjmozdítást kérve cserébe.

A „tiszta szexualitás” és a „tiszta szerelem”, amelyek állítólag „elvesztek”, hasonlóak a „modern világ által tönkretett” valamikori „tiszta múlthoz”: homályos fogalmak és amit vélhetően jelölnek, az sosem volt. A „tiszta szexualitás” általában azt a merev, szürke, a tradíció dohos hamujába fúlt szexualitást jelöli, amelyet csak és kizárólag a faj (vagy a nemzet, politikai elborultság mértékétől függően) fenntartása érdekében tartanak szószólói elfogadhatónak és amelybe az elképzelhető világ semmilyen formájában nem számolódik bele az egymás iránt érzett gyönyör és az egymásnak adandó élvezet. Csakis felelősség-szexualitás ez, mint „kötelességünk a párt iránt”, ahogy George Orwell írja az 1984-ben. A „tiszta szerelem” fogalma némileg komplexebb, noha nem sokkal. Elsősorban a szűken a család, majd tágabban a közösség által elismert szerelmi viszonyt jelenti (mintha ugyan lenne bármi közük is hozzá), ezen túlmenően pedig az érzelmekben gazdagon megélt és erre alapozott kapcsolatot. Az utóbbi az érdekesebb, mert ennek kapcsán igazán kár szidni a modernitást, tekintve, hogy ez a szerelem-forma explicit a modernitás és az azt nem sokkal megelőző romantika korának terméke. Azelőtt némi eltérésekkel, de hosszú korszakokon át voltaképp az történt, hogy a családok megegyeztek, hogy a fiataljaikat összeadják és az, hogy erről ők mit gondoltak, egyáltalán egymás iránt mit éreztek, nos: ez nem igazán volt érdeklődés tárgya senki számára.

A Tindert így pedig kár minden szörnyűséges rossznak és emberi kapcsolatok megrontójának lehordani. Egyrészt nem állja a helyét ez az ítélet, másrészt pedig még ha állná is, a Tinder alig több, mint egy társadalmi jelenség egyik tünete a rengeteg többi közül. Önmagában, mint a technológia bármilyen formája, nem rossz, hanem semleges: lehet így is, lehet úgy is használni. Lehet csupán egy alkalmi szexuális partnert keresni - és ez sem rossz önmagában - és lehet hosszú valóban szerelemre alapuló párkapcsolat keresésére is. Ha problémát látunk a Tinderben - és kell is látnunk - az nem inherensen magában van, hanem abban a rendszerben, amely megteremtette azt a történeti és társadalmi kontextust, amelyben a Tinder nem csak lehetségessé, hanem elvárttá, sőt: szükségessé vált.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!