2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gyerekekkel szemben nincs osztályharc: a bolsevizmus etikai problémája

Kállai R. Gábor 2017. november 13. 10:20, utolsó frissítés: 10:20

Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalmat bemutató sorozatunk második írása Lukács György filozófus azon felvetésével foglalkozik, hogy a bolsevizmus miként válik etikai problémává.


Az idei és a jövő év, 2017‒18, mi több, még a következők, a 2019‒2020-as évek is kerek évfordulókkal terhesek, bizonnyal sok történelmi tanulmány fog megjelenni ezekről, olvashatunk majd kitűnő és mulandó elméleti munkákat, nemkülönben számos pró- és kontra elfogult politikai állásfoglalással is találkozhatunk, már eddig is megesett, de akár tisztázódhatnak is egyes tények, miért ne.

Optimizmusnak sok helye nincs, manapság a száz év előtti forradalmi hullám, különösen az 1917. novemberi (régi naptár szerint októberi) oroszországi szocialista forradalom letagadandó, kiátkozandó valami, a szakrális világrend szerves fejlődését – hogy ez mit jelent, eddig nem sikerült megtudnom – megtörő összeesküvés, puccs, felfordulás, egyszóval bármi inkább, mint az, ami: a világot megrengető, megfordító napok, évek, évtizedek kezdete.

A kortársak számára az 1917-es oroszországi forradalmak, az 1918-as és ’19-es magyarországiak életük részeként jelentek meg, ha rekonstruálni akarjuk gondolataikat és viszonyukat a korhoz, ott a korabeli sajtó, a filmek, a színházi kritikák sora, a későbbi visszaemlékezések, regények, novellák tömege – a választék óriási. Megeshet persze, hogy nehezen tudjuk elkülöníteni a korabeli és a későbbi reflexiót, az életrajzok és történelmi tények átírása nem új jelenség.

Kivételek azért vannak, emeljük ki ezek közül Lukács György korabeli esszéit, különösen A bolsevizmus mint etikai probléma (Budapest, Szabadgondolat, 1918. december) és a Taktika és etika (Budapest, Közoktatásügyi népbiztosság kiadása, 1919.) című írásokat. (In: Forradalomban, Magvető, 1989). Lukácsnak ezt a korszakát a filozófiatörténet etikai vagy marxista fordulatnak nevezi.


S miért pont Lukács? Lukács György (1885–1972) a magyar filozófiatörténet legnagyobb alakja, életműve átfogja mondhatni az egész XX. századot. Nagypolgári családból származott, igen fiatalon indult pályafutása, filozófiai irányzatokhoz nehezen sorolható szerteágazó szellemi kalandozásait már 1906-ban követte az első összegzés, A modern dráma fejlődésének története (Magvető, 1988). Második alkotói korszaka az esszékorszak (1909–1917), ennek kulcsművei a Lélek és a formák, a Heidelbergi kéziratok, A regény elmélete (Magvető, 1989), melyek elsősorban etikai és esztétikai kérdéseket feszegetnek. Ebben a korszakban Lukács korántsem marxista, Nietzsche, Schopenhauer, Kierkegaard, Meister Eckhart és a skandináv irodalom (Strindberg, Ibsen) határozza meg világszemléletét.



A háborús évek során súlyos elméleti és magánéleti válságot él át. E krízisnek, s természetesen a tudatos filozófiai útkeresésnek eredménye etikai fordulata (1917–18), ami a forradalmi mozgalmakhoz és a marxizmushoz vezetett. Előbb irodalmi és filozófiai társaságokban (Vasárnapi Kör, Szellemtudományok Szabadiskolája) kerül kapcsolatba a baloldali eszmékkel, de baráti köre, szellemi környezete is formálja. E körhöz a kor legjelentősebb alkotói tartoztak, csak példálózva: Ady Endre, Balázs Béla, Bartók Béla, Ernst Bloch, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Popper Leó, Max Weber, Zalai Béla, a Nyugat írói. Olyan emberek tehát, akik – mint mondani szokás – ha belépnek az ajtón, világosság támad.

Az elemzés előtt próbáljuk meg beleélni magunkat abba a világba, amelyben az esszék születtek.

Az 1917-es év rendkívüli volt Budapesten is, a harmadik éve pusztító világháború, az egyre hosszabb, végül már jócskán cenzúrázott veszteséglisták, az éhezés, a tomboló járványok, lázongás a fronton és a hátországban – hogy csak néhány vonatkozását emeljem ki –, a frontoktól távol is éreztette hatását. Ráadásul februárban kávéház szerte egymás kezéből kapkodták ki az újságokat a pótkávét szürcsölő urak és hölgyek, hiszen megjelent a hír: forradalom van Oroszországban, a cár lemondott, köztársaságot kiáltottak ki, aztán nyáron kiderült, a háború immár a Kerenszkij vezette polgári kormányzat vezérletével a keleti fronton is folytatódik, újabb tíz- és tízezrek haltak meg, rokkantak meg, estek fogságba – tökéletesen értelmetlenül. Akkor ugyanis már minden valamirevaló civil és katona tudta, a lövészárok-háborúban a sikeres támadás úgyszólván lehetetlen, az győz, aki tovább bírja emberi ágyútöltelékkel ellátni az uralkodó elitek gyilkos gépezetét.

Aztán eljött 1917 novembere, a második orosz forradalom, erről is olvashattak Pesten, híre járt a győztes szovjet-hatalom három dekrétumának – dekrétum a földről, a békéről és a hatalomról –, bizony, ezek itthon is komoly vonzerővel bírtak. Hiszen mit is jelentett – persze leegyszerűsítve – e három dekrétum? Azonnali békét, a katonák – a fiatal és középkorú férfinép – hazajövetelét, a föld azokhoz juttatását, akik megművelik (itthon földosztás, Oroszországban államosítás által és a parasztoknak történő használatba adással), s végül azt, hogy azok is beleszólhassanak sorsuk alakításába, akik addig kirekesztettek voltak, vagyis a szovjet – magyarul tanács – intézményesítését.

Talán nem hitelrontás, ha az akkori Lukács Györgyöt az egyetemi-kávéházi-nagypolgári szalonvilágban otthonos úriemberként, a szerkesztőségek, a színházak, a művészkörök intenzív látogatójaként képzeljük el – ha másért nem, mert tényleg az volt. Nem mintha a több mint gazdag családból származó, ekkor már világhírű filozófus Lukács (aki ez idő tájt néha használta az atyja által vásárolt nemességre utaló „Szegedi” előnevet, s németül olykor Georg von Lukácsként jegyezte írásait) léha, netán felelőtlen kalandor lett volna, esetleg egy a sok-sok életidegen, álomvilágban élő „entellektüel” közül, szó sincs róla, a világ volt ilyen.

És ilyen is maradt még egy darabig, az orosz forradalom hatása nem azonnal mutatkozott meg, a breszt-litovszki (1918. március 3.) és a bukaresti (1918. május 7.) különbéke valamennyit talán enyhített az iszonyaton, a hadifoglyok egy része megpróbált hazajutni, de a háború nyugaton és az olasz fronton folytatódott. S minden maradt a régiben – nyomor, éhezés, a hadiüzemekben mérhetetlen kizsákmányolás, női és gyermekmunka, katonai zendülések, sztrájkok, csendőrterror. Őszre, október végére tehát megérett és ki is tört az őszirózsás forradalom, amelynek kormánya fegyverszünetet kért, de nem kapitulált – a híres-hírhedt „nem, nem soha” jelszó is ekkor született, semmi köze a trianoni palota nevéből utólag fabrikált magyarázathoz. A háborús évek nyomora, a korábbi, úgynevezett békeidők társadalmi feszültsége azonban tovább élt, a köztársaság nem tudott konszolidálódni.

Korabeli háborúellenes plakát.


Ez a rövid, szükségképpen felszínes, utalásszerű eseményvázlat azért fontos, mert Lukács ekkor is, később is, egészen 1972-es haláláig filozófiáját, gyakorlati politikai tevékenységét, de még magánéletét is szerves egységnek tekintette.

A két említett írás mintegy kiemeli, keretezi ez etikai fordulatot.

Az A bolsevizmus mint etikai probléma és a Taktika és etika szándékoltan párhuzamos, azonos premisszákból indul ki – a fennálló polgári-kapitalista rend betöltötte hivatását, háborúhoz és zsarnoksághoz vezetett. A kérdésfeltevés is azonos: erkölcsileg indokolható-e, elfogadható-e a régi rendet leromboló forradalom? A problémát az jelenti – fejtegeti Lukács –, hogy a bolsevik forradalom nem csupán a régi rendszert számolja fel, hanem elpusztítja a kialakulóban lévő polgári demokráciát, s a hagyományos kultúrát is. Ezt azonban szükségszerű lépésnek lehet tekinteni – írja, hiszen helyébe egy új, szabadabb, jobb világ lép: „A proletariátus osztályküzdelmének végső értelme: csakugyan minden további osztályküzdelmet lehetetlenné tenni, olyan társadalmi rendet teremteni, amelyben ez még mint gondolati lehetőség se fordulhasson elő. …. Vagy megragadjuk az alkalmat és megvalósítjuk, akkor a diktatúra, a terror, az osztályelnyomatás álláspontjára kell helyezkednünk, akkor a proletariátus osztályuralmát kell az eddigi osztályuralmak helyébe tenni, abban a hitben, hogy – Belzebubbal űzve ki a Sátánt – ez az utolsó és természeténél fogva legkíméletlenebb, legleplezetlenebb osztályuralom fogja önmagát és vele minden osztályuralmat megsemmisíteni.

A másik lehetőség – folytatódik az elsőként említett esszé gondolatmenete – az, hogy „az új világrendet új eszközökkel, az igazi demokrácia eszközeivel fogjuk megvalósítani … akkor megkockáztatjuk, hogy az emberiség többsége ma még nem akarja ezt az új világrendet.” Tanítva, türelemmel meg kell várni, „amíg az emberiség önrendelkezéséből, önakaratából megszületik az, amit a tudatosak régen akarnak, amiről tudják, hogy az egyetlen lehetséges megoldás.

Az első esszé írása idején – jegyzem meg – Szovjet-Oroszországban tombolt a polgárháború, s megindult az antant intervenciója is. Az is ismert, hogy röviddel a forradalom után összeült ugyan az alkotmányozó nemzetgyűlés, ám azt feloszlatta az új szovjethatalom.

Az erkölcsi dilemma onnan ered, hogy mindegyik állásfoglalás szörnyű bűnök és mérhetetlen eltévelyedések lehetőségeit rejti magában, amelyeket teljes tudatossággal és felelősséggel el kell vállalnia annak, aki itt bármely irányban dönteni akar. A második állásfoglalás veszedelme egészen világos: jelenti az – ideiglenes – együttműködés szükségességét olyan osztályokkal és pártokkal, amelyek csak egyes közvetlen célokban értenek egyet a szociáldemokráciával, de végcéljával szemben ellenségesek.”

S valóban, a tiszta, de kegyetlenül radikális forradalom, illetve a kompromisszumokkal terhelt, ám könnyen félresikló, végtelen konfliktusokkal terhelt út közötti választás valódi dilemma. Ha nem szűnik meg minden osztályuralom, akkor a szocializmus csupán ideologikus burka az osztályuralomnak, ahogy az volt a XVIII. század felszabadulás-eszméjeként a szabad verseny is – írja.

Lukács György köztérről eltávolított szobra.


Ezt a szakadékot „a nevelés van hivatva nem áthidalni, hanem egy magasabb egységbe felvinni; amit a proletariátus a termelés terén csinál, az a feladata a nevelésnek a lelki élet területén: az osztálykülönbségek megszüntetése. … A műveltség előjogszerű mivoltának megszüntetése ugyan romboló munka, … de a nevelés igazi feladata ezen messze túlmegy, mert belsőleg csak úgy lehet egymáshoz közel hozni az embereket, ha megszüntetjük nemcsak az őket egymástól elválasztó külső életmódkülönbségeket, hanem belső eltéréseiket, műveltségi különbségeiket a lehető legkisebbre szorítjuk.”

S a végkövetkeztetés: „Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen, egészen addig, amíg (mint osztály) meg nem semmisült. Teljes egyenlőség a nevelés terén. Gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendő, az osztálykülönbséget nem ismerő társadalom kezdő tagját kell látni; ha ugyanakkorra semmisül meg a burzsoázia, amikorra egy így nevelt nemzedék felnő, akkor meglesz egy új társadalomnak a gazdasága mellett erkölcsi létalapja is: minden ember kölcsönös szeretete és szolidaritása.”

Ha megfontoljuk, az esszé gondolatmenetében, végkövetkeztetésében nem kevés távolságtartásra lelhetünk, nem a forradalom szükségszerűségét, hanem annak eszközeit, a forradalommal együtt járó rombolást illetően. Azt sem tagadhatjuk, hogy a forradalom elvi-bölcseleti képe s a valóság között van-volt különbség, nem is csekély. Még némi polgárias, hogy ne mondjam szépelgő, precízebben felvilágosító attitűdöt is felfedezhetünk az esszében, de megérezhetjük benne – s tüzetesebben tanulmányozva az írást igazolhatjuk is – az intenzív szellemi útkeresést, a korábbi filozófusi és emberi beállítódás elvetésének tudatos vágyát.

A lukácsi dilemmát – mint oly sok hasonlót – a történelem oldotta meg. Nagyjából fél év alatt véget ért a háború, Tisza István, a régi rend és a nagy háború emblematikus alakja bejelentette: „a háborút elvesztettük”, lezajlott az őszirózsás forradalom, megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja, amelyhez Lukács az elsők között csatlakozott, szétesett az a maradék régi világ is, ami az akkori időket még összekapcsolta a múlttal. A proletariátus, a parasztság, az értelmiség helyzete, komplex viszonyrendszere gyökeresen átalakult – szóval Magyarországon is megérett a forradalmi helyzet. Sokan manapság tagadják ezt a folyamatot, netán holmi idegenből jött ármánykodásnak tekintik, pedig az akkori múlt rendszer bűnei, a háború, a kizsákmányolás, a nemzetiségek elnyomása, a dzsentrivilág, az értelmiség korábbi bezárkózása, a Károlyi féle köztársaság csődje vezettek 1919. március 21-dikéhez.

A második kiemelt Lukács esszé, a Taktika és etika már a Tanácsköztársaság időszakában íródott, első megjelenése is arra az időre esik.

Mint jeleztem fentebb, kiindulópontja alapvetően megegyezik azzal a kérdésfeltevéssel, amivel a Bolsevizmus mint erkölcsi probléma indul: „Minden lényegében forradalmi célkitűzés … tagadja a fennálló és fennállt jogrendek erkölcsi létjogosultságát és történetfilozófiai aktualitását, számára tehát kizárólag taktikai kérdéssé válik, számol-e velük egyáltalán, és ha igen, mennyiben teszi azt.

1919-ben a Tanácsköztársaság sok tekintetben ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint 1917-ben s utána Szovjet-Oroszország. A politikai hatalom birtoklása – derült ki úgyszólván napok alatt – nem jelenti egyúttal a társadalom átalakulását, még kevésbé az emberi viszonyok, a kultúra, a mindennapok átalakulását, ráadásul itt is, ott is néhány békés nap, esetleg pár hét után kitört a külső háború, s ezzel egy időben fenyegetett – Oroszországban ki is robbant – a polgárháború.

Az államot emellett üzemeltetni is kell, a posta, a vasút, az egészségügyi rendszer, a közellátás, az iskolák, a közművek működtetése mind-mind olyan feladat, amely időt, energiát, embereket köt le, s ehhez jön a hadszervezés, a hadiüzemek újraindítása, a külügyek intézése, a mindennapi élet megszervezése stb.. Ez akkor sem könnyű feladat, ha kész mintát lehet követni, esetleg csak a vezetőket lecserélni, ám a korabeli Magyarország és Oroszország államapparátusa már a háború alatt lezüllött, s a szétesés szélére került, majdhogynem elölről kellett kezdeni mindent.

A reális küzdelem mondhatni reálpolitikát követel, ez azonban problémás lehet, veti fel a közoktatásügyi népbiztos-helyettes Lukács, mert „a proletariátus osztályküzdelme nem puszta osztályküzdelem (ha csak ez volna, tényleg csak reálpolitikai előnyök szabályoznák), hanem eszköze az emberiség felszabadulásának, az emberi történelem igaz kezdetének.

A történelemből tudjuk, a 133 nap rengeteg ellentmondást hordozott, voltaképpen nem volt igazán egy békés hónapja sem. Ugyanakkor megvalósult egyfajta – rövid életű – kulturális forradalom, rengeteg szociális intézkedés született, (hosszú ideig) először és utoljára szavazhattak a nők, az üzemeket a munkáskollektíva irányította, volt szükségszerű, olykor kemény fellépés a külső és belső osztályellenség ellen, s persze volt számos hibás vagy éppen ostoba intézkedés is.

Lukács György politikai biztosként.


Lukács szerint van olyan erkölcsileg kiélezett helyzet, amikor nem a jó és a rossz között kell és lehet választani, az a helyzet – ha szabad így interpretálni – könnyű döntési szituáció. Van olyan eset is, amikor csak az áldozat mértéke igazíthat el: mi jár kevesebb áldozattal, a régi rend fennmaradása, vagy megdöntése? Akkor és ott – s bizony, a forradalom utáni Oroszországban is – a válasz egyértelmű volt, a régi rend felszámolása érdekében – még áldozatok árán is – az objektíve jobb, az előremutatóbb, a lehetőségeket kibontakoztató tettet kellett választani. „Hebbel Juditjának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső emberi tragédiának ezt a gondolatát: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?

Vajon most érvényes-e mindez – tehetjük fel okkal a kérdést, ha a forradalmak elbuktak, a hajdani államszocialista társadalmak ma ismét a kapitalista világrendszer integráns részei, ha – egy keserű marxi fordulattal – ismét előállt a régi szemét? (Marx, A német ideológia, Bp. Gondolat, 1978.)

Lukács György annak idején vállalta döntése következményeit, mind a politikaiakat, mind az elméletieket, egész életműve erről szól. Lukács György életművét manapság ellentmondásosan ítélik meg, ebben kétségtelenül szerepet játszanak a halála óta bekövetkezett politikai és társadalmi változások, s az, hogy Lukács életének egyes korszakaiban aktívan részt vett a napi politikában.

Filozófiatörténeti szempontból – mint maga is írta – ebben az évszázadban egy hosszú élet alatt jószerével lehetetlen következetesnek maradni. Valóban, Lukács többször gyakorolt – a kor szóhasználatát idézve – önkritikát, sokszor politikai nyomásra, máskor pedig azért, mert korábbi nézeteit meghaladottnak ítélte. Az életmű elméleti súlya, gazdagsága miatt azonban a korrekt bírálat csak hasonlóan mély és gazdag kritika lehet.

Ha egy mondatban akarjuk netán értékelni Lukács életművét, személyét és bölcseletét, akkor nincs más hátra, mint idézni Marx híres 11. Feuerbach tézisét: „A filozófusok eddig a világot csak különféleképpen magyarázták. A feladat az, hogy megváltoztassuk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!