2017. december 18. hétfőAuguszta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Filozófia, „középoldal” és...CIA?

Ivácson András Áron 2017. szeptember 27. 10:22, utolsó frissítés: 11:47

Egy nemrég feloldott belső CIA jelentés szerint az ügynökség emberei nagy erővel látogatták a posztmodern filozófusok előadásait Párizsban. És még értették is azokat.


Azt a butuska vélekedést, hogy az értelmiségnek nincs hatalma - vagyis befolyása a köznapi életre - elég drámaian cáfolta meg a posztmodern filozófia számos irányzata és személyisége Jean-Paul Sartre-tól kezdődően a frankfurti iskolán keresztül egészen a CCRU-ig (Cybernetic Culture Research Unit, avagy Kibernetikus Kultúrkutatói Egység).

Bezárkóznak az elefántcsonttornyaikba és elenyésző részletek és érthetetlen elméletek felett folytatnak értelmetlen vitákat, miközben elszakadnak az emberek mindennapi életétől - ezek mind-mind olyan vádak, amelyek mindig felmerülnek a posztmodern, de sokszor még általában a filozófia, sőt, a tudományok kapcsán is. Nos, a CIA ezt teljesen másképp gondolta már a hatvanas és hetvenes évektől kezdődően.

Azonban mielőtt továbbmennénk, szükséges egy gyorstalpalót tartanunk posztmodern filozófiából, ugyanis olyan szintű félreértések, sőt, szándékos félremagyarázások léteznek vele kapcsolatban - ld. a Fox News-tól Alex Jones-on keresztül egészen a Breitbart-ig és PragerU-ig a témához roppant értő értékes kommentárokat - hogy enélkül voltaképp tárgyalhatatlan a témakör.

A posztmodern filozófiát, különösen azok, akik mindössze néhány divatossá vált frázisból felettébb felszínesen ismerik, egy Michel Foucault-nak tulajdonított mondattal szokták leírni, miszerint: „nincsenek tények, csakis interpretációk léteznek." Nos, nem csak, hogy nem igaz ez a kijelentés a posztmodern filozófia álláspontja tekintetében, hanem még csak nem is tulajdonítható Foucault-nak. A posztmodern filozófia ugyanis nem Foucault-nál, hanem Friedrich Nietzsche-nél kezdődik gyökereiben, noha maga Nietzsche természetesen nem nevezhető posztmodernnek.


Ez az első félreértés már annak tekintetében is humoros, hogy Foucault minden lehetőséget megragadott, hogy az emberek tudtára adja, hogy egész életében nietzscheánusnak tekintette magát és ha megnézzük kettejük filozófiájában a hatalom fogalmának központi jellegét, érthetjük is, hogy miért. Azonban sokszor a még társadalomtudomány szakot végzettek sem tudják ezt, ami már az oktatás hibája: Foucault-t Nietzsche nélkül tanítani legalább akkora bornírtság, mint Marxot Hegel nélkül.

A témánk kapcsán Nietzsche episztemológiája, vagyis tudásfilozófiája érdekel, és azon belül is elsősorban az episztemológiai szkepticizmusa. Ha kicsit komolyabban akarjuk megragadni Nietzsche nézetét erről, akkor inkább úgy kellene megfogalmaznunk, amint maga Nietzsche is teszi A hatalom akarása című vázlatokban fennmarad művében: „mindaz, amit igazságnak nevez egy-egy közösség voltaképp nem több, mint túlélési feltételei összességének absztrakciója", ami azért jóval komplikáltabb, mint a fentebbi bulvár leegyszerűsítés - arról nem is szólva, hogy a mai ilyen meg olyan értékektől túlságosan is átitatott diskurzusainkban érdemes arra gondolni, hogy az értéknek mint olyannak is hasonlóan mondhatni prózai meghatározást ad mindenféle transzcendens és ilyen ősiségről, meg olyan eredetről szóló nyálcsorgatás nélkül.

Friedrich Nietzsche és Michel FoucaultFriedrich Nietzsche és Michel Foucault


Legelőszöris épp azért komplikáltabb ez a meghatározás, mert ezzel a kijelentéssel nem mondja azt Nietzsche, hogy ne léteznének tények és csakis interpretációk volnának, hanem éppen azt, hogy tények ugyan létezhetnek, de a nihilista értékrendű világban az emberek interpretációi sokkal többet fognak számítani a döntéseikben, mint az objektív tények. Annál is inkább, hogy Nietzsche ezen kritikáját nem csak episztemológiai, hanem ontológiai szinten is elvégzi, annak ellenére, hogy ma már a legtöbben sajnálatos módon csak egy társadalomkritikust látnak benne. Még szórakoztatóbb amikor nihilistának tartják, miközben nála nagyobb kritikusa a nihilizmusnak ritkán létezett az emberiség kultúrtörténete során.

Episztemológiai szkepticizmusának lényege, hogy amikor azt mondom vagy írom, hogy „a kő kemény”, semmi garanciám nem létezik arra, hogy a hallgató vagy olvasó fejében ezeknek a szavaknak ugyanaz a képe, tapasztalata, élménye húzódik meg, mint az én fejemben. Innen pedig nyilvánvalóan egyenesen vezet az út a nyelv deskriptív jellegének feszegetéséhez: csak azért ülök széken és írok asztalon, mert így alakult ki a nyelv, de amennyi köze a nyelvnek a valósághoz van, akár fordítva is lehetne: asztalon ülnék és széken írnék, ha fordítva lennének elnevezve az adott tárgyak a nyelvi és kulturális - tehát hatalmi - konvencióink által.

Ez természetesen kiveri a biztosítékot mindazoknál, akik attól félnek, hogy ez a „nyugati kánon” vagy mifene megsemmisítése azáltal, hogy elválasztjuk a jelölőt a jelölttől. Ám ha tudásfilozófiáját parafrazálni akarnánk, Nietzsche kérdése mindössze annyi volt, hogy ugyan mikor volt a jelölő relevánsan és nem ideológiailag összekapcsolva a jelölttel? Egyáltalán volt valaha is bármikor ilyen tiszta és ősi kor? Ahogy pedig a tiszta és ősi korokkal lenni szokott: nem, soha nem volt.

Foucault innen lép tovább saját munkásságában és végez az egész nyugati civilizációit értintő forráskritikát, történetírás-kritikát, diskurzuselemzést, genealógiai újra-feltárást, azonban munkássága mindezen és más viszonyaiban sem állította egyszer sem, hogy ne léteznének tények. Könyörgöm, csak a legismertebb művének számító Felügyelet és büntetés első oldalaiba kell beleolvasni, amelyek a sikertelenül járt és ezért megkínzott, majd kivégzett királygyilkos Robert-Francois Damiens esetét mutatják be a mű kiindulópontjaként, hogy látni lehessen mennyire kifinomult tényeken alapuló elemzést visz véghez.

Damiens kivégzését ábrázoló makettDamiens kivégzését ábrázoló makett


Természetesen nemcsak Foucault a posztmodern filozófia, azonban „értelmiségi szupersztár” státusából kifolyólag a felszínesebb posztmodernizmus-kritika rá koncentrál, noha könnyen lehet, hogy Jacques Lacan többet tett azon bizonyos „nyugati kánon” ellen egy szemináriumában, még igencsak erőteljes konzervatív tendenciái ellenére is, mint Foucault egész életében - és ezt nem feddésként mondom, csak hát Lacan ugye nem épp annyira mainstream, szóval a mostanság gombamód szaporodó és a felszínesebbnél is felszínesebb posztmodernizmus-kritikák ritkábban fogják ismerni. Pedig az ő szemináriumait is tömegek látogatták. Nem is akármilyen emberekből álló tömegek.

Végül pedig nem arról van szó, hogy ne létezne releváns posztmodernizmus-kritika, sőt, de ahhoz legalább Peter Sloterdijk-ig kell menni jobboldalon, például a Harag és Idő című művének a második világháború utáni politikai és társadalmi elméleteit elemző fejezeteiig, és nem leragadni a blog- meg Facebook poszt szintű locsogásoknál. Illetve baloldalon ajánlott olvasni Alain Badiou Pocket Pantheon című munkáját, amely egy értekezés és számos esetben meredek kritika a kortársai, köztük számos posztmodern filozófus munkásságáról is, valakitől, aki annyira baloldalon van, hogy aki még tőle is balra van, az leesik - ahogy Moldova György fogalmazott.

A Central Intelligence Agency (CIA, vagyis Központi Hírszerző Ügynökség) azonban úgy tűnik nagyon is érti a posztmodern filozófiát. Legalább ennyiben is többet tettek, mint a legtöbb kritikusa. Amint egy 1985-ben írt belső kutatás, amelyet nemrég hoztak némi cenzúrával nyilvánosságra, rámutat az ügynökségen belül külön részleg van a legelvontabb elméletek olvasására, értelmezésére és alkalmazhatóságának felmérésére. Amint a France: Defection of the Leftist Intellectuals (Franciaország: a baloldali értelmiségiek elpártolása) című jelentés mutatja, a hatvanas-hetvenes években a CIA emberei szinte hiányzás nélkül látogatták Franciaországban Foucault, Lacan, Sartre, Roland Barthes, vagy Louis Althusser szemináriumait. Úgy tűnik a CIA számára a kultúrharc igencsak élesen folyt még akkor is, amikor a világ nagy része úgy gondolta, hogy ennek már vége a második világháború lejártával. Valójában azonban csak azokban az években kezdődött igazán kifejlődni a hidegháború minél erőteljesebb fenyegetésével.

Részlet a Részlet a "JACQUES LACAN SPEAKS" című dokumentumfilmből: egy magát szituacionistának mondó diák félbeszakítja Lacan szemináriumát


Ebben az időben egyébként Párizsban a CIA frontszervezete a Congress of Cultural Freedom (Kulturális Szabadság Kongresszusa) volt, amely rengeteg művészeti és értelmiségi programot szervezett, 35 országban volt irodája, újságokat jelentetett meg, konferenciákat és kiállításokat szervezett, a könyvpiacon tevékenykedett és anyagilag támogatott díjakat és kitüntetéseket. Mindeközben pedig megfigyelte és az amerikai érdekek szempontjából értékelte a francia értelmiség szereplőit veszélytelentől kimagaslóan veszélyesig. Az egyik leginkább megfigyelt értelmiségi épp Sartre volt és nem véletlenül minősítették kimagaslóan veszélyesnek: többek közt Sartre tevékenységének köszönhetően derült ki a CCF-ről, hogy CIA frontszervezet, ami végül a bezárásához vezetett.

A CIA fő irányelve ebben a projektben az volt, hogy a kultúra és az elmélet mint olyan mindössze eszközök kell legyenek arra, hogy az Egyesült Államok érdekeit érvényesítsék a világban. Az említett 1985-ös tanulmány is arra törekszik, hogy a francia értelmiségi élet termékeit manipulatív célokkal elemezze, ezeknek a végső irányelv szerinti használhatóságukat tartva szem előtt. Azt akarták pontosan megérteni, hogy ezen értelmiségiek tevékenysége miként befolyásolja Franciaországban a közügyekről való gondolkodást és az ezekre az ügyekre adott törvényi vagy intézkedésbéli állami választ. Gondoljunk Foucault, Sartre, Gilles Deleuze és Félix Guattari börtönszabályozások enyhítését követelő megmozdulásaira, vagy 1968 májusi eseményeire, az ezekhez vezető előzményekre és az ezekből származó következményekre.

A jelentés arról számol be, hogy noha a második világháborút közvetlenül követően relatív egyensúly volt a politikai jobb- és baloldal között, a hatvanas-hetvenes évekre ez teljesen a baloldal dominanciájává változott, amit a CIA szerint meg kell változtatni. Még akkor is - teszik hozzá - ha a jobboldal a második világháború után teljesen hiteltelen volt a náci uralom és annak szörnyűségeihez való hozzájárulása, az idegengyűlölet, az egyenlőségellenesség és a fasizmus támogatása miatt. Ezek a minősítések a CIA szavai és szemmel láthatóan ujjonganak az „új jobboldal” 1985-ös visszatérésének. Ebben pedig ők egy kettős irányváltást éltettek: a baloldali kritika a szovjetunió irányába fordult az Egyesült Államoktól, aminek a CIA csak örvendett, ugyanis korábban szakadatlan kritikával illették az „amerikai imperializmust”. A baloldali értelmiség túlnyomó része sztálinellenessé vált, írják a jelentésben, azonban itt jó szokás szerint összemossák a sztálinizmust a marxizmussal, de tőlük már csak ideológiai okokból sem várunk többet. Ezzel egy időben pedig mondjuk 1968-hoz képest az értelmiség a közvitából való négyléptékű kimaradásának lehettek tanúi. Így pedig a centrista neoliberális diskurzus veszi át a társadalmi közbeszéd irányító szerepét, aminek a CIA ismét csak asszisztálni és örülni tudott.

Balról-jobbra: Gilles Deleuze, Jean-Paul Sartre (hátul, szemüvegben) és Michel FoucaultBalról-jobbra: Gilles Deleuze, Jean-Paul Sartre (hátul, szemüvegben) és Michel Foucault


Ezzel párhuzamosan jobboldalon megjelennek különböző „új filozófusok”, akik igencsak nagy volumenű rágalomkampányt indítanak a marxizmus bármilyen formájával szemben, már akkor sem először, de főleg nem utoljára a centrista liberális „középoldal” hathatós segítségével persze. Így pedig a materialista, marxista és szocialista egyenlőségelvi társadalmi diskurzus helyett ismét visszatér mindenféle transzcendens, anti-egalitárius, (h)ősi soha nemvolt múltakról szóló hagyományajnározás, kő-kapitalista és egymáshoz voltaképp kevésben közös jelet mutató dolgok víg összemosására (marxizmus és sztálinizmus, radikalizmus/aktivizmus és szélsőségesség stb.) alapuló balladai homály.

Itt az új filozófusok között olyan nevekre kell gondolni, mint Bernard-Henri Lévy, André Glucksmann, Raymond Aron vagy épp Jean-Francois Revel. Az a tény, hogy fiatalkorukban valamennyien marxisták voltak, tökéletesen belejátszik abba az ideológiába, hogy az egalitárius társadalomkép az voltaképp valami gyerekes és múltbéli idealista dolog, és a valóság csakis és kizárólag a tőke vaslogikája. Mert végül is igen, az egalitárius társadalom egy mítosz, szemben mondjuk az olyan mítoszokkal, amelyek azonban valóságok, mint az emberi természet, ami nem véletlenül épp a kapitalisták nagy kedvence. Annál fontosabb viszont, hogy ez az ideológia tökéletesen szolgál minden új, különösen a fiatalok mozgalmainak a delegitimálására. „Majd fölnőttek és megértitek” hallják, azonban ennek nincs semmivel több alapja, mint annak, hogy Charles Darwin megtért volna halálos ágyán - és még ha így is lett volna: ez semmiben sem delegitimálja az evolúció elméletét. Pontosan úgy, ahogy ezen új filozófusok megtérése sem delegitimálja az egalitárius társadalom jövőképét. Azonban ott tartunk 2017-ben, hogy emlékeztetni kell még a szakembereket is, hogy nem a személlyel, hanem az eszmével kell vitázni, ugyanis elvileg a tudományban az ad hominem nem járja.

Raymond Aron Raymond Aron "új filozófus", felesége Susanne, Michael Josselson CIA ügynök és Denis de Rougemont filozófus


Ennek a lekezelő, önmagát mindentudónak beállító nihilista defetizmusnak az egyik legszebb példája Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című munkája, amely szerint a történelem elért a fejlődése végpontjára a liberális demokrácia létrejöttével. Azonban mit ne mondjak: nem vagyok kicsit sem istenhívő, de ha létezik, ő mentsen meg attól, hogy ez az egyenlőtlenségektől bőven sújtott rendszer, amelyben megengedik az embereknek, hogy szavazzanak, de közben manipulálják őket, legyen a társadalomfejlődés utolsó lépcsőfoka. Ha valóban így állunk, talán jobb megindítani azokat a nukleáris rakétákat és tényleg befejezni mindezt, mielőtt még Fukuyama leírásánál is nagyobb bohócot csinálunk magunkból. Nagyobb bohócot, vagy épp nagyobb szörnyeteget ismét az utóbbi tíz, de különösen utóbbi öt év politikai alakulásait tekintve.

A CIA-jelentés egyik legnagyobb tanulsága azonban épp az, hogy még azok az értelmiségiek is, akik nem voltak kifejezetten anti-marxisták, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a marxista egalitárius társadalomkép veszítsen szemben a neoliberális korporativista bizniszkultúrával. Ugyanígy akaratlanul is hozzájárultak a baloldal leépítéséhez és a jobboldal újbóli előretöréséhez. A fentebb említett „középoldal” élen járt ebben, amikor elfelejtette, hogy konfliktusban függetlennek maradni nem objektivitás, hanem gyávaság és az úgynevezett lópatkó elmélettel felvértezve (amely szerint a patkó közepe a liberalizmus és a patkó két egymáshoz közelítő vége a kommunizmus és a fasizmus) elhitette az egész világgal, hogy nem szükséges a társadalmi küzdelem, a szociálisan érzékeny aktivizmus, mondjuk ki: az osztályharc, hanem mindent cinikusan távolságtartóan és a tőkealapú logika önérdektől vezérelt szemüvegén keresztül kell tekinteni. A közösségközpontú gondolkodást ez tette tönkre, nem a baloldal és végképp nem a marxizmus.

Szinte süt az öröm a jelentést írók soraiból, amikor arról írnak, hogy a posztmodern kritikai eszköztár a legjobb eszköz a posztmodern baloldal delegitimálására, ugyanis az új jobboldal filozófusai tökéletesen kihasználták a XVIII századi racionalizmus foucaulti elemzésének félremagyarázását a racionalizmus mint olyan általános kritikájának feltüntetéseként. A posztmodern filozófia sosem volt anti-racionalista, csak érteni kellene hozzá. Sosem volt köze az olyan tradicionalista, monarchista, misztifikáló és valóban anti-racionalista nonszensz múltbéli dolgok fellangyosításához, mint az úgynevezett „dark enlightenment” vagy épp a kortárs akkceleracionizmus bizonyos elemei, amelyek tökéletesen simultak egybe a legmodernebb magukat alt-rightnak nevező, egyébként szimplán szélsőjobboldali mozgalmakkal.

Részlet az Idiocracy (2006) című filmbőlRészlet az Idiocracy (2006) című filmből


A posztmodern filozófia tudniillik nem anti-racionalista, hanem jogosan és értelemszerűen polarizált, amennyiben azt mondja, hogy az elnyomó korlátozása az általa kifejtett elnyomás mértékében nem csupán az elnyomás egy másik formája. A posztmodern filozófia nem esszencialista: bármilyen általa vizsgált jelenséget helyzetek lehetséges millióinak egymáshoz képesti viszonylagos kontextusában tekinti. A jelentés szerint pedig a CIA pontosan ezeket a félreértéseket használta fel arra, hogy a baloldal enyhébb képviselőit jobbra tolja és ezzel egyidőben delegitimálja a különféle anti-imperialista és anti-kapitalista mozgalmakat.

Kicsit olyan ez, mint Carl Sagan anekdotája, amelyben egy személy, aki azt állítja, hogy meglátogatták földönkívüliek, arra a kérdésre, hogy mit kérdezett tőlük, azt válaszolja, hogy mi a legfontosabb dolog az életben, amire a földönkívüliek pedig azt válaszolják, hogy az életben mindennél fontosabb a szeretet. Sagan pedig azt kérdi, teszem hozzá: teljesen jogosan, hogy miért nem kérdezte meg inkább azt, hogy milyen hiperfejlett sugárhajtóművel vagy bármilyen más eszközzel sikerült mondjuk az Alpha Centauri csillagrendszerből nem hogy hetek, de egyáltalán egy életöltő alatt ideérniük.

Ha az ember még azt sem tudja, hogy melyek azok a kérdések, amelyeket fel kell tennie, igencsak elenyésző az esélye, hogy bármilyen értelemben is releváns válaszokat kapjon a társadalom jelenlegi problémáira.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!