2017. szeptember 22. péntekMóric
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Párhuzamos történelmek: magyar és román narratívák globális perspektívában

Petruț Dávid utolsó frissítés: 2017. augusztus 29. 13:53

"A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak".


Megjegyzések T. Szabó Csaba, Erdély és a globális történelem perspektívái című szövegéhez

Nem szükséges a különösebben alapos jártasság az erdélyi történeti témákban ahhoz, hogy feltűnjön a két meghatározó nemzeti történetírás (ti. a magyar és a román) narratíváit egyesítő, konszenzuális szemlélet szinte teljes hiánya. Oly mértékben éles a választóvonal, hogy ha egy külföldi látogatónak külön-külön felvázolják a két nézőpontot, valószínűleg hajlamos lesz azt hinni, hogy két különböző, és egymástól kulturálisan is nagyon eltérő terület történetéről van szó. Ehhez iskoláskorunk óta annyira hozzászoktunk, hogy jóformán fel sem tűnik, sőt természetesnek érezzük, ami nem is áll távol a valóságtól, hisz ez így van rendjén a nemzeti történetírás belső logikája szerint. Persze mindezt olyan formában ültetjük gyakorlatba, hogy saját nemzeti narratívánk a helyes, a túloldalé pedig hazug propaganda. Ugyanakkor ezeknek a narratíváknak van egy sajátos dinamikája, egy jól meghatározott mederben ugyan, de szinte állandóan mozgásban vannak, nem statikusak, bár néha ezt a látszatot keltik.


Ha egy egyszerű képletben próbálnánk megfogalmazni ezt a jelenséget, akkor azt mondhatnánk, hogy a nemzeti történetírás elsősorban az adott állam nemzeti programjának van alárendelve, a szakmaiság és a kritikai hozzáállás általában másodlagos. Gondoljunk csak nemrég a fennállásának 150. évfordulóját ünneplő Román Tudományos Akadémia mottójára, mely ezt az elvet kiterjesztette a tudományok teljes spektrumára: „Academia Română: 150 de ani în serviciul națiunii române.” („A Román Tudományos Akadémia: 150 éve a román nemzet szolgálatában”). A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a nagyközönség zöme kizárólag ezzel a fajta történetírással találkozik az iskolában és a közmédiában, és ez határozza meg történelmi tudatát.

De egyelőre térjünk vissza az előző gondolathoz: miért érezzük természetesnek, sőt kizárólagosnak a nemzeti történelemszemléletek párhuzamos, gyakran egymással szembenálló létét? Először is abból a tényből kéne kiindulni, hogy Kelet-Közép-Európában számottevő, független történetírás nemigen létezik, ebből kifolyólag az alternatív szemléletek aligha érvényesülhetnek. Nem az „ideológiamentes”, „objektív”, kizárólag szakmai alapú történelmi diskurzusra gondolok, hisz ez máshol sem létezik, és jó eséllyel nem is fog soha.



„Független történetírás” alatt a központi irányítástól független, külön iskolákba ‒ általában egyetemek vagy kutatóintézetek köré ‒ szervezett, saját koncepcióval dolgozó műhelyek létezését értem. Ezek hatása a történelmi diskurzusra ideális esetben jelentős, a téziseik beszivárognak az iskolatankönyvekbe, a közszolgálati televízióba, rádióba, feltűnnek a tömegtájékoztatás különféle eszközeiben, egyszóval eljutnak a nagyközönséghez és befolyásolják a kollektív történelemfelfogást.

Kelet-Közép-Európát nem egy öngyarmatosító reflexből emeltem ki, hanem abból a megfontolásból, hogy ugyan léteznek itt is olyan műhelyek ‒ főleg egyetemeken és kutatóintézetekben ‒ melyek nem elégszenek meg a nemzeti történetírás skatulyájával, ezek hatása a nagyközönségre azonban nem mondható számottevőnek. A különbség talán az, hogy egyes nyugat-európai országokban, gyakran a több százéves múltú egyetemeken kialakuló tudományos fórumok rég lerázták az állam irányszabását.

Itt egy újabb kérdésbe ütközünk: vajon ez egy szerves fejlődésnek az eredménye, vagyis a történelmi lemaradásunknak egy újabb tünete, vagy máshol kereshetjük a magyarázatot? Pár sorral följebb utaltam a nemzetállami ideológia és történetírás szoros kapcsolatára, illetve arra, hogy az állam instrumentálisan használja a történelmi diskurzust nemzetépítési célból, ez a diskurzus pedig aszerint változik, hogy éppen melyek a nemzetépítés aktuális kihívásai. A kelet-közép-európai országoknak nem kell ilyen kihívásokért szomszédba menni, gondoljunk Jugoszláviára, Ukrajnára, a baltikumi orosz kisebbség, a macedóniai albán kisebbségre, és persze a kárpát-medencei magyar kisebbségek köré felépített etnikai feszültségekre. A listát lehetne folytatni. Továbbá fel lehet hozni az illető országok relatív fiatalságát, a létrejöttük zavaros körülményeit és ebből adódóan a határaik képlékenységét.

Románia esetében a nemzeti történetírás legfőbb célja az első világháborút követően létrejött ország egységének a konszolidációja. A hivatalos történetírás irányát a Tudományos Akadémia határozza meg, az újabb és újabb kiadásokban megjelent többkötetes akadémiai traktátushoz igazodnak többnyire az iskolai tankönyvek is. Mindeközben a légkört a „veszélyben a haza” hangulat határozza meg, bár szerencsére korántsem olyan mértékben, mint a rendszerváltást követő évtizedben.

Ezzel szemben a nyugat-európai államok, bár bőven kivették a részüket az időnként véres etnikai és társadalmi konfliktusokból (lásd a 68-as megmozdulások, az Észak-Ír konfliktus, a baszk függetlenségi törekvések, az algériaiak lázadása Franciaországban majd annak vérbefojtása, stb.), olyan szinten nem fenyegette sem a szétesés, sem a külső katonai intervenció (értsd: invázió) mint a fiatal, alig pár évtizedes kelet-közép-európai államokat. Talán ezzel magyarázható, hogy az utóbbi félszázad során jelentős mértékben lazítottak a történelmi diskurzus alakulásának az ellenőrzésén, jóformán törölve azt a nemzetállami politikai arzenálból, így a társadalomtudományok hatására (elsősorban a kulturális antropológia és a szociológia) létrejöttek új történelemtudományi szemléleteket, melyek jobbára át is vették a hagyományos nemzeti történelem szerepét. Ebben a folyamatban jelentős szerepe volt a brit és francia gyarmatbirodalmak felbomlásának, ugyanis ezek létezése alatt a gyarmatosító hatalmak kulturális felsőbbrendűségét és civilizációs küldetését szükséges volt egy erre alkalmas történelmi diskurzussal is alátámasztani.

Érdekes módon az utóbbi évek során a migrációs válság és a globális terrorveszély jelentősen felerősítette a nemzeti revizionista hullámot a történettudományokban, a római Britanniáról szóló filmecske- és a Mary Beard elleni agresszív fellépés ezzel magyarázható. Az amúgy is megromlott közhangulatra korábban rátett egy jókora lapáttal az utálatdiskurzusban és erőszakban rendkívül gazdag Brexit-kampány és persze a "nagytestvér" USA-ban Trump megválasztása. Jellemző a jelenlegi általános szellemi zűrzavarra, hogy az animáció kritikusai a PC kultúra és az ún. „kulturális marxizmus” (bármit is jelentsen ez) újabb megnyilvánulását látják a produkcióban, holott inkább arról van szó, hogy nem azt a standard képet kapták a római múltról, amit az iskolában tanultak annak idején, és amihez hozzá vannak szokva, és amely ráadásul a szigetországban szerves része az angol lakosság nemzeti identitásának. Ugyanakkor folyamatosan azt látjuk, hogy a római múltról felhalmozott friss ismeretek egyre távolabb sodornak attól a hagyományos antikvitás-képtől, amit részben az újkori gyarmatbirodalmak kölcsönös analógiájára építettek fel a múltszázadok neves német, francia és brit klasszicistái. Az olykor túlzásokba eső poszt-koloniális dekonstrukció nem lehet zökkenőmentes a jelenlegi revizionista fellángolás kontextusában. Nem tudni pontosan, hogy hova vezet ez az ellenreakció, de nehéz elképzelni, hogy visszafordítaná a már évtizedek óta tartó trendet.

Romániára visszatérve: pár bukaresti történészt leszámítva (pl. Lucian Boia és Marius Diaconescu) alig akad a szakmán belül, aki egy újfajta narratíva kidolgozásáért nyilvánosan is kiállna. A helyzetet tovább tarkítja az elmúlt években újjászülető „dákológus” protokronista irány (az első fénykorát a 70-es‒80-as években élte) mely kitűnő alkalmat nyújtott a hagyományos „dákó-román” narratívák védelmében történő erélyes fellépésekre.

Summa summarum, egy globális, egységesítő, nemzeti törésvonalakat áthidaló globális perspektíva kialakulásának első számú feltétele a nemzettörténeti narratívaalkotás politikai tétjének megszűnése. Ehhez azonban nem kevesebb kell, mint egy teljesen új nemzetközi helyzet kialakulása (lásd pl. az Európai Unió szorosabbra vonásának az elbaltázott kísérletét). Mindazonáltal építkezni lehet és kell is helyi szinten, ennek azonban a legfontosabb része egy olyan kritikus tömeg létrehozása a szakmán belül mely nyíltan felvállalja az új perspektíva propagálását.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!