2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nagy a gond, ha az antiszemitizmus a történelmi sebek gyógyírja

Ivácson András Áron 2017. november 01. 14:29, utolsó frissítés: 2017. november 03. 14:17

Örvendjünk a Kós Károly szobornak, de jobb volna ha a Bartha Miklóséból nem kérnénk, ha esetleg a magyar országgyűlési elnök ismét adakozó kedvében találná magát.


Szobrot állítottak Kós Károly építésznek, akadémikusnak, grafikusnak és Bartha Miklós jogásznak, publicistának, országgyűlési képviselőnek és nem utolsósorban pedig veretes antiszemitának Kolozsváron, az írisztelepi templom kertjében. A helyi politikai vezetők mellett jelen volt Grezsa István is, Magyarország Miniszterelnökségének Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos.

Grezsa elmondta, hogy szükség van a két nagy előd példájára, amikor térségünkben magyar iskolákért, Kárpátalján pedig a magyar nyelvű oktatásért kell harcot folytatni. Hozzáfűzte még azt is, hogy a történelmi igazság kimondása nem az új sebek ejtésének szándéka, hanem a történelmi sebek begyógyításának egyetlen módja. Bartha nézeteinek fényében ez igencsak megkérdőjelezhető elképzelés a kormánybiztos részéről.

Mint Farkas László írisztelepi lelkész elmondta a Bartha Miklós szobrot még 2014-ben ajánlotta Kolozsvár magyarságának Kövér László magyarországi országgyűlési elnök, azonban mivel kevés esély lett volna arra, hogy magyar személy szobrát állítsák fel Kolozsváron köztéren, így kerül az írisztelepi református templom kertjébe. Bartha személyét és munkásságát a Nyelv és Tudomány oldal 2014-ben három cikkben kimerítően elemezte.

Bartha Miklós (1848-1905) jogász, politikus, publicista és országgyűlési képviselő és az Erdély Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapítója, azonban hírnevét kétségkívül a Kazár földön című 1901-ben íródott úti beszámolójának köszönheti. E művében az Egán Ede társaságában a „hegyvidéki akció” keretében tett utazásainak élményeit foglalta össze, azonban fontosabb ennél az, hogy ez a mű a honos és nem honos zsidóság kérdéskörének egyik korabeli tárgyalása. Bartha és Egán a rutének/ruszinok támogatására érkezett a térségbe és, hogy a térség vélt problémáját, a kazárokat elmozdítsák a helyükből. Ugyanis a valós problémát, a Schönborn családhoz kapcsolódó birtokügyet nem lehetett megoldani. Tudnunk kell, hogy akkoriban Bereg megye körülbelül hetven százaléka a Schönborn család birtokában volt, így a lakosság többi részének a maradék területen kellett osztozkodnia. És Bartha ekkor kezdte látni a helyi "rossz zsidóságban", azaz a kazárokban, és azok bevándorlásában a problémák forrását.


Bartha Miklós


Mindenekelőtt szükséges áttekinteni Bartha nézeteit a nemzeti eszme kapcsán, amely egyébként nem azonos azzal, amit ma nacionalizmusnak nevezünk. Bartha annyiban problémát lát a nemzeti eszme terjedésében, amennyiben könnyen eltúlozható és akkor „felmarcangolja a hazát”, azonban annyiban támogatandó, amennyiben tisztában kell lennünk vele, hogy hazánkat ellenséges indulatú fajok [sic] veszik körbe.

Mindannak ellenére, hogy már Bartha korában sem volt a bevándorlás új dolog, a kölcsönös meg nem értettség állapota akkor válik igazán problémássá, amikor nincs már bevándorlás, azonban mindenféle ezt korlátozni szándékozó intézkedés még mindig életben van. Mivel a korabeli társadalmi viszonyok miatt a földbirtok-probléma, amely megkeserítette a ruszinok/rutének életét megoldhatatlan volt, Bartha a kazárokat kezdte el hibáztatni, és itt válik bajossá a bármiféle rá való hivatkozás.

Amikor Bartha a kazárok tárgyalására tér rá, az első, amit kihangsúlyoz, hogy kazár és a zsidó nem ugyanaz. A kazár számára lengyelzsidót jelent és noha elmondása szerint senkit nem akar sérteni - jelezve, hogy ez már akkor is kényes kérdéskör volt - azért használja a kazár és lengyelzsidó fogalmakat, hogy ne sértse a lengyeleket azzal, hogy a zsidókkal hozza őket összefüggésbe. Másrészt, mint mondja azért sem ajánlott használni, mert a zsidó vallásfelekezeti fogalom - Bartha pedig óvakodik attól, hogy vallásfelekezeti szempontok szerint gondolkodjék - miközben a lengyel viszont számára faji fogalom. Avagy a vallási türelmetlenség vádját fura mód épp faji alapon utasítja el, amikor azt állítja, hogy a kazárok egy külön agresszív és kártékony faj.

Bartha szerint a kazárok az Oroszországból kiűzött, majd Galícián keresztül Magyarországra vándorolt zsidók, akik - mint fogalmaz Kazár földön című művében - „a muszka rostából mint szemét kerültek Galíciába” és „Galíciában újra megrostáltattak: a java ott maradt, a hulladék vándorútra kelt” (mindkét idézet a mű 92-93. oldalán olvasható). Végül azt is megjegyzi, hogy mivel Románia elzárta a határait a kazárok előtt, ezek mind magyarlakta területekre telepedtek le. Bartha számára - és az ő munkássága következtében honosul meg ez a különbségtétel a közgondolkodásban - a kazárprobléma voltaképp a jó zsidó vs. rossz zsidó problémája, amelyre alább még visszatérünk.

A vidéki és budapesti zsidó ábrázolása: Üstökös, 1876. augusztus 12. (forrás: nyest.hu)


Azonban fontos megjegyezni, hogy az akkori „Galíciából magyarlakta vidékre vándorolt zsidóság” problémája nagyrészt mítosz. Mivel a városokban akkoriban korlátozva volt a letelepedésük, így túlnyomó részük vidékre vonult, azonban a városok rohamos fejlődésével egy időben ezek a korlátozások fellazultak. Ennek következtében a vidékről tömeges betelepedés indult meg a városok irányába többek közt a zsidóság között is. A városi polgárság ezt hitte a „nagy galíciai zsidó bevándorlásnak” miközben ezen emberek túlnyomó része már évtizedek óta magyarlakta területen élt, éppen csak vidéken. Így tehát a „nagy bevándorlás” mindössze országhatáron belüli áttelepedés volt. Amikor Bartha és Egán ide látogattak voltaképp már évtizedek óta nem volt tömeges keleti zsidó bevándorlás. A Zsidók kárpátalján : Történelem és Örökség című kötet (szerk.: Komoróczy, Fedinec, Bányai, Aposztróf kiadó, 2013) kimerítően tárgyalja ezt a jelenséget.

Ez a kontextusa annak is, amikor Bartha a korabeli liberalizmust - amely nem azonos a maival - ostorozza, amiért az beengedte a kazárokat, tehát a (rossz) zsidókat a hazájába. Meglátásában a liberalizmus egy a védekezés lehetőségét nélkülöző irányzat, amely tökéletes táptalaj a kazár bevándorlás számára. Mivel a magyar liberalizmus - véli Bartha - teljesen fellazított minden társadalmi és erkölcsi, nemzeti köteléket: a kazárok hová is mentek volna máshová, mint magyarlakta területekre? Bartha nyersen fogalmaz: a liberalizmus megnyitotta a kazárok előtt azt a kaput, amit Kossuth előtt elzárt. A liberális szabadelvűség hontalanná tette azt a Kossuth-ot, aki „Nemzetet adott a Honnak”.

Bartha azt veti a liberálisok szemére, hogy Kossuth-tól féltették a hazát, de a kazároktól, ezektől a rossz zsidóktól bezzeg nem, pedig korábban még a liberálisok közül is sokan támogatták a zsidók bevándorlásának korlátozását. Például Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Csernátory Lajos, Kossuth Lajos, Hermann Ottó, Horváth Boldizsár és Ábrányi Kornél is. Kevés olyan korabeli államférfi vagy közéleti szereplő volt - legyen az konzervatív vagy liberális - aki ne ellenezte volna a keletről érkező és a nyugati zsidóknál zárkózottabb galíciai zsidók bevándorlását.

Mindannak ellenére, hogy felállították a határrendőrséget, az antiszemiták változatlanul toporzékoltak a „hazát romba döntő kazárok” bevándorlása ellen, miközben, mint láthattuk bevándorlás már évtizedek óta nem volt, így pedig maga a határrendőrség is - legalábbis ebben az ügyben - teljesen haszontalannak bizonyult. Ennek a korabeli antiszemitizmusnak volt később a huszadik század elején folytatása a felmelegített vulgár-antiszemitizmus, amely Egán és Bartha nézeteit modernizálta. Legfontosabb ismertetőjelük a „jó és rossz zsidó” közötti elkülönítés. A „jó zsidó” nem más, mint az „asszimilálódott magyar izraelita honfitársaink” vagyis azok a zsidók, akik lemondtak saját nacionalizmusukról. A „rossz zsidó” pedig a „formális elmagyarosodása ellenére nem asszimilálódott 'idegen lelkű' forradalmakat agitáló galíciai zsidó”, avagy a „kazár”, vagyis az a zsidó, aki nem volt hajlandó lemondani a saját nacionalizmusáról. Ez egyben a nacionalizmus paradoxona is, amely szerint mindenik nacionalizmus működik: a mi nacionalizmusunk legitim és jó, bárki és mindenki más nacionalizmusa illegitim és rossz.

A jóságos magyar anya ölére fogadja az asszimilálódni kívánó zsidó gyerkőcöt – miközben a többi nemzetiséget ábrázoló aprónép a háttérben duzzog. Borsszem Jankó, 1882. szeptember 10. (forrás: nyest.hu)


A kérdés az, hogy antiszemita-e, aki különbséget tesz „jó” és „rossz” zsidó között, egyáltalán milyen szempontok szerint lehet ezt elkülöníteni? Bartha Kazár földön című művéből kiderül, még ha burkoltan is, hogy a „hegyvidéki akció” voltaképp a helyi „kazár” zsidóság ellen irányult, aminek az a járulékos következménye is megvolt, hogy Bartha és Egán szóhasználata következtében a „jó és rossz zsidó” felosztás voltaképp antiszemita körökben mai napig elterjedt gondolati elemmé szilárdult.

Nézzük meg milyen kifejezésekkel és tulajdonságokkal illeti Bartha a kazárokat, ezeket a „galíciai jöttmenteket” és „galíciánereket.” A Kazár földön 89-90. oldalán azt olvashatjuk róluk, hogy: nem tanul, nem művelődik, nem mosdik, csinálja az üzletet és a gyermeket, esküszik hamisan, sokszor gyújtogat és megcsonkítja ellensége barmát, vádaskodik alaptalanul, veszteget, korrumpál mindenütt, pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében, hangosan imádkozik és némán csal, a földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt, szapora, mint a bogár, élelmes, mint a veréb, pusztít, mint a patkány és végül egy sötét, félelmetes és undorító légytömeghez hasonlítja a „rossz zsidó” kazárokat.

Továbbá a kazár mózeshitű, a bevándorlásuk olyan, mint a penészgomba feltűnése az egészséges organizmusban, nem tudnak és nem is akarnak tudni magyarul, miközben saját nyelvük egy vadtörzs nyelve, amelynek sem nyelvtana, sem szótára, sem irodalma nincs (33-34 old.). Más a szokása, más az erkölcse, más az életmódja, a célja, a vágya, nem a néppel, hanem a népen él, nem azt az ételt eszi, nem azt a munkát végzi, nem azt a ruhát viseli, hazafias ösztöne nincs, még állami sincs, csupán utilitárius ösztönei vannak (175. old.).

Ebben a nem akármilyen leírásban a klasszikus antiszemitizmus (és tágabb kontextusban rasszizmus) összes eleme megtalálható. A szakadatlan démonizálás, amely semmilyen pozitív jellemzőt, tulajdonságot nem enged meg a célpontnak, a vallásos szokásaik nevetség tárgyává tétele (miközben a saját vallásos rituáléi a másik szemében legalább annyira nevetségesek lehetnek), a biologizálás és a biológiai metaforák, különösen a rothadásra, romlásra, pusztulásra utaló metaforák és hasonlatok használata a célpont további emberi méltóságában és egész lényében való megsemmisítésének érdekében és így tovább.

Mindannak ellenére, hogy ezek a dehumanizációs kísérletek nem egyediek a korban - gondoljunk a Herkó Páter nevű lap 1896 május 31. címlapjára, amely a zsidókat a magyarok kertjét lezabáló férgekként ábrázolta - a fenti leírásban egy kifejezetten súlyos ontológiai határ is meg van húzva. Az még csak hagyján, ez a fajta antiszemitizmus szerint, hogy más a kultúrájuk, legfőképp azért, mert a kazároknak, a „rossz zsidóknak” ilyen nincs is, de még a munkájuk, az erkölcsük, az életmódjuk, az életcéljuk, sőt mi több(!), még a vágyuk is más. Tipikus antiszemita (és rasszista) dehumanizációs toposzok és technikák ezek: az emberek, vagyis „mi” a szó legteljesebb és abszolút értelmében különállóak vagyunk az „ők”-től, akik ennek következtében már nem is emberek.

A Herkó Páter címlapja


Akárcsak az, ahogy Bartha szerint a kazár rátelepszik a körülötte élő népekre. Olyan mára már klasszikus antiszemita vádak mellett, mint az uzsora, a földbérlet, az állattartás, a szatócsboltok mellett talán érthetően megjelenik az antiszemita ütőkártya is, a kocsma és a pálinka, amelyek Bartha szerint a kazárok legjobb eszköze a körülöttük élő népek lezüllesztésére. A Kazár földön 134. oldalán így ír: „A papnak van ostyája, a főbírónak van hajdúja, a csendőrnek van fegyvere, a végrehajtónak van dobja. Ez mind nagy és hatalmas dolog. De valamennyinél nagyobb és hatalmasabb a kazár, mert ennek pálinkája van.”

Bartha szerint a legrosszabbak azok, akik nem hajlandóak asszimilálódni - tehát lemondani saját nemzeti kultúrájukról, amit valószínűleg önmagával szemben elképzelhetetlen kitétként gondolt volna el. Mint mondja: a kazár mindazt a jogot élvezi, amit a szabad intézmények nyújtanak, de nemzeti kötelességet nem vállal, semmit sem teljesít és így a kazár kiváltságos lény - fontos a „lény” szó használata, ugyanis implicite és explicite is elkülönbözteti ezzel az „ember”-től, még ha van is átfedés a kettő között.

Végül a „ki az antiszemita?” kérdésre Bartha előbb humorizál egyet, majd ad egy komolyabb választ, de az első reakciója már beszédes. Vicce szerint az az antiszemita, aki „a kelleténél jobban gyűlöli a zsidókat”. Komolyra fordítva a szót felvázolja, hogy antiszemita az, aki sajnálja és fájlalja a zsidók politikai, társadalmi, vallási emancipációját és szeretné azt visszacsinálni, illetve az antiszemitizmus olyan jellemzőit sorolja fel, mint a zsidóüldözés, a zsidók kizárása a polgári jogokból, a jogegyenlőség megtagadása a számukra, a gettók megszervezése, a zsidók kikergetése „muszkamódon” és a zsidók letelepedésének megtagadása, ahogy Románia tette (Kazár földön, 322-323 old.).

A pálinka, a kazár és a rutén (Forrás: nyest.hu)


Bartha Miklós egészen karakánul fogalmaz: „És ha én kimondom a zsidókról a magam jó igazságát épen olyan őszintén, mint a katholikusokról és a protestánsokról, akkor ez nem antiszemita indulat az én részemről, hanem beteges érzékenység a zsidók részéről.” (u.o.) Nem semmi érvelés, főleg annak tekintetében, hogy mennyire egyszerűen a használója ellen fordítható. Ugyanis semmi oly könnyen elképzelhető nem létezik, mint Bartha felháborodása azon, ha egy általa kazár „lénynek” minősített valaki használná ezt az érvelést épp csak a szereplőket cserélné fel. Ez szintén a nacionalizmus, antiszemitizmus, rasszizmus stb., paradoxonához tartozik. Annál is inkább, hogy „a magam jó igazsága”, az ennek kimondásához kötött bátorságnak és a megtámadott vélt „beteges érzékenységére” való hivatkozásnak volna mai párhuzama bőven az alt-right mozgalom eljárásaiban.

Azonban marad a kérdés, hogy Grezsa szerint mi az az igazság, amit tanulhatunk és főleg, ami segíthet a történelmi sebek begyógyításában a Bartha Miklós által kimondottakból? Etnikailag diszkriminatív politikai programok („hegyvidéki akció”) lefolytatása? Más etnikumok dehumanizálása és emberi mivoltukban való kollektív megsemmisítése? Illetve annál fontosabb, hogy Kövér László miért épp egy Bartha Miklós szobrot ajánl Kolozsvár magyarságának?

Kicsit olyan ez, mint amikor Kolozsváron beszél a nemzetállam fontosságáról és nem látja a paradoxont saját mondandójában: mit szólna, ha mondjuk a román állam egy „háromszéki akciót” indítana a háromszéki románok megsegítésére és hátrányos helyzetbe hozná az ottani magyarságot? Ráadásul, hogy sértést halmozzon sérülésre, a Bartha által kazárokra tett megjegyzéseket alkalmazná a magyarságra.

Kaufmann Izidor (1853–1921) sakkozó zsidókat ábrázoló festménye (Forrás: nyest.hu)


A felháborodás hatalmas volna és jogosan. Akkor viszont miért néznénk el vagy relativizálnánk, hogy a „mieink” közül valaki ilyen felháborító gondolatokat fogalmazott meg? Ennél is visszásabb, hogy szobort állítunk neki. Azt kell mondanom, hogy nagyon jó, hogy nem kerülhetne szobra köztérre Kolozsváron. Ne is: nem szeretném, ha bármilyen formában, kontextusban is ő képviselne, mint kolozsvári magyart.

(címoldali fotó: Kolozsvári Rádió)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!