A mérsékelt politika alkonya?
Labanino Rafael 2017. szeptember 28. 10:29, utolsó frissítés: 2017. szeptember 29. 11:46A vasárnap lezajlott német választások egy világos trendbe illeszkednek. Az utóbbi években a hagyományosan meghatározó pártok, és különösen a szociáldemokraták több országban jelentősen meggyengültek.
Leáldozott-e a hagyományos nagy bal és jobboldali gyűjtőpártoknak? Milyen társadalmi folyamatok állnak a szemünk előtt zajló politikai változások mögött?
A 444 vetette fel, hogy az Európai Unió magországai közé számító Németországban, Franciaországban és Hollandiában kísértetiesen hasonlóan szavaznak az emberek. Mindhárom országban az idén tartott parlamenti választásokon a szélsőjobboldali pártok 13 százalék körül szerepeltek, Macron és Merkel pártja is 32-33 százalék körüli eredményt ért el, és mindhárom országban idén szerepeltek a szociáldemokrata pártok a legrosszabbul a második világháború óta (Németországban 1949 óta).
Azt már én teszem, hozzá, hogy a zöld és liberális pártok mind Hollandiában, mind Németországban javítani tudtak az eredményükön és összességében jóval többen szavaztak rájuk, mint a szélsőjobboldalra (Hollandia esetében liberális alatt nem a mérsékelt jobboldal vezető erejét, az idén 5,3 százalékot veszítő konzervatív-liberális VVD-t értem, ami mindazonáltal messze az ország legnagyobb pártja maradt, hanem a kisebbik, szociálliberális D66-ot). Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy nagyon más pártrendszerű, választási rendszerű és történelmű országokról van szó (a holland pártrendszer például hagyományosan rendkívül fragmentált, idén is 11 párt szerzett mandátumot).
Ezeknek a választásoknak tehát a szélsőjobboldal előretörése és a szociáldemokrata pártok gyenge szereplése, a francia és a holland esetben egyenesen megsemmisítő veresége csak az egyik olvasata. A másik éppen a centrista, liberális, zöld polgári erők – vagyis minden vitájuk ellenére a nyílt társadalom legelkötelezettebb híveinek – előretörése, mind a nagy jobboldali, mind a szociáldemokrata pártok kárára. A mostani német választásokból is látszik, hogy a CDU-tól és az SPD-től a választók túlnyomó többsége összeségében nem az AfD-hez ment. Az AfD persze tőlük is sok szavazatot szerzett – különösen a CDU-tól – de a 2013-ban egyáltalán nem választók mobilizálása volt a kulcs a harmadik helyhez. A négy évvel ezelőttihez képest majd 5 százalékkal magasabb részvétel elsősorban nekik kedvezett.
Mi történik Nyugat-Európában? Mi történik a baloldallal? Miért gyengülnek a hagyományos, nagy pártok?
A nagy jobboldali és baloldali pártok zsugorodása
Az, hogy a két legnagyobb párt több európai országban egyre kisebb arányát kapja meg a szavazatoknak évtizedes trend. Ahogy Cas Mudde, holland politológus, a University of Georgia professzora, a szélsőjobboldali populista pártok egyik legnagyobb szakértője a német választásokat értékelő cikkében rámutatott, a pártrendszerek egyre töredezettebbé válnak, egy-két közepes nagyságú párt vezető szerepe mellett. Így pedig akár a „csupán” 10-15 százalékos szélsőjobboldali pártok szerepe is felértékelődik.
Az alábbi ábrán Ausztriában és Németországban látható két legnagyobb párt szavazati arányának alakulása választásról választásra az utóbbi 27 évben. Mindét országban hagyományosan egy nagy baloldali egy nagy jobboldali párt – a német esetben utóbbi egy pártszövetség – uralta az országos politikát a második világháború óta.
Egy olyan töredezettebb pártrendszer, mint a holland sem mutat más képet, csak ott a jobboldalon a kereszténydemokraták és a konzervatív liberálisok szavazati aránya sokszor változott, míg a szociáldemokraták hagyományosan stabilabb eredményekre számíthattak.
A pártrendszerek „kiolvadása”
A nyugat-európai pártrendszerek instabilitása, sőt populista pártok felemelkedése nem új téma. Annyira nem, hogy Peter Mair, aki a pártrendszerek és főleg a pártrendszerek változásának talán egyik legnagyobb kutatója volt, például már 1989-ben az erről szóló addigra rendkívül kiterjedt, különféle módszertani megközelítésű tanulmányokból álló politikatudományi és szociológiai irodalmat szemléző és kritizáló cikket publikált. Az 1960-as évekig stabilnak látszó pártrendszerek az 1970-es évektől kezdve egyre instabilabbakká váltak. A kutatók egyre nagyobb része kérdőjelezte meg az úgynevezett „befagyási” hipotézist, amely szerint a nyugat-európai pártrendszerek a tömegdemokrácia kialakulásának időszakában, tehát az 1920-as években „befagytak”.
Mair tanulmányában rámutatott, hogy a befagyási hipotézis megalkotói Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan – akik a 20. század legnagyobb hatású politológusai és szociológusai között vannak – az általuk szerkesztett, 1967-ben publikált tanulmánykötet híres bevezető fejezetében nem egyes pártok, hanem pártrendszerek stabilitásáról beszéltek. Vagyis a pártrendszereket meghatározó – mert jelentős pártok által képviselt – társadalmi törésvonalak azok, amik az 1920-as években, a valóban általános választójog elterjedésekor befagytak, és nem az egyes pártok. Ebben az olvasatban például az, hogy a tőke-munka törésvonal munka oldalán a kommunista vagy a szociáldemokrata párt között hogyan alakulnak az erőviszonyok, bár kétségkívül érdekes és vannak következményei, rendszerszinten mégsem meghatározó. A fő politikai alternatívák tehát Lipset és Rokkan szerint az 1920-as évektől kezdve az 1960-as évekig azonos politikai törésvonalak mentén szerveződtek meg.
Mair – a pártrendszer változás meghatározásának és kutatásának több más problémáját is tárgyalva – végső soron arra figyelmeztet, hogy az ideológiai vagy szervezeti, vagy éppen választói magatartásban bekövetkező változások csak akkor jelzik a pártrendszer változását, ha rendszert addig alapvetően meghatározó jellemzőket, kölcsönhatásokat érintenek.
A kérdés tehát, hogy az utóbbi 20 évben fel-feltörő, és a 2008-as világválság óta egyre erősödő politikai változások rendszerszintű jellemzőket érintenek-e.
A választói preferenciák változása
Hanspeter Kriesi, a Zürichi Egyetem és firenzei European University Institute, és Silja Häusermann, a Zürichi Egyetem politológus professzorai a legnagyobb európai közvélemény-kutatási projekt, a European Social Survey több hullámának adatai alapján kimutatták, hogy sem a választók kulturális, sem a gazdasági kérdésekben elfoglalt álláspontjai nem helyezhetők el többé egy egyszerű bal-jobb dimenzióban. A kulturális konfliktus a mai európai társadalmakban már nem csak a kulturális liberalizmussal, európai integrációval vagy a bevándorlással kapcsolatos álláspontokat foglalja magában, hanem az újraelosztással kapcsolatos kérdéseket is, amelyek a jóléti sovinizmust – vagyis, hogy a jóléti intézkedésekből ki kell-e zárni a bevándorlókat – és a jóléti rendszerrel való visszaélés kérdését is – vagyis, hogy arra „érdemtelenek” is részesülnek szociális politikákból vagy visszaélnek azokkal. Eközben a gazdasági-újraelosztási törésvonal mentén elfoglalt álláspontok sem írhatók le egy dimenzióval, a különböző szakpolitikákról – az univerzálisabb újraelosztás, szociális befektetés, vagy az inkább jövedelemfüggő, így a különbségeket jobban konzerváló szociális biztosítás – is nagyon változatos a választók véleménye.
Az egyes gazdasági és kulturális kérdésekben elfoglalt álláspontok átlagos szintje különbözik az országok között – a skandináv válaszadók például jellemzően általában kulturálisan nyitottabbak, mint a dél- vagy a kelet-európaiak. Az egyes ember szintjén azonban az, hogy az egyes kérdésekben milyen álláspontot foglal el mindenhol a képzettség, az életkor és a társadalmi osztály (jövedelem és foglalkozás) kérdése. Minél képzettebb és fiatalabb valaki, annál inkább nyitott kulturálisan, és fordítva, minél alacsonyabb az iskolai végzettsége és idősebb, annál zártabb a világképe. Az újraelosztási kérdésekben azonban a jövedelem fontosabb, erre a képzettségnek nincs közvetlen hatása. Ennek oka az új középosztályokon belüli törés, a magasan képzett, szociális és kulturális szolgáltatásokban dolgozók az alacsonyabban képzett munkások preferenciáit osztják szemben a tulajdonosokkal, a technikai értelmiséggel és menedzseri osztállyal.
A szélsőjobboldal és az új baloldali pártok – itt főleg a zöldekre értve – választóit jellemzően a kulturális kérdések motiválják (amelyek ne feledjük összefonódtak, mind a bevándorlók, mind az „őshonos”, de érdemtelennek tekintett szegényekkel szembeni vagy melletti újraelosztási kérdésekkel). A mérsékelt bal- és jobboldal pártjai továbbra is gazdasági-újraelosztási kérdések mentén határozzák meg magukat. Fontos azonban, hogy nem nagy, „vízválasztónak” tekinthető (makro)gazdasági politikákon, hanem inkább egyes szakpolitikai megoldásokon van közöttük a vita.
A baloldal kiüresedése?
A neoliberális, vagyis piacosító, a gazdaságpolitika egyre nagyobb részét a politikai kontroll alól kivonó, a közszolgáltatásokat, a bankrendszert és az ipart privatizáló, a jóléti rendszereket jelentősen leépítő politikák az 1974-es első olajválság óta a fő gazdaság- és szociálpolitikai irányvonalat jelentik szinte mindenhol a világon. A globalizáció általában, és Európában az európai integráció különösen és egyre jobban korlátozta az egyes államok szuverenitását. Az 1980-as évek végére a baloldal is elfogadta a neoliberalizmust, mint meghatározó gazdaság és szociálpolitikai irányvonalat. Bill Clinton, amerikai elnöksége, Tony Blair, brit miniszterelnöksége vagy Gerhard Schröder, német kancellársága lett ennek a gazdaságilag liberális baloldali politikának a jelképe. Bár ma ezt sok kritikusuk elfelejti, ez a politika sokáig nagyon sikeres volt, az új középosztályok a munkásosztály – és az USA-ban az etnikai kisebbségek – választói koalíciójával a „harmadik út” baloldali stratégiája hosszú jobboldali dominanciát tört meg.
Ennek azonban most úgy tűnik, komoly ára volt. Christoph Arndt, német politológus könyvében kimutatta, hogy a harmadik utat választó baloldali pártok nagyobb mértékben és jóval gyorsabban veszítettek törzsbázisukból, és a középosztálybeli szavazók támogatása pedig korántsem olyan magától értetődő, mint a munkásoké volt. Az utóbbi 20 évben azonban olyan, a hagyományosabb baloldali politikához hűségesebb szociáldemokrata pártok, mint a svéd és az osztrák is sokat veszítettek korábbi súlyukból. Az osztrákok minden bizonnyal az idei választások után ellenzékbe fognak szorulni (mindezt alapvetően jó gazdasági helyzet mellett). Ausztria az egyik legsikeresebb szélsőjobboldali párt hazája, Svédországban pedig a szélsőjobboldali párt egyértelműen harmadik erő, és már-már a megroppant konzervatívok második helyét fenyegeti.
A legutóbbi francia elnökválasztás, a német kereszténydemokratáktól az AfD-hez átpártolt választói tömegek, a holland kereszténydemokraták mélyrepülése, vagy éppen a fent említett svéd konzervatívok helyzete is mind azt mutatja, hogy nem csak a mérsékelt baloldalnak vannak gondjai.
Merre tovább?
Peter A. Hall, a Harvard professzora, az európai gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek egyik legnagyobb szakértője, egy a Social Europe-nak a jobboldali populizmusról adott interjúban kifejtette, hogy a populizmus előretörését úgy érthetjük meg a legjobban, ha a kulturális és gazdasági okokat együtt kezeljük. A globalizáció, a technikai fejlődés, a kulturális nyitottság nagyon komoly eredményeket hozott: a nők munkába állása, egyre több és egyre jobban képzett ember, az etnikai kisebbségek diszkriminációjának csökkenése, vagy a szexuális kisebbségek egyenjogúvá válása. Eközben azonban az ipari munkahelyek száma a technikai fejlődés és az olcsóbb országokba kiszervezések miatt jelentősen csökkent. Azok, akik képzetlenebbek, bajban vannak. Sokan jelentős státuszvesztésen esnek, estek át. Nem feltétlenül jövedelmi kérdés ez, bár az is, hanem elsősorban identitás kérdése. Hol van a helyem a társadalomban? Megbecsült tagja vagyok-e még? Sokan másokkal ellentétben határozzák meg magukat, fogékonyakká válnak a kulturális liberalizmus és bevándorlásellenes üzenetekre. Donald Trump például különösen szemérmetlenül játszott rá ezekre az érzelmekre.
Hall is hangsúlyozta azonban, hogy nem a valóban szegényekről van szó, hanem inkább azokról, akik a státusz elvesztésétől fenyegetve érzik magukat. A bevándorlók elleni üzenetek is ott a legsikeresebbek, ahol vagy alig vannak, vagy ott, ahová éppen nagyobb számban érkeztek. Ott, ahol már évek, évtizedek óta nagy a bevándorlók aránya, jellemzően alacsonyabb a szélsőjobboldal támogatottsága. Hall szerint az is fontos, hogy a neoliberális politika valóban kikezdte a társadalmi kohéziót, hozzájárult a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, leépítette a szociális rendszereket. Ráadásul a mérsékelt bal- és jobboldal gazdaság- és szociálpolitikai hasonulása, ahhoz vezetett, hogy ezek a pártok is egyre erősebben kulturális kérdések mentén határozzák meg magukat, ami végső soron szintén a szélsőjobboldali populistákat erősíti.
Hall szerint a progresszív kulturális politikát nem lehet feladni, az olyan nehezen kivívott értékekből, mint a nők egyenjogúsága nem lehet engedni. De olyan gazdaság- és szociálpolitikára van szükség, ami valós válaszokat tud adni a magukat vesztesnek érzőknek, és a lecsúszástól félőknek is. Szerinte nagy kihívás mind a mérsékelt baloldal, mind a jobboldal számára, hogy munkás- és középosztálybeli választókból álló nehéz koalíciókat kell összefogniuk, miközben a felsőoktatás kiterjedése egy kulturális törésvonal húzódik a két csoport között.
Hall szkeptikus a Jeremy Corbyn, brit munkáspárti vezető vagy az amerikai Bernie Sanders szenátor képviselte politikával szemben, ami szerinte baloldali populizmussal oltaná ki a jobboldali populizmust, sokkal magasabb állami újraelosztás mellett. Bár a „harmadik út” lejáratódott, szerinte ismét szélesebb választói koalíciót kell építeni, és inkább esélyt kell adni mindenkinek a tudásalapú gazdaságban való részvételre. Hozzátette, hogy mindazonáltal Corbyn és Sanders megmutatták, hogy igenis sikerrel lehet szembeszállni a neoliberális konszenzussal, és ez nagyon fontos. Nem tudni, melyik stratégia bizonyul jobbnak, ismerte el, de szerinte a szociáldemokrácia jövője elsősorban egy új erkölcsi és társadalmi vízió megalkotásában van.