2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi lenne ma, ha 1968 nem lett volna?

Ivácson András Áron 2017. október 25. 10:32, utolsó frissítés: 15:40

Európában és az Egyesült Államokban a mai napig élvezett modern szabadságjogaink többségét az 1968-as lázadások szülték meg mai formájukban.


Október 19-én dr. Kállai Gábor főiskolai tanár (Kállai R. Gábor néven is publikál) tartott előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka karán az 1968-as események mai jelentőségéről, aki a Zsigmond Király Egyetemen tanít jogot és filozófiát. Az elhangzottak különösen az akkori események mai meredeken félreértelmezett recepciója szempontjából voltak roppant lényegesek. Ugyanis, mint gondolható az eseménysor értelmezése jóval túlmutat azon, hogy „hurr durr kulturális marxizmus” (egyébként nem létező mítosza), illetve „a hatvannyolcasok” csőcselékezése és vezetőinek sztálinistázása, maoistázása vagy bármilyen olyan -istázása, ami a mindenkoron fennálló rendszernek és funkcionáriusainak épp nem tetszik.

Az 1968-as eseményeket talán az egyik jelszavával lehet legjobban leírni: „fantáziát a hatalomra!”, ami a mindenkoron fennálló bírálására szólít fel egy megmerevedett és bekövesedett társadalmi struktúrában. Noha a legismertebb aspektusai mindenképp a diáklázadások voltak, az 1968-as eseményeknek volt és van egy nagyon sajátos munkásosztályi aspektusuk is.

A leggyakoribb vád, ami éri a '68-as lázadókat, hogy semmiféle tartalmi jelleg nem volt lázadásuk mögött, mindössze hóbortból és fiatalos dühből cselekedtek bármiféle hosszabb távú cél nélkül. Ennek szokták felróni azt, hogy az egész lázadássorozat „csakis és kizárólag” abból indult ki, hogy a Nanterre-i lánykollégium diákjainál alhassanak ott a szeretőik.

'68-as diákok, többek közt Daniel Cohn-Bendit.


Azonban ez csak részben igaz, és még ha így is volna, ez messze leegyszerűsíti a személyi jogok, a testi jogok és kapcsolattartási jogok társadalmi kérdését. Annál is inkább, hogy a diákok és a vezetőség között a konfliktus annyira fokozódott, hogy május 2-án bezárták az egyetemet, amire válaszként számos Sorbonne-on tanuló diák másnap spontán sztrájkot szervezett a bezárás, valamint több diák kilátásba helyezett elbocsátása ellen.

Azonban ez a megközelítés minimum figyelmen kívül hagyja a '68-as események másik nagy követelését és eredményét, mégpedig az oktatási rendszer demokratizálását, legalábbis olyan mértékben, amilyenben. Ennek első lépése az volt, hogy az oktatás ne kizárólag piacközpontú legyen, vagyis ne csak egy azonnal használható szakmát adjon a diák kezébe, hanem nyújtson tág látókört is, komplex információhalmazt, amit a társadalomtudományok által volna szükséges megvalósítani.

Ennek keretén belül épp ezeknek a lázadásoknak és követeléseknek köszönhetően létezik manapság az a decentralizált oktatási rendszer, amelyben a tanár nem feltétlen egy kikezdhetetlen hatalmi pozícióból beszél a neki alárendelt diákoknak. Az ilyen minimális dolgok pedig, hogy bocsássák a diákok rendelkezésére a tanárok jegyzeteit, amelyek manapság egyértelműnek tűnnek, épp itt váltak kritikus ponttá, pont annak érdekében, hogy az oktatás ne csupán automatikus diktálás-leírás-visszaadás legyen, hanem adott esetben összetett beszélgetés és vita is.

Guy Debord: "Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott."


Mindezeken túl azonban hozzájárultak különböző objektív történelmi antagonizmusok is a '68-as események kirobbanásához, amelyek közül az egyik leglényegesebb a társadalmi idő mivoltának megváltozása a Nagy Francia Forradalom óta. Ez a forradalom megtört egy bizonyos társadalmi időérzékelést, ugyanis noha előtte hosszú stagnálási időszakok voltak jellemzőek, utána egészen a '68-as eseményekig szinte egyetlen generáció sem volt, amely úgy élte volna le az életét, mint az előtte lévő. Sem technológiai, sem társadalmi, sem rendszerszintű, sem világkép tekintetében és ez vonatkozik az azóta eltelt időre is.

A '68-as diákkövetelések egyik központi követelése pedig éppen az volt, hogy egy olyan oktatási rendszert valósítsanak meg, amelyik az ennyire radikálisan és gyorsan változó társadalmi idő ellenére nem próbál valamiféle statikus-konzervatív mítoszvilágot húzni rá minden társadalomértelmezésre, nagyon sok esetben figyelmen kívül hagyva a társadalom gyökereiig hatoló felfordulásokat. Egy ilyen oktatás pedig a társadalom minden szintjén kifejti hatását. Emlékezzünk a szituacionisták azon plakátjára, amely egy televízió antenáktól elborított városképet mutatott „A méreg házhoz jön!” felirattal.

"A méreg (va: a propaganda) házhoz jön."


Legalább ennyire fontos a korszakra jellemző bipoláris világkép, amely az Egyesült Államok és a Szovjetunió között alakult ki és a hidegháborúban csúcsosodott ki. A hatvanas éveket egyik leginkább meghatározó esemény a vietnami háború. Egy iszonyú háború, amely hozzávetőlegesen három millió áldozattal járt. Ebből a három millióból ötvenezer amerikai, a maradék pedig vietnami, akiket ritkán szoktak figyelembe venni, mert ugye „a kommunizmust feltartóztató háború járulékos kárai”.

Kállai szerint azonban problémás ilyen értelemben használni a kommunizmus szót, ugyanis ennek két alapvető értelme van: egyrészt egy jövőbéli társadalmi rendszer - egyfajta „reális utópia” - , másrészt egy jelenbéli mozgalom ezen társadalmi rendszer érdekében. Azonban azok a rendszerek, amelyek a jelenben magukévá tették e megnevezést, a legritkább esetben nevezhetőek kommunizmusnak: a legjobb esetben is valamiféle bürokratikus államszocializmusok voltak, de a kommunizmustól igencsak messze álltak és állnak ma is.

A kelet-európai bürokratikus államszocialista rendszerek számára azonban a hatvanas évek valamiféle fénykort jelentettek. Sok helyen ekkor indultak be mindenféle tudományos, művészeti, társadalmi reformok, folyamatok. Ezek azonban épp '68 után a hetvenes évek elején mind a visszájukra fordultak ugyanis bezárult a '45 utáni helyreállítási mozgalmak virágzása. 1968 pedig nyugaton minden rossz - vietnami háború, bürokratikus államszocialista rendszerek befele fordulása, identitások kibontakozása - ellenére úgy merült fel, mint ezek meghaladásának lehetősége: ennek volt eredménye az is, hogy számos nyugati értelmiség erőteljesen szembefordult a sztálini Szovjetunióval.

Emellett volt még egy nagyon fontos párhuzamos esemény, mégpedig az akkor épp a csúcspontjára érő Kínai Kulturális Forradalom, amelyet Mao Ce Tung hirdetett meg 1966-ban és 1976-ban ért végett Mao halálával. A Kulturális Forradalom indítóeseménye a „Tűz a vezérkarokra!” című és jelszavú plakát volt, amelyet Mao 1966-ban írt a Kínai Kommunista Párt Nyolcadik Központi Bizottságának tizenegyedik plenáris ülésére és amely egy évvel később, 1967 augusztus 5-én jelent meg a párt hivatalos lapjában.

Mao Cetung: "Tűz a vezérkarokra!"


A felszólítás a tömegeknek, és különösen a diáktömegeknek szólt, akik úgy értelmezték, hogy az akkor hatalmon lévő Liu Shaoqi és Deng Xiaoping centrális vezetése ellen kell mozgósítaniuk. Valóban volt egy ilyen éle Mao kijelentésének, amely során a bürokratikus vezetést akarta eltávolíttatni a hatalomból, ami érthető módon eléggé hamar váltott át politikai leszámolásba, amelynek többek közt Liu is áldozatul esett. Hatalmas léptékű szervezkedés indult meg az országban a mezőgazdaság, az ipar, az egyetem úgynevezett „spontán megszervezése” érdekében, de ez a mozgalom hamar tévútra ért.

A társadalmi forradalom másik roppant fontos része a szexuális forradalom, amely voltaképp nem visszatérés az egész eseménysor alapító eseményéhez, hanem mindvégig része volt, mindvégig szinte vezérfonal volt. Ennek a jelenségnek olyan velejárói voltak, mint a fogamzásgátlás jogáért való küzdelem szemben a klerikális és konzervatív erőkkel, a szabad szexualitás felvállalása, a család intézmények és ennek a társadalmi hatalomgyakorlásba való integrálásának a kritikája, a patriarchalizmus és a patriarchális értékviszonyok kritikája, a nők társadalmi helyzetének javítása.

Ezeket az éveket számos kiváló korabeli film mutatja be. Olyan filmekre kell gondolni, mint a Hair Milos Forman rendezésében, a Zabriskie Point Michelangelo Antonioni-tól, vagy épp a Szigorúan Ellenőrzött Vonatok Jiri Menzel által. Az egyik legszemléltesebb Jean-Luc Godard La Chinoise című filmje 1967-ből, amely igencsak egyedi helyet foglal el munkásságában. Az úgynevezett „marxista korszakának” csúcspontja, egy olyan film, amely paradox módon egyszerre irgalmatlanul szikár és mégis roppant kifinomult: nem is a legismertebb filmje.

Jelenet Jean-Luc Godard "La Chinoise" (1967) filmjéből, az idézet Mao Cetung Kis Piros Könyvecskéjéből való: "A reakciósok papírtigrisek." A háttérben egy újság látható, amely a kínai Vörös Gárdákról tudósít.


Első ránézésre a forradalom kritikátlan ajnározásának tűnhet, különösen a Kulturális Forradaloménak, de a film felénél-háromnegyedénél tisztává válik, hogy sokkal inkább a Kulturális Forradalmat és általában a kínai forradalmat csak hírből ismerő, a Kis Piros Könyvecskét reggeltől-estig bújó és idéző nyugati középosztálybéli, a forradalom absztrakt képzeteivel telis-tele lévő fiatalság kritikája. Számomra ez a kettős kritika a korabeli Godard minden gyönyöre: a film egyszerre kritikája önmaga kiindulópontjának és végpontjának, anélkül, hogy a kettő közül bármelyiktől is elvtelen cinikus távolságot próbálna tartani, ahogy a jelenlegi állítólagosan poszt-ideologikus világunkban divat.

Természetesen a '68-as eseményeknek van egy gazdasági ok-okozati rendszerük is. Kállai itt a kapitalizmus Nikolai Kondratiev leírására támaszkodott, amely szerint a kapitalizmus ciklikus jellegű, tehát a krízis-konszolidáció váltakozása által működik. Kondratiev legfontosabb felismerése azonban a hosszú, akár ötven-hatvan évet is felölelő ciklusok létezése volt, amelyeket nehéz vizsgálni egész egyszerűen azért, mert nehéz egyet is, nem hogy egynél többet megélni belőlük. A Kondratiev ciklus voltaképp egy hullámgörbe, amely a felívelés-rövid stagnálás-alámenés-felívelés-rövid stagnálás-alámenés végtelenségig való ismétlődéséből áll.

Mindez ott kötődik '68-hoz, hogy a a hatvanas évek eleji felívelés után az az év épp egy elég meredek alámenés kezdete volt, amely voltaképp 1972 és 1978 között érte el az abszolút mélypontját, amelynek ikonikus eseménysora volt a hetvenes évek béli közel-keleti olajválság és háború. A felívelés egyik jellemzője, hogy mindig optimizmusra ad okot és könnyen feledteti a rossz dolgokat, azonban így a '68-as események a vártnál is nagyobbat ütöttek az akkori társadalmak rózsaszín lencsés múltba révedésén, mint amekkorát egyébként ütöttek volna máskor talán.

Példa a legegyszerűbb Kondratiev ciklusra.


A számunkra érdekesebb kérdés azonban az, hogy a 2008-as válság óta most egy leszálló pályán, vagy épp abszolút mélyponton vagyunk? Különösen annak tekintetében, hogy minden kritikája ellenére a hatvanas évek filozófiáinak egyik legfontosabb kijelentése épp az volt, hogy a modern társadalom nem csupán hatalom és nem csupán elnyomás, hanem egy elképesztő civilizációs megvalósítás is. Így pedig a mindenféle vissza a természetbe (inkább vissza a fára) neo-hippi jelszó nem csak álmodozás, hanem káros felelőtlenség is.

Végül a '68-as események néhány szellemi téren működő szereplője került szóba. Először Alfred Willi Rudolf „Rudi” Dutschke, aki a német diákmozgalom legismertebb alakja. Központi tézise szerint „a hatalom intézményein keresztüli hosszú menetelésre” van szükség, amely szétzilálná azokat és táptalajt teremtene azok újraszervezésére. A „hosszú menetelés” metaforája természetesen a kínai forradalomárok menetelésére utal, amely utóbbiak számára egyszerre jelentette a Kuomintang elleni küzdelem hosszú éveit és a szó szerinti menetelésüket is, amikor keresztül masíroztak és harcoltak Kína területén. Dutschke és társai vitték véghez nyugaton az első szisztematikus intézményfoglalásokat az „Állítsuk talpra Lenint!” jelszó nevében.

Rudi Dutschke


Herbert Marcuse filozófus Az egydimenziós ember című munkája nem csak a korszak klasszikusa, hanem a kapitalizmuskritikának is egyik alapműve. Feltevése szerint a modern kapitalizmus legnagyobb vonzereje, hogy végre van mit fogyasztani, ugyanis a második világháború előtt nem igazán volt mit. Ugyanakkor viszont a rendszernek alapvető és kikerülhetetlen velejárója, hogy a fogyasztás öncélúvá válik, azonban nem csak piaci, hanem minden téren. A politikai gazdaságtan terén például megfigyelhető, ahogy párhuzamba áll az, hogy azonos minőségű termékek között választhatunk és azonos minőségű politikai szereplők között oszthatunk szét szavazatokat.

Ez viszont azzal jár, hogy a lehetőségek tárháza beszűkül és noha politikai téren azt állítják, hogy van igazi választási lehetőség, maguk a lehetőségek igazán szűk skálán belül mozognak anélkül, hogy volna legalább elméletileg elgondolhatónak megengedett alternatíva a jelenlegi rendszeren kívül. Ez egy kettős manipuláció, ugyanis a rendszer és önmaga között választhatunk a hegeli an sich és für sich értelmében, különösen önmagunk társadalmi potenciálját és ennek megvalósulását illetően. Ezért problémás Marcuse szerint az a már akkor divatos attitűd, hogy „engem ugyan nem érdekel a politika”, illetve a politikától mint olyantól való távolmaradás. Természetesen itt Marcuse még csak véletlenül sem a parlamentarizmusról beszél és nem szavazásra buzdít, hanem sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy érdektelenségünk ellenére a politikai helyzet mindenkor létezik bármelyik tetszőleges társadalomban: távolságtartásunktól megjavul? Nem. Hatással van továbbra is az életünkre? Igen. Akkor mi egyéb kifogásunk lehet távol maradni a politikától?

Herbert Marcuse


Itt kapcsolható Theodor Adorno és a Frankfurti Iskola a képbe, amely egy 1920-ban alakult, végül 1933-ban Genfbe, majd 1935-ben New Yorkba helyezték át. Ez voltaképp egy társadalomkutató intézet, amely a filozófia, szociológia, antropológia és pszichológia interdiszciplináris értelmezéséből dolgozott ki egy sajátságos nézetrendszert. Adorno legfontosabb meglátása e tekintetben éppen az volt, hogy a kritika nem csupán bírálat, hanem analízis utáni bírálat kell legyen. Valamit anélkül bírálni, hogy megvizsgáltuk volna az adott dolgot, jelenséget, bármit meghatározó objektív anyagi és történelmi ellentmondásokat, viszonyokat mindössze felületes vagdalkozás lehet a legjobb esetben is.

Anyagi, történelmi ellentmondások - ez pontosan azt jelenti, hogy a jelenséget nem önmagában, hanem önmaga történetiségében kell látni azáltal, hogy túllátunk az adott valamire rátapadt társadalmi, ideológiai, kulturális berögzültségeken, vagyis: a sajátságos kulturális hagyományokon, amelyek az illető valamit kiragadnák történetiségéből és valamiféle öröklétet próbálnának kieszközölni neki.

Theodor Adorno


Lukács György az újkori magyar filozófia legfontosabb alakja, aminek ellenére sok könyve nyugaton hamarabb jelent meg, mint Magyarországon. Az 1968-as események kapcsán Lukács azt vetette fel, hogy két hamis út létezik az akkori társadalmak problémáinak megoldására: az egyik a bürokratikus szocialista sztálinizmus, a másik az egyre erőteljesebb reifikálódó elidegenedésbe belefulladó diktatórikus kapitalizmus.

Lukács egy Marxhoz való visszatérést sürgetett a két hamis út elkerülésére, ami egybeesett azzal, hogy ekkor kezdtek megjelenni magyarul olyan Marx művek, amelyek korábban elérhetetlenek, sok esetben lefordítatlanok voltak még. Elsősorban itt a fiatal Marx műveire kell gondolni - amelyek egy merőben más gondolkodót mutatnak, mint a késői Marx művek - mint A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, avagy Marx egyik legfontosabb műve A német ideológia. A visszatérés a fiatal Marxhoz pedig épp azért szükséges, mert ez egy még jóval ontológiaibb, tehát a "radikális" szó eredeti értelmében használt gondolkodást mutat, mint a késői munkák.

Lukács György


Jól látható, hogy az 1968-as események körül számos roppant fontos társadalmi hatás, ellenhatás, ellentmondás, filozófia, gazdasági jelenség tobzódik, amelyek a huszadik század egyik legfontosabb és legikonikusabb jelenségévé teszik. Éppen ezért ajánlott kerülni mindenféle leegyszerűsítő meg összeesküvés-elmélet típusú magyarázatot és megfogadni Kállai Gábor és Adorno tanácsát: nem árt, ha a bírálatunkat analízis is megelőzi.

Ha már tüzet nyitunk a vezérkarokra, legalább azokra nyissuk, amelyek megérdemlik.

(címoldali fotó: Bruno Barbey/Magnum)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!