2017. november 21. keddOlivér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A hiteltelen csend

Borbély András 2017. november 10. 10:20, utolsó frissítés: 2017. november 13. 09:27

A metoo mozgalom értelmezéséhez szeretnék egy megjegyzést fűzni. Azt már többen kiemelték, hogy az egyedi zaklatási történetek megosztásának hulláma azt mutatta meg: nem elszórt és elszigetelt esetekről van szó.


Ezt annyival lehet kiegészíteni, hogy az ilyen esetek nem pusztán gyakoriak, hanem strukturális jellegűek is. Amennyiben a jelenséghalmaznak ez a mozzanata nem kap elég erős hangsúlyt, a probléma körül kialakult társadalmi vita könnyen belefulladhat a személyeskedő és relativizáló vitákba arról, hogy mi is számít tulajdonképpen zaklatásnak, hogy amit az egyik zaklatásnak ért, azt a másik miért nem akként éli meg, hogy adott esetben az áldozat viselkedése mennyiben járul hozzá a visszaéléshez és így tovább a végtelenségig.

De mit is jelent az, hogy egy probléma strukturális jellegű? Röviden azt, hogy nem egyszerűen az egyes személyek jó- vagy rosszindulata, etikus vagy etikátlan magatartása határozza meg az ezzel kapcsolatos cselekvési mintákat, hanem a társadalmi struktúrának a teljességébe/totalitásába vannak belekódolva, szétszórva, és ezeknek a mintáknak az interiorizálása/belsővé tétele után válik az egyéni viselkedést meghatározó tényezővé.

Vegyünk egy példát. A Marosvásárhelyi Rádió által készített sorozatban, amelyben erdélyi színházigazgatókat kérdeztek meg arról, hogy a saját intézményükben találkoztak-e zaklatási esetekkel (nem mellékes körülmény: a színházigazgatók kilencven százaléka férfi). A beszélgetésekben többen utaltak arra, hogy igazságtalan, hogy mindez a színházi világban pattant ki, hiszen máshol is előfordul a zaklatás, aztán meg elmondták, hogy ők bizony, noha máshol is előfordul, nem találkoztak ilyen esetekkel.

A dolog vélhetően azonban nem ennyire sima és egyszerű. Nem kell túlságosan tájékozottnak lenni a színházi hétköznapokról ahhoz, hogy észrevegyük: a színházi képzés struktúrájába van belekódolva az, hogy a színészeknek egy bizonyos szintig föl kell számolniuk vagy át kell lépniük a saját testük intimitásának határait, hogy azt a színházi produkció, illetve a rendezői elv szolgálatába állítsák. A meztelenség, a szexuális aktus imitálása vagy éppen a konkrét szexuális aktus olyasmi, amit a színészektől adott esetben szakmai követelményként várnak el. Ahogy mondani szokták, a színésznek a teste az eszköze. És ez nyilván nem csak az egyszeri előadáson van így, hanem a próbafolyamatok során is.


Mármost képzeljünk el egy próbafolyamatot, ahol a rendező mintegy instruálja a szexuális aktus imitációját, miközben az egész egy szakmai diskurzusba, a professzionális színészképzés pedagógiai menetébe ágyazódik, a követelményeket szakmai és pedagógiai érvekkel indokolják (ha indokolják egyáltalán). Még akkor is, amikor a lehető legnagyobb figyelemmel, az egyéni hajlamok és döntések figyelembevételével történik mindez, egyrészt érvényesülhet a szakmai megfelelési kényszer, ami korlátozza az egyéni döntés szabadságát és tudatosságát, másrészt az ilyen határátlépéseknek minden bizonnyal következményei vannak a színészek magánéletére, a saját testükhöz, a saját szexualitásukhoz való viszonyukra, ahogyan a más emberekkel való intim, magánjellegű viszonyaikra is. Kérdéses tehát, hogy a test tisztán szakmai képzésnek beállított „megdolgozása” hatástalan maradna a színész személyiségére, magánéletére.

Végső soron az, amit a színész testi jelenlétének neveznek, közel áll ahhoz, amit a test eldologiasításának is nevezni lehet, közel áll az intimitás másoknak való fölajánlásához. Ha pedig ez így van, akkor fölvethető a kérdés: valóban olyan meglepő, hogy a szexuális zaklatással kapcsolatos botrány a színészvilágban robbant ki? Aki ezt állítja, talán nincsen egészen tisztában annak politikai tétjével, hogy mit jelent a testet munkaeszközként kezelni, még akkor is, ha művészi munkáról van szó.

De amit végül is mondani akarok: a színészi szakma struktúrája igenis összefüggésben van a szexuális zaklatás problémájával. Van egyrészt egy társadalmilag igencsak nagyra értékelt művészi gyakorlat, vagyis a színház. S van emögött, másrészt, a test eszközként való kezelésének gyakorlata, az intimitás, a színészek testének eszközként a rendező, az előadás, a többiek rendelkezésére bocsájtásának kifinomult gyakorlatai, mely utóbbiak teszik lehetővé a társadalmilag magasra értékelt művészi produkciót megtermelését. Kisarkítva: a társadalom „nagyban”, strukturális szinten tulajdonképpen jutalmazza a test eszközként való kezelését, hiszen nagyra értékeli például a színházi produkciót, mint eredményt. Ezért sok szakmabeli érezheti úgy, hogy jogosan zárhatnak most össze egyfajta „szakmai” szolidaritásból, jogosan zárkózhatnak el a társadalmi vitától, hiszen ezek az ők belső, „szakmai” problémáik. A téma erdélyi nyilvánosságban való megjelenítését érzésem szerint ez a szakmai összezárás, a hiteltelen csend paradigmája jellemzi legjobban.

Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a színházi munka csak annyiból áll, hogy a színész testét eszközként alárendelik valamilyen magasabbra értékelt célnak. Nyilvánvalóan sok minden más is történik a színházban, ugyanakkor minden bizonnyal ez is történik. Úgy látom, álszent az, aki úgy tesz, mintha a színészi szakma ne lenne ilyen szempontból kifejezetten kockázatos határterület, és szemrebbenés nélkül beszél a szakma erkölcsi lelkiismeretének tisztaságáról, anélkül, hogy legalább futólag érintené a kérdést, hogy a test munkaeszközként kezelése és a testi intimitás problémája, az ehhez kapcsolódó hierarchikus viszonyok megképződése, a közös testi élmények a próbafolyamatok során, a testközi határok konvencióinak lebontása, a testtudat formálásának rendezői és pedagógiai igénye, a színházi szakma sajátos „testfilozófiái”, a test kiállítása stb. milyen bonyolult etikai, politikai, pszichológiai kérdéseket vetnek föl, és milyen egyéni kockázatokat rejtenek például a színészek személyisége és magánéletükre gyakorolt hatása szempontjából.

Úgy látszik, hogy amennyiben a szexuális zaklatás körül kialakult társadalmi vita pusztán az individuális esetek halmozásában merül ki, és nem jutunk el oda, hogy az intézmények, pedagógiai modellek, társadalmi struktúrák és a szakmai diskurzusokba kódolt hatalmi viszonyok elemzésére és kritikájára is kiterjesszük, akkor a vita végül is hatástalan marad. Egyes személyeket ki lehet állítani, meg lehet nevezni, felelősségre lehet vonni – sok esetben erre szükség is van, mert hát azt szerintem senki nem hiszi el, hogy az erdélyi színházi világban egy problematikus eset sem volt, hiába nyilatkozzák ezt az intézmények vezetői, s hiába hallgatnak a színészek. Ez még mindig mintha az államkapitalista korszak tabusító logikájára utalna: mindenki tudja, miről van szó, de senki nem mondja ki.

A legitimnek tartott, de az intimitást sértő határátlépések mintái ugyanakkor, mint egyfajta kollektív memóriában, az intézményi struktúrákban, a pedagógiai modellekben, a ragadozó attitűdöt jutalmazó és fölmentő értékrendben, az alárendelődést vagy az intimitás fölszámolását szakmailag interiorizáló magyarázatokban tárolódnak és megőrződnek, így ezek érintetlenül hagyása garantálja ezeknek a mintáknak a továbbörökítését.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!