A MÚRE elmarasztalása nagyon inspiráló
Kelemen Attila Ármin 2017. november 14. 10:40, utolsó frissítés: 15:49Millió nagyon fontos esetben a MÚRE nem szólalt meg, vagy csak kotyvasztott. A romániai magyar sajtó egyre szűkebb, egyre irrelevánsabb, egyre kevésbé szabad, egyre kitettebb.
Olvasom a MÚRE becsületbíróságának elmarasztalását. Örülök neki, mert egyrészt a szöveg maga, másrészt meg a gesztus, hogy a MÚRE ebben a kérdésben fontosnak tartotta, hogy állást foglaljon, segít abban, hogy egyféle statement-et tegyek Kulcsár Árpád szövege és a főként kolozsvári establishment egy részének reakciói kapcsán. Már nem vagyok újságíró, de sokat voltam az, így otthonos számomra az érzés, hogy egyedül vagy a világ ellen. Romantikusnak hangzik, de egyáltalán nem az. Nagyon rossz érzés.
Sok-sok évvel ezelőtt a MÚRE meghívott egy beszélgetésre a Disputa miatt. Nem sokkal a Transindex indulása után elindítottuk a már nem létező, Disputa nevű online fórumot, ahol álneveken lehetett taglalni tetszőleges ügyeket. Fontos hozzátenni, hogy akkoriban az internet elterjedése 5-10% körüli volt, és nyilván valamiféle elit volt az, amelyik a Disputában véleményt tudott nyilvánítani. Ma a Disputát megismételni nem lehetne. A Disputában millió ügy került felszínre és, nincs ezen mit szépíteni, nagyon utált bennünket a romániai magyar establishment. És nagyon egyedül voltunk akkor is. A Disputa azt mutatta meg, hogy sokkal több fontos ügy van, mint amit a romániai magyar média tematizálni akar, tud vagy egyáltalán felismer.
És akkor meghívott a MÚRE.
Amilyen kíváncsi volt a MÚRE rám, olyan kíváncsi voltam a MÚRE-ra én magam. Tudtam mi az, hogy sajtó, milyen egy romániai szerkesztőség. Nagyváradon sok és sokféle magyar lap volt középiskolás koromban, ezeket ismertem, és szerettem a szerkesztőségek hangulatát. Olyan jó kis kozmopolita, intellektuálisan bohém hangulat volt ez, és ha nagyon őszinte akarok lenni, valószínűleg ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy újságíró akartam lenni. És ezeknek a szerkesztőségeknek a zöme Stanik István által jött létre, így, ha nem is közvetlen, de közvetve, Staniknak is köze van ahhoz, hogy médiás lettem. Tehát volt már egy benyomásom a szakmáról, de tudtam, ami Nagyváradon szabály, máshol lehet kivétel.
Elfogadtam a MÚRE meghívását és másfél emlékezetes napot töltöttem náluk, velük, vendégként. Nagyon élénken él az emlékezetemben ez a másfél nap. Emlékszem például arra, hogy Gáspárik Attila milyen féltve pátyolgatott. Bizony! Miért emlékszem ilyen jól? A személyes tétje nagy volt: el kellett döntenem, hogy a romániai magyar médiaközösség öntudatos tagja akarok-e lenni. Az a döntés, amit ott hoztam, meghatározta a későbbi majd húsz éves pályámat.
Vincze Loránt nagyon udvariasan kérdez az online-ról, a terem tele gyanakvó tekintetekkel. Aztán jönnek a kérdések. A romániai magyar rendezvényeken az, amikor a beszélgetés vagy előadás végén a kérdések következnének, gyakran nem kérdések érkeznek az előadók felé, hanem hosszabb-rövidebb kiselőadások. A vélemény egybehangzó volt: a Disputa mélységesen etikátlan dolog és az, amit működtetek, maga a fertő. Aki érdemben meg tudott védeni, Mircea Toma volt, de az érvei nem mentek át. A MÚRE jelenleg is igen tisztelt vezetőségi tagja elmondta, hogy a média dolga, mint a neve is mutatja, hogy mediáljon. Hogy közvetítse azt, amit a politikum mond és tesz az emberek felé, illetve visszafele. A teremben konszenzus volt ezzel kapcsolatban, legalábbis senki nem kérdőjelezte meg az állítást. A beszéd iskolapéldája volt annak, hogyan lehet fennkölt szavak mellé bújtatni a gyávaságot.
Aztán délután jött a MÚRE díjátadó ünnepsége. No, ebből a másfél órás dologból csak annyit tudtam levenni, hogy a pajkos, parolázós alaphangulat, ami az egész MÚRE-eseményt jellemezte, csak a felszín. A keret fesztív, röpködnek a zsurnalizmusok, a szóvirágok. A méltatások többnyire kínosan felszínesek voltak a sok színpadiasság miatt, az a gyanúm érlelődött, hogy a díjakat valójában nem a teljesítményük miatt kapják az újságírók, hanem más miatt, ki tudja miért. Egy nagy és szenvedélyes saga közepébe csöppentem. Elfojtott indulatok, remegő hangok. Valaki nem jött el, de azt üzente, hogy. Más átveszi a díjat valaki más helyett, aki viszont mégis ott van, de aztán pár perc múlva, aki átvette, visszaadja, egy olyan indoklással, amiből nem értek egy kanyi szót sem. Az egész ünnepség annyira kínos volt, mint valami rosszul sikerül kamaszbuli.
A vacsora következett, aztán pedig zenés-táncos mulatság. Penetráns pálinkaszag. És adott pillanatban két pasi beindul és elkezdi tapizni a fiatal hölgyeket. A lányok többsége elég hamar kimenekült, de volt, akit nehezebb volt kimenteni, mert az ajtón nem mindig engedték őket kimenni. Természetesen nem történt semmilyen erőszak és az undor különféle fokozatain kívül nem hiszem, hogy a lányokat komolyabb lelki megrázkódtatás érte volna.
Valószínűleg lett volna egy olyan határ, amikor a többiek leállítják az illetőket. Végül is, ha úgy vesszük, nem történt semmi különös. Két részeg, a többiek szórakoztatására, kicsit meghajkurászott pár leánkát. Na bumm, kis tréfa, több is veszett Mohácsnál. Akkor most miért rugózok ezen? Hát azért, mert most pont az történik, hogy amit egykor teljesen normálisnak fogadott el sok mindenki, annak a normalitása van megkérdőjelezve. És ennek ára van azok számára is, akik elég bátrak ahhoz, hogy megkérdőjelezzék az egykori normákat, és azok számára is, akiknek a korábbi normatika nagyon megfelelt. Még ott tartunk, hogy sokan bele sem gondoltak az egész szexuális zaklatás és #metoo témába, hanem hozzák a népszerű, előmelegített konzerv válaszokat, hogy például: ez magánügy, egy férfi/nő, ha akarja, meg tudja védeni magát, nem történt nemi erőszak, vagyis nem történt semmi, ez nem a metoo stb. De már látom, hogy vannak, akik mégiscsak elkezdtek gondolkodni az egészen, akik nyitottabbak, akik már árnyaltabban látják a kérdést.
És olyanok is vannak, nem is kevesen, akik attól félnek, megrágalmazzák őket, minden alap nélkül. Ez érthető. Amikor a társadalmi cselekvés normái változnak és ilyen hirtelen változnak, az feszültséget okoz. De ez azt is jelzi, hogy ezek nagyon összetett dolgok. És a sajtónak az a dolga, hogy tematizáljon is, kockázatot vállaljon, nem csak kényelmesen, biztonságosan mediáljon. Az a főszerkesztő mediál, aki a szőnyeg alá sepri az ügyeket. Ezzel biztosítja azt, hogy minden előkelő ingyen ebédre és vacsorára hivatalos legyen, és hogy ne vádolják etikátlansággal. De van egy másik etika is.
Az, hogy a MÚRE elmarasztalt bennünket, nagyon nehezen értelmezhető szakmailag, ha például arra gondolunk, hogy nem volt markáns állásfoglalásuk akkor, amikor kemény ideológiai tisztogatás zajlott a Maszol környékén, vagy amikor megszüntették az Erdélyi Riportot. Millió nagyon fontos esetben a MÚRE nem szólalt meg, vagy csak kotyvasztott. A romániai magyar sajtó egyre szűkebb, egyre irrelevánsabb, egyre kevésbé szabad, egyre kitettebb. A romániai magyar újságíró helyzete egyre nehezebb. A MÚRE pedig?
Nem akarok külön kitérni arra, miért logikátlan és pontatlan a MÚRE elmarasztalása, ezt Ágoston Hugó megteszi kommentben. Az viszont egészen komikus, hogy a maga során egy ennyire komplex ügyben maga a MÚRE becsületbírósága sem szólaltat meg bennünket. Miért kellett volna megkérdezzen bennünket a MÚRE? Talán van mondanivalónk, ami alátámasztja a jószándékunkat, talán van kontextuális szempontunk, ilyen vagy olyan okokból be nem mutatott adaléksorunk, ami megvilágítja az ügy dimenzióit.
Persze, nem hiszem, hogy a MÚRE bármilyen szempontból autoritás lenne, soha nem hittem volna, hogy annyiszor le fogom írni ennek az intézménynek a nevét, mint most. Nem hiszem, hogy a MÚRE meg tudna fogalmazni egy olyan közleményt, ami miatt egy pillanatra is elgondolkodnánk például azon, hogy lemondjon a Transindex főszerkesztője. A kérdés viszont marad: miért szólal meg a MÚRE most, miért szólal meg ennyire támadhatóan és főleg, miért nem szólal meg akkor, amikor valóban nagy szükség lenne rá. Valószínűleg azért, mert a MÚRE az abszolút tudás birtokosa. Abszolút tudja, mikor kell nagyokat hallgatni, és abszolút tudja, mikor kell megrendelésre összedobni valami állásfoglalásfélét.