Millennium, Centenárium. Bicentenárium?
Czika Tihamér 2017. szeptember 14. 18:05, utolsó frissítés: 19:44A millennium közeledtével Budapesten is tombolt a magyar nacionalista hangulatkeltés, ahogy most Romániában is tombolni kezdett.
1892 január 15-én a kihirdették Budapesten a magyar országgyűlés 1892/II törvényét a „Budapesten tartandó országos nemzeti kiállítás” megtartásáról. Kezdetét vette az 1000 éves magyar államiságot megünneplő Millenniumi ünnepségek előkészítése. A szervezőbizottság még az év decemberében összeült s nekilátott a tervezésnek. Ugyan egy évet halasztani kellett, 1896 tavaszára igazán grandiózus kiállítással és ünnepségek sorozatával ünnepelte magát a magyar arisztokrata állam. Nemcsak katonai felvonulásokra, giccses díszmagyaros beszédekre és szoboravatásokra került sor, hanem átadták Budapesten a gyönyörű Műcsarnokot, a városligeti Vajdahunyad várat, a Szabadság hidat, az Iparművészeti Múzeumot és az első földalatti vonalat az Andrássy út alatt. Jutott a fejlesztésekből vidékre is: szeptemberben megnyitották a Vaskapu csatornát (a magyar, a román és a szerb király jelenlétében!)
Kibontatlan boríték
De ugorjunk vissza egy percre újra 1892 tavaszára. Miközben a magyar kormány a millenniumi szervezőbizottság összeállításán ügyködött, május 28-án az erdélyi románok 15 vezetője aláírta a saját memorandumukat az erdélyi románok jogairól és benyújtotta Bécsben a császár-királynak. Ebben oktatási, nyelvi és politikai képviseleti jogokat kértek az akkor kb. 3 milliós erdélyi románságnak. Megtolták ezt Erdély autonómiájának igényével is. A petíciót egy 237 fős delegáció vitte Bécsbe. Ferenc József nem fogadta őket, a borítékot kibontatlanul elküldte a magyar országgyűlésnek Pestre, amely elküldte a Torda vármegyei főispánnak, aki szépen hazaküldte a Román Nemzeti Párt vezérének, Ion Rațiunak Tordára. Kibontatlanul. Elolvasni sem voltak hajlandóak, nemhogy tárgyalni bármiről is. Ekkor a románságnak egy maroknyi képviselője volt az országgyűlésben, az oktatás magyarosítása egyre erőszakosabban folyt, a sokat hivatkozott 1868-as nemzetiségi törvény is csak foszlányaiban volt alkalmazva már. Erdély autonómiájának kérdése pedig szentségtörésnek számított a magyar közéletben, alig 25 évvel az olyannyira óhajtott unió után.
A román vezetők igazából nem sértődtek vérig, legtöbbjük lehet, hogy meg sem lepődött. De annyiban sem hagyták a dolgot, nem is hagyhatták. Kinyomtatták a memorandumot, és terjesztették. A magyar kormány 1894-re megelégelte az agitálást, törvényszék elé állította Kolozsváron az egész csapatot, és 2 hónaptól 5 évig terjedő börtönbüntetésre ítélte őket. Az 1896-os ünnepséget már mind szabadlábon érték meg ugyan, hisz 1895-ben császári kegyelemben részesültek, de a hitük megtört abban, hogy ebben a magyar államban autonómiáért, kisebbségi jogokért küzdeni értelme volna. Talán ez volt a pillanat, ami után az erdélyi román elit egyre nagyobb része megértette, hogy ebben az 1000 éves lila ködben, amit a magyar elit maga ünneplésére kitalált, nekik nincs helyük, legalábbis nem úgy, mint saját nemzet. Lassan, de biztosan a legtöbben szeparatizmusba fordultak. Néhányan később megbánták. Trianon részben annak a borítéknak a ki nem nyitásával is kezdődött.
Budapesten eközben ünnepelte magát az arisztokrácia és a rendszert fenntartó dzsentrik, mit sem sejtve arról, hogy egyoldalú, kimondottan a magyar nemzetet, a magyar örökséget, a magyar történelmet, a magyar nyelvet és kultúrát ünneplő narratívájukkal éppen az ünnepelt ország sírját ásták meg. A millenniumi magyar narratíva semmit sem mondott a kisebbségeknek, így a románoknak sem.
És bár sok szempontból megváltozott regionális és nemzetközi körülmények között zajlik, de 120 évvel később mintha mégis egy kicsit ugyanaz a színdarabot látnánk, csak a főszereplők cseréltek helyet.
2016 júliusában a román kormány határozatban dönti el a centenáriumi ünnepségeket koordináló államtitkárság létrehozását. Miniszterek jönnek-mennek, a dolgok lassan haladnak, s egyelőre a konferenciázgatáson, egy eléggé üres honlapon s a logón túl nem sok minden készült el. Még nem tudjuk, hogy pontosan mit akar építeni a román állam, milyen rendezvényt akar, s legfontosabb nekünk: mi lesz az üzenete. Sejtelmünk azonban már lehet. Valószínűleg nagyrészt kirekesztő lesz, a kisebbségeknek valami européer félmondatot fog odadobni. Lehetne persze más, lehetne valami közös történészi bizottság, írhatnák közösen a törvényt s a beszédeket, ahogy a kontinens nyugati felében tették a németek a franciákkal. Lehetne tényleg valami új többség-kisebbség paktum, egy új Románia kezdete.
Kisebbségi kollektív jogokról, a Gyulafehérváron megígért autonómiáról pedig most sem lehet szó. S bár az erdélyi magyar képviselet most egy szerényebb autonómia-igénnyel áll elő, mint román sorselődeik 120 éve - nem egész Erdélynek kér autonómiát, hanem csak Székelyföldét - ez az igény ugyanúgy csak hisztériákat szül és teljes elutasítást. Bár börtön (még) nem jár érte, de elolvasva sem lesz sokkal többször, mint Ion Rațiuék kérése.
Leseprik ők is az asztalról, vita nélkül, ahogy tettük mi is annak idején.
Igaz, ha csak az alapvető, identitás-fenntartó kisebbségi jogokat nézzük, ma az erdélyi magyaroknak jóval tágabbak a kisebbségi jogaik, mint az erdélyi románoknak volt Erdélyben 120 éve. Államilag támogatott teljes körű anyanyelvű oktatás áll rendelkezésünkre, nyelvi jogaink vannak (igaz, hol betartva, hol nem), a politikai képviseletünk arányos, hisz a választási rendszer is az (ellentétben a XIX. század végi magyaréval, ahol az összlakosság kb. 7%-nak volt szavazati joga, s kisebbségek alulreprezentáltsága kóros volt, egyetemben a magyarok széles – nem arisztokrata – rétegeivel).
A román memorandisták története nem az erdélyi magyarok kedvence, de nem feltétlenül azért, mert semennyire sem tudnának azonosulni egy a maihoz sokban hasonló kisebbségi harccal. A történet az 1990-es években vált zavaróvá, amikor Gheorghe Funar, Kolozsvár „magyarfaló” sovén polgármestere a memorandisták emlékművének felavatását, és amúgy a történet állandó emlegetését magyarellenes uszításokra használta. A sors fintora, hogy Kolozsvár és Erdély egyetlen kisebbségi jogokért való küzdelem tiszteletének épített emlékművét kisebbségellenes harcra használták fel eszközként. Funar szerencsére 13 éve nem tényező sem Kolozsváron, sem a román politikában. A memorandisták és emlékművük is talán megérdemel egy objektívebb rátekintést.
A millennium közeledtével Budapesten is tombolt a magyar nacionalista hangulatkeltés, ahogy most Romániában is tombolni kezdett. Csak olvassunk bele az akkori magyar sajtóba s hasonlítsuk össze a mai bukaresti hisztériával.
A legújabb, lassan állandósuló hisztéria 2017. június közepén kezdődött, a Grindeanu-kormány ledöntéséről folytatott RMDSZ-PSD tárgyalások alkalmával. Pedig akkor az RMDSZ „apróságokat” kért, nem is területi autonómiát. Néhány hét múlva Johannis elnök Székelyföldre látogatott, ami egy újabb alkalmat adott a bukaresti hisztéria-keltésre. Aztán jött a Kelemen-Pleșu összeszólalkozás, arról, hogy van-e, amit ünnepeljünk mi, erdélyi magyarok a centenáriumkor, vagy nincs. Nemrég meg az udvarhelyi Kauflandban keresték a magyarok utálásának újabb lehetőségeit. S még van lejjebb, sokkal lejjebb. Készítsük a gyomrunkat: a legjobban odaégett miccsek és kürtősöket még ezután kell megegyük.
Csodálkozunk, hogy ebbe torkollott máris az egyesülési centenárium? De mi másba torkolhatott volna, mint amiről az elmúlt 100 év szólt mindkét oldalon: kizáró nacionalizmus.
Alakított ki valaki más narratívát?
A magyar oldalon, ahogy kisebbségben korábban a román oldalról is, volt néhány törekvés: lásd Kósék transzszilvanizmusát a két világháború közötti években, lásd a diktatúra korszakának magyar elitjének a közös narratívába való integrációs törekvéseit, lásd akár a 90-es évek eleji RMDSZ programjait. Ott vannak ma is a transzilvanisták mindkét oldalon, maroknyian igaz, akinek sem ez, sem az a kizáró nacionalizmus nem felel meg, helyettük egy közös erdélyi narratívát akarnak. De hányan vagyunk? Majdnem semmi esélyünk.
A román oldalon azonban egy és ugyanaz a cél és a narratíva 100 éve: ez a románok országa, évszázados küzdelem után Gyulafehérváron jött létre. Ez az ő dolguk, mi ebbe nem férünk bele. Úgy biztosan nem, ahogy ők akarják. Ugyanúgy, ahogy ők sem fértek be a mi elitünk millenniumi ábrándjába. Mindegy milyen rendszer volt, a román állam ugyanazt az alaptételeit követte: románosítani mindent, amit csak lehet, a területet, a lakosságot, az intézményeken át az épített tájképig. 900 évet kellett behozni, amilyen gyorsan csak lehet. Mint minden európai többség, a románok is időre játszanak, mert tudják, hogy az idő nekik dolgozott.
Az idő a többségeknek dolgozik mindenütt. Minden állam legtermészetesebb ösztöne a centralizáció, uniformizáció, pacifikáció. Integrálni akarta és akarja mindenki az „elnyert” vagy „visszanyert” területet, asszimilálni, uniformizálni akarja lakosságát. Máig folyik például az olasz vagy a francia nemzetegyesítés, a regionális dialektusok az orrunk előtt halnak ki mindkét országban, még akkor is, ha egyre többen küzdenek a megmentésükért. A 19. század-szerű nemzetépítő törekvések még tombolnak a Balkánon, Macedónia, Montenegró, Bosznia identitását keresi, Ukrajna is azon dolgozik, hogy összerakja, hogy mitől nem orosz.
Bele kell törödnünk: a román nemzetépítés 100 éve sikeres volt.
Erdélyben a románok aránya a 100 évvel ezelőtti 53%-ról 74%-ra emelkedett, minden erdélyi nagyvárosban és középvárosban is sima román többség van. Csak egy maroknyi kisváros és vagy 300 falu maradt magyar többségű, annak is többsége Székelyföldön. Ehhez nemcsak a magyarok természetes fogyása, erőszakos vagy természetes asszimilációja járult hozzá, hanem a pár évig visszatérő magyar állam által véghezvitt holokauszt, a németek és a még megmaradt zsidók későbbi eladása a román állam által, vagy ezek önkéntes kivándorlása. Erdély közigazgatását, gazdaságát, energetikai és közlekedési hálózatát, oktatási és egyházi hálózatát, jogrendjét és politikai kultúráját is teljességgel integrálták Romániába. A dél-erdélyi és bánsági német lakosság kitelepítésével pedig a régió legfejlettebb központjai is román központok lettek. Brassó, Szeben, Temesvár, Erdély legnyugatiasabb, legfejlettebb városai szinte teljesen román városok. Az észak-erdélyi magyar központokban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon és Szatmárnémetiben is román többség van, a két legnagyobban, Kolozsváron és Nagyváradon majdnem 80%-os. Az erdélyi románok identitása romániai identitás, a hazájuk Románia. Legfeljebb pár tízezerre tehető azon erdélyi románok száma, akiket inspirálna akár egy autonóm Erdély is.
A néhány éve elindult jelenkori transzilvanizmus nem szállt igazán fel a románok körében, Facebook-mozgalom maradt, ahogy az maradt magyar vonalon is. Az erdélyi magyar politikusoknak a transzilvanizmus csak szlogen, valószínűleg soha nem állna be egyikük sem egy igazi etnikumok-fölötti, román-magyar, közös, erdélyi regionális pártba. A transzilvanizmus legtöbbjüknek csak egy szimbolikus kompenzáció Trianonra, valójában egy magyar Erdély utáni sóvárgás tünete, egy hamis nosztalgia, mintsem egy mai Románián belüli autónom Erdély iránti küzdelem.
De ahogy a románok többsége megtalálta otthonát Romániában, és hamar elfelejtette Gyulafehérváron kinyilatkozott nagyvonalúságát (pedig így 100 év után igazán megtehetnék, hogy adnak valamit azokból az autonómia-ígéretekből, biztonságba érezhetnék magukat ekkora demográfia és minden más fölény mellett), úgy
mi magyarok sem keressük már a középutat.
A Romániában integrálódott párhuzamos erdélyi magyar társadalom elmélete 90-es évek RMDSZ konyhájában kidolgozott projektje mintha megbicsaklott volna a 2010-es években az RMDSZ elitváltásával és a budapesti kormányváltással. A román egyesülési centenárium közeledte nem azt a vitát váltotta egyelőre ki, amire talán szükség volna. Nem azt a kérdést tesszük fel, hogy kik vagyunk, merre tartunk, mit kezdünk ezzel az országgal, ahol kikötöttünk? Az erdélyi magyar politikai narratíva konfrontálódásra készül, számon kérő, s ha kell, akár ünneprontó lesz – akaratán kívül. Mozgósításra is jó, előkampánynak tökéletes a választásokkal tűzdelt 2019-re és 2020-ra.
Tény és való, hogy az erdélyi magyarok nagy többsége nem úgy érzi, hogy van, amit ünnepeljen. Egyfelől a fent említett kizáró román narratíva sem segít ebben, hisz úgy érezhetjük a románok egyszerűen nem akarnak minket, másfelől ezt a országot igencsak nehéz megszeretni sokrétű díszfunkcionalitása miatt is. Nem utolsó sorban, az utóbbi 10-15 évben, de főleg az utóbbi 5-6 évben a közösség felgyorsult „magyarországi integrációja” sem erre tolja.
De ha egyszerűen csak érzelmi, identitási alapon is nézzük a kérdést: kb. olyan elvárni az erdélyi magyaroktól a december 1-i ünneplést, mintha azt kérnénk a katolikus írektől, hogy vonuljanak fel a belfasti Twelfth Parade-en, a protestáns menetelők két oldalán, és mosolyogva lóbálják nekik az unionista zászlót (az évente július 12-én megszervezett felvonulás a protestánsok győzelmét ünnepli a katolikusok fölött az 1690-es boyne-i csatában). Ezzel az ünneppel egyszerűen nincs, amit kezdenünk, a legnagyobb jóindullattal sem.
Egyre jobban integrálódunk, de nem Romániába, hanem Magyarországba.
A határon átívelő egységes nemzet míg két évtizede egy már-már közhelybe csúszó politikai szlogen volt, manapság mindennapokban megélt valósággá válik. Az erdélyi értelmiségi a bookline.hu-on veszi könyveit, a magyarországi médián lóg, amely most már vagy 15 éve teljes skálán elérhető az RTL Klubtól a Minimaxig a tévében is (online-ról nem is beszélve). A politikai kultúrájába sokkal hamarabb bekerül a pesti politikai cirkusz, mind a bukaresti. Migráncsozunk, sorosozunk ha éppen az megy, nem is tudjuk tulajdonképpen miért. A Partiumból Kelet-Magyarországra viszik a gyereket szinkronos mozifilmet nézni, a szórványon kívüli erdélyi magyar tini előbb hall a pesti X-Faktorról, énekesekről, színészekről vagy akár celebekről, mint a bukarestiekről. Az erdélyi párhuzamos magyar kultúra erőforrások híján nem tudja kitermelni azokatt a (pop)kultúra fogyasztási termékeket, amiket a magyarországi, a román meg csak a szorványban vonzó, ahová a pesti már nem tud betörni, kritikus tömeg híjján. Erdély üzleteit ellepték a magyar termékek, élelmiszerektől borokig. Hamarább vásárolunk Pick szalámit és Tokaji bort, mint a hasonló román terméket.
A székely politikusok mostanság ugyanúgy mennek a pesti minisztériumba forrásokért, mint ahogy mennek a bukarestiekbe.
A jövő tavaszi országgyűlési választásra a kampány pont úgy elkezdődött a több százezer erdélyi szavazót célozandó, mint megy már jó ideje Budapesten. A magyarországi “visszaintegráció” láthatóan működik, úgy is hogy eközben a román hatóságoktól kérjük ki a személyinket, helyi szolgáltatóknál fizetjük a számlákat, a román állammal intézzük a vállalkozásinkat, itthon is szavazunk. Román adót fizetünk, de magyar útlevéllel utazunk, hisz pár éve már tömegesen magyar állampolgárok is lettünk. Románia egy elfogadott jogi és környezeti realitás, nem vagyunk szeparatisták, de az identitásunk Magyarországon van. 100 év után sem sikerült feloldani a skizofrén helyzetet, és ahogy látom, egyre kevésbé törekszünk erre. Román-magyar meccsen legtöbben nem tudunk Romániával tartani. Az erdélyi magyar kultúra is egyre jobban integrálódik “vissza” az egyetemes magyarba. Megszűnünk külön közösség létezni. Ha a trendek nem változnak, erdélyi magyarokból Erdélyben élő magyarokká válunk.
Pedig lehetnénk valami különlegesebb is. Lehetnénk Románia legjobbjai inkább. A mieink a legjobb városnapok (KMN, Szentgyörgy napok), mi készítjük az ország legjobb sajtjait (torockói), a legjobb kolbászait (szalontai). Erdélyi magyarok működtetik az ország legjobb panzióinak és vendéglőinek egy jó részét. De lehetnénk ennél több is. Lehetnénk a jó egyetemi oktatás bajnokai, a mi szakjaink lehetnének a legjobbak egy csomó területen (van, ahol már azok). A mi színházaink lehetnének az országos legjobbak (van, amelyik már az), nekünk lehetnének a legjobban felszerelt síparadicsomaink.
Mi lehetnénk Románia flamandjai, katalánjai és dél-tiroljai. Mi lehetnénk az ország nyugati eleme, az itt maradt szászok.
De ez keveseknek vonzó perspektíva. Az út a „hazatérés”, Magyarországra, Magyarországba. De lehet-e ténylegesen egy olyan életet élni, ahol identitásom, kultúrám, médiafogyasztásom egy országhoz köt, de a mindennapi létem egy másikban van? Kisebb számban ez lehetséges, hisz erről szól alapvetően az expat/emigráns élet, legalábbis az első generáció esetében. De 1,3 milliós közösségként, amely politikai jogokat kér magának? Hogyan adhat egy állam valaha is területi autonómiát egy közösségnek, amelynek 90%-a kettős állampolgár? Adna-e fordított esetben a magyar állam autonómiát mondjuk egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei 800 000-es román etnikumú, kettős állampolgárságú közösségnek? A választ tudjuk. 120 éve ki sem nyitottuk azt a memorandumos borítékot. Valószínűleg most sem lennénk mások.
Jó-e ez vagy rossz, hogy bebetonozódni látszik a kettős élet,
a fejünk Magyarországon, a lábunk Romániában?
Nem tudom. Két dolgot merek állítani erről: 1. úgy látszik működik, bármennyire is hihetetlen, de százezrek képesek így élni, egyre természetesebb. 2. a folyamat egyelőre megállíthatatlannak tűnik.
Mi, a 21. századi erdélyiek ezt már megtehetjük, mert az EU-ban a határok megszűntek, a távok lecsökkentek, a médiatér, az internet jobban összeköt minket, mint bármikor korábban. Politikailag, szavazatilag, irodalmilag, kulturálisan, sportban, tudományba vissza tudunk integrálódni Magyarországba, úgy is, hogy a postai címünk románul van. Szüleink, nagyszüleink álmukban sem remélhettek hasonlót.
Úgy látszik, 100 év utén ez a válaszunk Gyulafehérvárra és Trianonra. Egy kicsit úgy teszünk, mintha sosem történtek volna meg. Mert megtehetjük ebben a modern, konnektált világban, és mert jól esik, otthonos és kompenzál. Mert a román államot sem zavarja, mintha lemondott volna rólunk. Hátha elszivárgunk innen egyúttal, gondolhatják egyesek.
2018 el fog telni. Zajosan, nacionalistán, de egyszer vége lesz. Sőt, a mi 2020-as, választásokkal tűzdelt, Trianon-sirató centenáriumunknak is vége lesz. A nagyobb kérdés inkább az, hogy sikerül-e legalább a bicentenáriumot együtt ünnepelni? Mondjuk nem úgy, mint a Millenniumot, s nem úgy, mint a Centenáriumot. Hanem úgy, mint az Electric Castle-t: együtt, örömben bulizva, magunk mögött hagyva a múltat, kikapcsolódva.